Amikor megint kitekintett a tengerre, a kék párában, ahol a víz összeért az éggel, láthatta egy sziget még sötétebb kék vonalát. Az ott Oranéa, a legkeletibb a Belső Szigetek közül.
Csak bámult a távoli, álomszerű kép felé, közben maga is álmodozott, míg egy, nyugat felől a tenger fölött megjelenő madár magára nem vonta a figyelmét. Nem lehetett sirály, mert egyenletesen repült és egy pelikánhoz képest túl magasan. Talán vadliba vagy egy albatrosz, a nyílt tengerek e ritka, hatalmas vándora, amely szabadon csapong a szigetek között? Nézte a szárnyak lassú csapkodását a messzeségben, magasan a kék égen. Egyszer csak talpra szökkent, kissé hátrább húzódott a sziklaperem szélétől, mozdulatlanná dermedt, a szívverése lelassult, lélegzete megszorult a torkában. Kimeredt szemmel bámulta a tekergő, acélfekete testet, amint előreröpítik a lángvörös, ívelt szárnyak, a kimeresztett karmokat és a mögötte gomolygó füstpamacsokat.
A jelenség egyenesen Gont, a Meredély, őfelé repült. Megpillantotta a rozsdásfekete pikkelyek csillanását, a hosszúkás szemek izzó fényét. Látta vöröslő nyelvét, amint lángként csap elő a torkából. Égés bűze töltötte be a levegőt, és a sárkány szisszenő bömböléssel fordult a szárazföld, a sziklapárkány felé, hosszú tűzcsóvát fújva maga elé.
Lába megcsikordult a kövön. Tekergőző, tüskés farka megcsörrent, s ahol a nap átsütött rajta, bíborvörös szárnya szelet kavarva csukódott össze páncéllal borított oldala mellett. Feje lassan körbefordult. A sárkány végignézett az asszonyon, aki ott állt előtte, borotvaéles karmai számára könnyen elérhetően. A nő szembefordult a sárkánnyal. Tekintetét a fejére szegezte.
Hallott róla, hogy emberi lénynek nem szabad a sárkányok szemébe néznie, de ez most nem jelentett neki semmit. A sárkány egyenesen rámeresztette sárga szemét a keskeny orra fölött szélesen elterülő páncéleresz alól, füstöt és lángot fújó orrlikai fölül. Kicsiny, puha arcát és sötét szemét egyenesen felé fordította.
Egyikük sem szólt semmit.
A sárkány kissé félrehúzta a fejét, hogy össze ne égesse őt, ha mégis megszólal, vagy tán kurta nevetés volt az a mennydörgő „Hah!”, amely narancsvörös lángnyelv kíséretében tört elő belőle?
Ezután hatalmas testét guggoló helyzetbe eresztette, és mondott valamit, de nem neki.
— Ahivaraihe, Kóbor! — dörögte, tőle telhetően halkan, füstösen, tüzes nyelvének rövid fölvillanásával. Utána mélyen leeresztette a fejét.
Tenar ekkor vette észre csupán a hátán lovagló emberalakot. Ott ült a gerincén végigfutó kardpikkelyek kettős sorának legelső párja közötti mélyedésben, közvetlenül a nyaka után, a vállán, ahonnan a hatalmas szárnyak kinőttek. Keze görcsösen markolta a nyakpáncél rozsdabarna pikkelyeit, fejét a kardtövis tövében nyugtatta, mintha aludna.
— Ahi eheraihe, Kóbor! — szólt ismét a sárkány, most egy kicsit hangosabban, széles szájával látszólag mosolyogva és elővillantva Tenar karjánál is hosszabb fogait, azok éles, sárgásfehér hegyét.
Az emberalak meg sem moccant. A sárkány visszafordította hosszú fejét, és ismét Tenarra nézett.
— Sobriost! — sziszegte olyan hangon, mintha két acélpenge súrlódott volna össze.
Az asszony ismerte a Teremtés nyelvének ezt a szavát. Oromon mindent megtanított neki ezen a nyelven, amit hajlandó volt megtanulni. „Gyere föl — mondta a sárkány —, szállj föl!” Már látta is a lépcsőket, amelyeken fölkapaszkodhat. A karmos lábat, a behajlított könyököt, a vállízületet, a szárny tövének legalsó izmait. Négy hatalmas lépcsőfok.
Ő is fölsóhajtott, de nem nevetve, inkább levegő után kapkodva, hogy megtisztítsa összeszoruló torkát. A fejét egy pillanatra lehajtotta, hogy elhessegesse magától a tudatát környékező ájulást. Azután előrelépett. Elhaladt a karmok, az ajak nélküli száj, a hosszúkás, sárga szem előtt, és fölkapaszkodott a sárkány vállára. Megmarkolta a férfi karját. Az még mindig nem mozdult, de biztosan nem lehetett halott, hiszen a sárkány idáig elhozta, és még beszélt is hozzá.
— Gyere hát — suttogta neki, s amikor ujjait a pikkelyről lefeszegetvén az arcát is megpillantotta, megismételte: — Gyere, Kóbor! Gyere már…
A férfi kicsit megemelte a fejét. A szeme nyitva volt, de nem látott semmit. Az asszonynak körbe kellett másznia, a lábát összekaristolva a sárkány forró, érdes bőrén, és a másik kezét is le kellett fejtenie a kardtövis alján dudorodó, tüskés kitüremkedésről. Valahogy rávetette, hogy kapaszkodjon a karjába, így tudta csak letámogatni-levonszolni azon a négy különleges lépcsőfokon a biztonságos földre.
Ahhoz eléggé fölegyenesedett, hogy a vállát átkarolhassa, de nem volt benne semmi eleven erő. A sárkány oldaláról üres zsákként omlott le a sziklára, és teljes hosszában elterült.
A szörnyeteg odafordította hatalmas fejét, és tisztán állati mozdulattal megszaglászta a férfi kinyújtózott testét.
Azután fölegyenesedett, szárnyát is fölemelte félig, erős, fémes csikordulással. Lábát odébb húzta Kóbor közeléből, egészen ki, a sziklaperem szélére. Pikkelyes nyakán ülő fejét hátrafordítva, még egyszer egyenesen Tenar szemébe nézett, és kohótűzre emlékeztető, száraz hörrenéssel szisszentett felé:
— Thesse Kalesszin.
A tengeri szél sivítva szorult meg a sárkány félig kitárt szárnya alatt.
— Thesse Tenar — válaszolta az asszony tiszta, de mégis reszkető hangon.
A sárkány a távolba nézett, nyugat felé, a tenger fölött. Pengő, csattogó vaspikkelyek borította hosszú teste odébb kígyózott, aztán hirtelen kitárta a szárnyát, lekuporodott, és egyenesen a sziklaperem széléről rászökkent a szél hátára. Elsuhantában farkával végighúzott a puha homokkövön. Vörös szárnyával lecsapott, fölemelte, megint lecsapott, és Kalesszin máris távol volt a szárazföldtől, és csak szállt, egyenesen nyugatra.
Tenar addig nézett utána, amíg már nem látszott nagyobbnak egy vadlibánál vagy sirálynál. A levegő meghűvösödött. Amíg a sárkány ott volt, olyan forró lett, mint egy kemence lehelete, a pikkelyes óriás belső tüzétől. Tenar megrázkódott. Leült Kóbor mellé a sziklapadra, és keservesen sírva fakadt. Arcát a tenyerébe temette, és hangosan zokogott.
— Mit csináljak? — kiáltott föl. — Most mit tegyek? Egy pillanat múlva ruhája ujjával megtörülte a szemét és az orrát, két kézzel hátrasimította a haját, és lenézett a mellette heverő férfira. Olyan nyugodtan, olyan lazán feküdt ott, mintha akár örökre úgy maradhatna.
Tenar fölsóhajtott. Ebben a pillanatban nem tehetett semmit, de mindig ott várt rá a következő tennivaló.
Nem bírta volna cipelni a férfit. Segítséget kellene hívnia. De ez azt jelenti, hogy magára kell hagynia. Úgy érezte, túlságosan közel fekszik a szakadék széléhez. Ha netán megpróbál fölállni, még leeshet, amilyen kábult és gyönge. Hogyan vihetné el innen? Egyáltalán meg sem moccant, amint hozzáért vagy megszólította. Benyúlt a karja alá, és megpróbálta odébb vonszolni, ami legnagyobb meglepetésére sikerült neki. Így, magatehetetlenül nem is volt olyan nehéz, elkeseredett erőfeszítéssel tíz-tizenöt lábnyira beljebb cincálta, a csupasz kőről egy kisebb, puha földdarabra, ahol a száraz, csomós fű legalább valami védelem illúzióját keltette. Ott le kellett tennie. El sem futhatott, mivel a lába reszketett, és testét még mindig rázta a zokogás. Mégis, amilyen gyorsan csak tudott, elsietett Oromon házához, amint közelebb ért, hangosan szólította az ott lévőket: