Már torkig vagyok a gyásszal — gondolta magában Tenar. — Belebetegszem a sok temetésbe, siratásba. Őt nem fogom megsiratni! Hát nem sárkányháton lovagolva jött el hozzám?
Egyszer meg akartam ölni — jutott eszébe. — Hát most megmentem az életét… ha tudom. — Ránézett a fekvő alakra. Szemében kihívó elszántság villant, nem szánalom.
— Nos, Kóbor, melyikünk szabadította meg a másikat az útvesztőből?
A férfi mozdulatlanul, némán aludt tovább. Az özvegy teljesen kimerült. Megfürdött az alvó mosdatásához melegített vízben, és bebújt az ágyba a kis, tüzesen selymes csöndgombóc, az alvó Therru mellé. Elaludt, és az álma tágas, szeles, rózsaszín és aranyló párával borított teret nyitott meg előtte. Úszott benne. Hangosan fölsóhajtott: „Kalesszin!” Hívó szó felelt rá a távoli fény bugyraiból.
Amikor fölébredt, a madarak már vígan csiripeltek a mezőn és a ház tetején. Fölült és kinézett a reggeli fénybe a nyugatra nyíló alacsony ablak szutykos üvegén át. Lappangott benne valami, egy mag vagy sziporka, de még túl kicsiny ahhoz, hogy szemügyre vegye vagy gondoljon rá. Therru még mélyen aludt. Tenar csak ült mellette, nézte az ablakon beszűrődő napfényt és a kinti felhőket. A lánya, Alma jutott az eszébe. Megpróbálta fölidézni, milyen is volt csecsemőnek. De halvány volt a kép, és el is tűnt, amint jobban odafigyelt rá… a kacagástól reszkető, apró, dundi poronty, lazán repdeső, selymes hajával… És a második apróság, Szikra, akit tréfás kedvében nevezett el így, hiszen Kováról pattant le végül is. Nem is tudta az igazi nevét. Olyan beteges kis vakarcs volt, amilyen egészségtől kicsattanó Alma. Korán jött a világra, pici volt, és két hónapos korában majdnem elvitte a torokgyík. Még pár év múltán is olyan volt, mint egy fészkéből kipottyant, csupasz verébfióka, az ember sohasem tudhatta, megéri-e a másnap reggelt. De megkapaszkodott az életben, a parányi szikra nem hunyt ki benne. Ahogy cseperedett, inas legényke lett belőle. Folyton izgett-mozgott, akár egy megszállott. A tanyán semmi hasznát sem vették: nem volt türelme az állatokhoz, növényekhez és emberekhez, csak a saját vágyait kifejező szavakat használta, sosem csevegett vagy foglalkozott a szeretet és tudás átadásával, elfogadásával.
Vándorlásai során Oromon egyszer odavetődött hozzájuk, amikor Alma tizenhárom éves volt, Szikra meg tizenegy. A varázsló akkor nevet adott Almának, a völgy fejénél fakadó Kaheda-forrás vizében. Szép volt az asszonypalánta gyermek, amint belegázolt a zöldes vízbe, és az öreg igaziként a Hayohe névvel ruházta föl. Egy-két napra megszállt akkor a Tölgyes Tanyán, és megkérdezte a fiúcskát, nem lenne-e kedve bóklászni vele egyet az erdőben. De Szikra csak megrázta a fejét válasz helyett. „És mondd, mit csinálnál a legszívesebben, ha tehetned?” — kérdezte tőle a varázsló, mire a fiú kimondta azt, amit apjának vagy anyjának sohasem mert volna: „Tengerre szállnék.” Így, miután három év múlva Bükköstől megkapta másik, igazi nevét, el is szegődött egy tengeri kereskedő hajójára, amely Valmouth, Oranéa és Enyhely északi partvidéke között járta a vizeket. Időről időre ellátogatott a tanyára, de nem túl gyakran, és sohasem maradt hosszú ideig, bár apja halála után őrá szállt a birtok. A bőre fehér volt, mint az anyjáé, viszont Kovához hasonlóan magasra nőtt. Az arca is hosszú volt és keskeny. Igazi nevét még a szüleinek sem árulta el. Talán senkinek sem mondta meg soha. Tenar már harmadik éve nem látta őt. Lehet, hogy tudott apja haláláról, de az is lehet, hogy nem. Talán maga is elpusztult valahol, belefulladt a tengerbe, de anyja nem hitt ebben. Cipelnie kellett élete szikráját a vizek fölött, viharokon át.
Az özvegyben is ilyesmi kelt most életre… egy szikra. Mint a test bizonyossága az áldott állapotról. Valami változás, titkos, új dolog. Nem akarta igazán tudni, mi lehet az. Sohasem kérdezte volna meg senkitől. Az ember az igazi nevét sem úgy kéri. Vagy megadják neki. vagy nem.
Tétován fölkelt és felöltözött. A korai óra ellenére meleg volt, hát nem gyújtott tüzet. Kiült a küszöbre, kezében egy csupor tejjel, és elnézte, hogyan húzódik vissza a Gont-hegy árnyéka a tenger felszínéről. Enyhe szél lengedezett, amint lennie kell ezen a levegős sziklapárkányon. A szellő maga volt a nyár lehelete: lágy, gazdag és mezőillatú. Valami édes íz úszott a levegőben, valami jóízű változás.
„Minden megváltozott!” — suttogta a haldokló öregember boldogan. Kezére tette a kezét, és megajándékozta őt az igazi nevével, kiadta neki a nevét.
— Aihal! — sóhajtott föl Tenar. Válaszul pár kecske mekegése hallatszott a fejőállás mögül, ahol Heather érkezésére vártak. Mek-mek! — mondta egyikük, mire valamelyik mélyebb, fémes hangon válaszolta: Möök-me-he-he! „Csak bízz meg egy kecskében, ha mindent el akarsz rontani!” — mondogatta gyakran Kova. Ő ugyanis inkább juhász volt, és szívből megvetette a kecskéket. Karvaly viszont kecskepásztorkodott legényke korában odaát, a hegy túloldalán.
Tenar visszament a házba. Therrut a szoba közepén állva találta. A kislány bámulta az alvó embert. Átkarolta a gyerek vállát, és bár Therru rendszerint félrehúzódott, legjobb esetben közömbösen tűrt minden érintést vagy becézést, ezúttal elfogadta, sőt talán egy kicsit még oda is bújt Tenar oldalához.
Kóbor közben tovább aludta kimerült, elgyötört álmát. Félrefordított arcán élesen kirajzolódott ismertetőjele, a négy fehéres sebhely.
— Talán megégett? — suttogta Therru.
Tenar nem válaszolt azonnal. Maga sem tudta igazán, honnan származnak azok a hegek. Egyszer, nagyon régen, Atuan útvesztőjének Festett Termében csúfondárosan megkérdezte tőle: „Talán sárkány mart meg?” Mire a férfi komolyan válaszolta: „Nem, nem sárkány. A Névteleneknek valamelyik rokona volt az. De én az ő nevét is megtudtam.” Ez volt minden, amit Tenar tudott róla. Azzal viszont teljesen tisztában volt, mit jelent a „megégés” szó a gyerek számára.
— Igen — felelte végül.
Therru tovább bámulta az alvó férfit. Félrebillentette a fejét, hogy egyetlen, látó szeme befogadhassa a képet, amitől úgy nézett ki, mint valami kis madárka… egy veréb vagy, mondjuk, tengelice.
— No, gyere már, pintyőkém, fiókám, neki most alvásra van szüksége, neked meg egy őszibarackra. Nézzük csak, megérett-e reggelre még egy!
Therru már ügetett is a fácskához, Tenar szorosan a nyomában.
Miközben a barackot csócsálta. a kislány megvizsgálta a helyet, ahol előző nap kiásta a barackmag parányi sírgödrét. Láthatóan csalódott, hogy még semmilyen fácska nem bújt elő a földből, de nem szólt semmit.
— Öntözd meg! — figyelmeztette Tenar.
Késő reggel Moha néne csoszogott be hozzájuk. Ügyes kezű vajákos lévén, egyik kedvelt elfoglaltsága az volt, hogy kosarakat kötött a Meredély rétjén tenyésző fenyérfűből, és Tenar megkérte őt, tanítaná meg erre a mesterségre. Gyerekkorában, Atuan szigetén Tenar megtanulta, hogyan kell tanulni. Idegenként Gontra érkezve rájött, mennyire szeretnek az emberek másokat tanítani. Elfogadta a fölkínált tanítást, hogy őt is befogadják, megbocsássák neki idegen voltát.
Először Oromon adott neki valamit a tudásából, később Kovától sajátította el az övét. Ez lett élete legmegszokottabb foglalkozása: a tanulás. Mindig rengeteg tanulnivaló akadt a környezetében, jóval több, mint amit elképzelhetett volna, amikor még papnőivadék volt, vagy éppen egy varázsló inasa.
A fenyérfüvet előző este beáztatták, és most csíkokra kellett hasogatniok. Elég aprólékos, de nem túl bonyolult munka volt ez, amely mellett jócskán, szabadon elkalandozhatott a figyelme.