— Néne — szólalt meg Tenar a küszöbön ülve, közöttük egy tálban az ázó fűvel, előttük egy gyékényszőnyeggel, amire majd a hasítékot teregetik ki —, hogyan állapítod meg, hogy egy ember varázsló-e vagy sem?
Moha válasza elég cirkalmasra kerekedett. A szokásos bölcsességekkel és zagyvaságokkal kezdte.
— A mélység megismeri a mélységet — kezdte dörmögő hangon —, és ami e világra született, egyszer meg is szólal. — Ezzel elmesélt neki egy történetet a hangyáról, aki egy palota kövezetén talált egy darabka hajszálat, nyomban futott is vele a hangyabolyba, és a boly éjszaka úgy ragyogott, akár egy fényes csillag, mivel az a hajszál Brost, a nagy varázsló fejéről származott. Persze, a ragyogó hangyabolyt csak a bölcsek láthatták. A közönséges emberek szeme előtt sötét és kihalt maradt.
— Szóval gyakorolnia kell az embernek — vélekedett Tenar.
— Talán igen, talán nem — volt a lényege Moha sötéten komor válaszának. — Némelyekkel vele születik ez az adottság — tette hozzá. — Akár tudnak róla, akár nem, ott van bennük. És éppúgy fölragyoghat, mint annak a varázslónak a hajszála a hangyaboly mélyén.
— Értem — mormolta Tenar. — Már láttam ilyesmit. Félbehasított, majd újból félbehasított egy nádszálat, megint elhasította, és a vékony szálakat letette a gyékényre. — Akkor azt honnan tudod, hogy valaki nem varázsló?
— Nincs benne — motyogta Moha —, nincs benne, aranyom. Az erő. Ide figyelj! Ha nekem van szemem, azzal láthatom, hogy neked is van, igaz? És azt is láthatom, ha te netán vak vagy. És ha csak egy szemed van, mint ennek a kicsinek, vagy éppenséggel három, nos, azt is láthatom, ugye? De ha nincs szemem, amivel lássak, nem tudhatom biztosan, hogy neked van-e, még ha azt mondod is. De lám, van szemem. És látok is vele. Tudom is, mit látok. A harmadik szemet! — Ujja hegyével megérintette a homlokát, és szárazon fölkotyogott, akár egy tyúk a tojása fölött. Boldog volt, hogy megtalálta a szavakat annak kifejezésére, amit mondani kívánt. Tenar rádöbbent, hogy csapongása és gajdolása jórészt a gondolatok és a szavak hiányából fakadt. Hiszen soha, senki sem tanította meg a következetes gondolkodás művészetére. Sőt amit eddig mondott, azt sem hallgatta meg senki, soha. Amit tőle kértek vagy elvártak, nem volt több zagyvaságoknál, porhintésnél, motyogásnál. Közönséges javasasszony volt. Semmi köze sincs a tiszta értelemhez.
— Értem — dünnyögte Tenar. — Szóval… talán nem is akarsz válaszolni erre a kérdésre… Egyébként, amikor valakire ránézel a harmadik szemeddel, a magad erejével, meglátod az ő hatalmukat is… vagy nem láthatod?
— Ez inkább maga a tudás — nyammogta Moha. — A látás csak a dolgok kimondásának egyik módja. Ez nem olyan, ahogy téged látlak, ezt a nyaláb füvet látom, vagy azt a hegyet ott. Tudás ez, aranyom. Tudom én, mi lakik benned… nem abban a féleszű Heatherben. Tudom, mi rejtőzik ebben a kedves gyermekben és nem abban, ott az ágyon. Tudom én… — de itt, úgy látszik, megakadt a tudománya. Csak morgott még valamit maga elé, és kiköpött. — Egy vajákos, ha csak egy gombostűnyit is ér, azonnal fölismeri a másikat — dörmögte végül nyersen, türelmetlenül.
— Egyszóval fölismeritek egymást.
— Így van — bólogatott Moha. — Erről van szó. Igen, fölismerjük.
— És egy varázsló is fölismerné a te erődet, meglátná benned is a mágust…
Moha erre rávigyorgott, feketén ásító, barlangos vigyorgással, ráncai pókhálójának közepéből.
— Ugyan, aranyom — mormolta —, úgy érted, egy férfi, egy varázserejű férfi? Ugyan mi dolga lehetne a magunkfajtával egy erővel megáldott férfinak?
— De Oromon…
— Oromon uraság kedves ember volt — jelentette ki Moha minden csúfondáros él nélkül.
Egy darabig szótlanul hasogatták a fenyérfüvet.
— Vigyázz, aranyom, el ne vágd az élükkel az ujjadat! — figyelmeztette Moha az özvegyet.
— Oromon tanított engem. Mintha nem is lány lettem volna. Mintha én is az inasa lennék, mint Karvaly volt valaha. Még a Teremtés nyelvére is megtanított, Moha! Bármit kérdeztem tőle, mindent megmondott nekem.
— Nem is akadt több hozzá hasonló.
— Én voltam az, aki nem akart tanulni, otthagytam őt. Mit akarhattam volna én a könyveivel? Miféle hasznomra lehettek volna? Én élni akartam, nekem egy férfi kellett, gyerekeket akartam, a teljes életet kívántam magamnak.
Közben a körmével gyorsan, ügyesen hasogatta a hosszú fűszálakat.
— És mindezt meg is kaptam — mondta büszkén.
— Kapd el jobb kézzel, és dobd ki a ballal — pusmogta a vajákos. — Háát, igen, aranyos asszonyság, ki annak a megmondhatója? Ugyan ki tudhatná? Egy férfi iránti vágy engem szörnyű kalamajkába kevert nemegyszer. De hogy netán férjhez menjek? Soha! Nem, nem! Az nem az én formám.
— És miért nem? — kíváncsiskodott Tenar.
A kérdésen meglepődve, Moha nyíltan kimondta:
— Ugyan melyik férfi venne el egy vajákost? — Azután, ferde rágómozdulattal, mint amikor egy birka kérődzik, hozzátette: — És melyik vajákos menne hozzá akármilyen férfihoz?
Tovább szaporították a hasítékot.
— Miért, mi baj van a férfiakkal? — érdeklődött Tenar óvatosan.
Moha éppen olyan elővigyázattal, hangját lehalkítva felelte:
— Azt én nem tudom, aranyom. Már elgondolkodtam rajta. Nagyon is sokat töprengtem ezen. De legjobb tudásom szerint a helyzet a következő: tudod, egy férfi úgy lapul a bőrében, mint dió a héjában. — És úgy emelte föl hosszú, göcsörtös, izzadt ujjait, mintha valóban egy diót tartana közöttük. — Kemény és erős az a héj, és teljesen tele van vele. Tele van tömör férfihússal, férfiúi mivoltával. De ennyi az egész. Sem-mi más nincs benne. Csak ő maga van odabent, semmi egyéb.
Tenar ezen elrágódott egy ideig, aztán mégis megjegyezte:
— De ha egy varázslóról van szó…
— Akkor az ő ereje tölti ki az egészet. Az ő hatalmának az önzése, érted? Hát ez a helyzet vele. Ez az egész. Ha az ereje elhagyja, ő maga is odalesz. Kiürül. — Ezzel összeroppantotta a láthatatlan diót, és elhajította az üres héjat. — Semmivé válik.
— No és egy asszony?
— Ó, aranyom, nos hát, egy asszony egészen másféle teremtmény. Ugyan ki tudhatná, hol kezdődik és hol ér véget egy asszony? Hallgass hát ide, nagysága, nekem gyökereim vannak, sokkal mélyebbre nyúlnak ennél a szigetnél. Mélyebbek a tengereknél, és régibbek a földek teremtésénél. A gyökereim a sötétségbe nyúlnak vissza. — Moha szeme kísérteties fénnyel ragyogott a vörös karikák közepén, és a szava úgy zengett, mint valami hangszer. — A sötétségig érek vissza én! Hamarabb voltam, mint a Hold! Senki, a világon senki sem tudja, meg nem mondhatja, mi vagyok én, micsoda egy nő, az erő asszonya. Egy nő hatalma mélyebb a fák gyökerénél, a szigetek lábánál, öregebb a Teremtésnél, vénebb a Holdnál. Ki merészelné megkérdezni a sötétséget? Ki merné megtudakolni a sötét erő nevét?
Az öregasszony hintázva dúdolt, teljesen elmerült saját gajdolásában. Tenar azonban egyenes derékkal ült a helyén, és hüvelykujja körmével fürgén végighasított egy fenyérfűszálat.
— Én merészelném — mormolta.
Lerepesztett még egy hasítékot.
— Éppen elég hosszú ideig éltem a sötétségben!
Időnként bekukkantott a házba, hogy meggyőződjön róla, még mindig alszik-e Karvaly. Most is itt volt az ideje. Amikor visszatelepedett Moha mellé, nem volt kedve az előbbi beszélgetés folytatásához, mivel az idősebb nő csökönyös komorsággal nézett maga elé. Más témára váltott: