Egyenesen abba az árnyékba mutatott Gianea.
— Ott? — kérdezte Stone.
— Igen, a legmélyén.
— Fényszórókat! — rendelkezett Stone.
A négy terepjáróból négy erős fénysugár hatolt be a fekete sötétségbe.
— Itt mi semmit sem találtunk — mondta Vereszov. — Ily közel az állomáshoz…
— Biztos, hogy az? — kérdezte Stone a lánytól.
— Látom — felelte Gianea egyszerűen.
Amint később kiderült, valamennyiükön keresztülfutott ugyanaz a gondolat:
„Itt örökké árnyék van. Ide soha nem süt a Nap. A hegyi kőzetek nullára hűltek le. Itt semmiféle infravörös kisugárzás nem lehet. Hogyan láthat Gianea bármit is? Tehát nemcsak a spektrum infravörös részét látja.”
Kétségtelen, hogy Gianea valóban látta a rejtélyes telepet.
— Körülbelül mekkora a telep? — kérdezte Stone.
Gianea végighallgatta a lefordított kérdést, aztán elgondolkodott. Muratov azt hitte, hogy a lány nem ismeri a földi hossz- és területi mértéket, de kiderült, hogy Gianea más miatt hallgatott. Csak pontosabb választ akart adni.
— Szemre nehezen tudom megállapítani — mondta végül —, de azt hiszem, megvan hatezer négyzetméter.
— Tehát — mondta az expedíció parancsnoka, — körülbelül nyolcvanszor nyolcvan méter. Ezt a kis területet nyugodtan át tudja vizsgálni négy munkagép.
Nyomban kiadta a parancsot, hogy még egy, felszereléssel megrakott terepjáró induljon ide.
— Teljes sebességgel a nyomdokainkon! — szólt bele a mikrofonba. — Nyílt repedések nincsenek, az út veszélytelen. Figyelmeztessék Szabót. Tizenöt perc múlva várom magukat.
A fényszórók élénken megvilágították a hajlat mélyében levő sziklakiszögelléseket. A fénytől, mely első ízben hatolt be ide, jól látszottak az árnyékok. De mást jóformán most sem lehetett látni.
Aggasztó gondolat villant meg Stone fejében.
— Kérdezze meg a lánytól — mondta —, veszélytelen-e a telep megvilágítása?
Gianea azt felelte, hogy ő ezt nem tudja. Stone óvatosságból leoltatta a fényszórókat.
— Ha kell, majd újra meggyújtjuk őket.
— Furcsa — jegyezte meg Muratov. — A felderítő holdak nem átlátszók. Akkor hát miért nem takarják el a sziklákat? Miért nincs árnyéka a felderítő holdaknak?
— Talán már nincsenek is itt? — jegyezte meg Tokarev. — Lehet, hogy ez már az elhagyott telep?
— Kérdezze csak meg Gianeától — mondta Stone.
Muratov alaposan megmagyarázta a lánynak, mi zavarja őt és az expedíció többi tagját.
— Furcsállom — felelte Gianea —, hogy maguk ezt nem látják. De én tudom, mitől van ez. Mi (ezen honfitársait értette) nem is sejtettük látásmódjuknak ezt a sajátosságát. Csupán a Földön szereztem róla tudomást. — Gianea mintha elfelejtette volna a tegnapi beszélgetést. — Maguk semmit nem látnak, ha nincs fény. Akarom mondani, ha nincs olyan fény, amelyet érzékelni tudnak. Mi sokkal többet látunk. A maguk szerint sötét tárgyak számunkra világosak. Furcsa, igaz-e, Viktor? Hisz maguk olyannyira hasonlítanak ránk!
Muratov arra gondolt, hogy a lány alkalmasabb időt is választhatott volna erre a beszélgetésre. Nem bírta tovább palástolni türelmetlenségét, és megkérte, válaszoljon a feltett kérdésre.
— Miért beszél velem ilyen éles hangon? — kérdezte Gianea, mintha mi sem történt volna. — Nem szoktam hozzá, hogy így beszéljenek velem.
— Bocsásson meg, de nagyon idegesek vagyunk.
— Nincs miért, amit kerestek, megtalálták. Hát mit akarnak még?
Hangjából kiérződött: „Teljesítettem akaratukat, hagyjanak nekem békét.”
— Maga látja — mondta Muratov —, mi pedig nem. Legyen hát még egyszer a segítségünkre.
A lány vállat vont.
— Eresszék lejjebb a fényszórókat — mondta olyan hangon, mintha egy tanító mondta volna az értelmetlen nebulóknak. — A telep (először mondta ki érthetően e szót) a mélyedésben fekszik. Azt hiszem, mesterséges mélyedés, mert egyenesek a szélei. A fényszórók sugarai magasabbra világítanak, azért nem látnak maguk semmit.
— Várjunk még — mondta Stone, miután Muratov lefordított mindent, amit Gianea mondott. — Nem tudni, hogyan hat a fény a telep berendezésére. Már akkor is nagy kockázatot vállaltunk, amikor meggyújtottuk a fényszórókat, mert nem gondoltuk meg alaposan a dolgot. De hát ez az én bűnöm.
Tizenöt perc múlva megérkezett az ötödik terepjáró. Beköszöntött a hadművelet megkezdésének várva várt pillanata.
Stone kissé rézsútosan hátra vitte terepjáróját. A négy munkagép egyvonalba sorakozott fel. Az egyelőre láthatatlan telephez vagy száz méterre lehettek. Teljesen veszélytelen és alkalmas távolság a munkához. Az se okozna semmiféle kárt, ha bármilyen hatalmas erő robbanna is fel, mely megsemmisítene mindent. Levegőrázkódástól nem kell tartani itt, ahol semmiféle levegő nincs. Csupán elméleti volt az a lehetőség, hogy a telep atombombaként robban fel, ami óriási hőnövekedéssel jár. Ám a telep keresésére tervezett terepjárókat semmi veszély nem fenyegette. Utasaik biztonságban voltak. No persze, bizonyos fokú kockázat azért volt, de hát ezzel meg kellett békülniük. A gépeket még hátrább vinni, ahol teljesen biztonságban lennének, egyáltalán nem lehetett, mert akkor nagyon nehezen tudnák irányítani a robotautomatákat.
Az expedíció tagjai közül senki még csak nem is gondolt a veszélyre. Egyet tudtak: a telep megvan, és meg kell semmisíteni. Kell! S ez már elég volt nekik.
Stone kocsijában megjelent Szabó László mérnök, mind a hat előző expedíció műszaki vezetője, aki az ötödik terepjárón érkezett. A meghatározhatatlan korú, mokány férfi arcát éles vonások barázdálták. Hegyes kis szakállt viselt, amilyennel akkoriban nagyon ritkán találkozott az ember.
Amikor a helyére tartva végigment a terepjárón, fejbólintással üdvözölte Gianeát. A lány hasonlóképp válaszolt.
Szabó átvette az egész művelet irányítását.
— Figyelem! — mondta, amint leemelte a fejéről a holdsisakot. — Megkezdjük a program első részének, a felderítésnek a végrehajtását. Kérem útnak indítani az első számú robotgépet!
Abból a terepjáróból, amelyben Szinyicin ült, előkúszott egy, a Napon élénken csillogó, hernyótalpas fémgömb. Vereszov még az elindulásuk előtt aprólékosan leírta Muratovnak berendezését. A nagyon bonyolult és tökéletes gép számos ember tervezői és műszaki munkájának volt a gyümölcse. Most minden valószínűség szerint elpusztul.
A robotgép tíz méternyire eltávolodott a terepjárótól, és megállt. Várta a parancsot. Szabó elfordította a kapcsolót a rádióösszeköttetés vezérlőpultján.
— Előre! — adta ki a parancsot. — Első kutatás! A robotgép meglódult, és gyorsan kúszni kezdett a hegyhajlat felé.
Garcia átült a tájolóberendezéshez. Ügyelni kellett, hátha felhangzik valami rádiójelzés. Stone az infravörös ernyő fölé hajolt.
Semmiféle védelmi intézkedést nem tettek a fénylobbanás ellen, amilyen három esztendeje történt, amikor a „Tyitov”- expedíció alkalmával megsemmisült a robotfelderítő. Az ernyők nem eresztik át a rendkívül erős fénysugarakat, s bármi történne is, az emberek szemét veszély nem fenyegette.
Amint a robotgép a fekete árnyék határához ért, lelassította mozgását. Mint valami észlény, közeledett nagyon óvatosan a célhoz. Rendkívül fellett „agyközpontja” volt.
A robotgép most megállt. Elülső része belemerült az árnyékba, és nyomban eltűnt az emberek szeme elől. Hátsó része továbbra is csillogott a naptól.