— Ó, amikor ma reggel fölébredtem, úgy éreztem, valami új szél kerekedett. Valami megváltozott. Talán csak az időjárás. Mondd, te nem érezted?
Moha semmi áron nem felelt volna egyenes igennel vagy nemmel.
— Sokféle szél járja idefönt a Meredélyen. Némelyik jó, némelyik gonosz. Egyik felhőket kerget, a másik szép időt hoz. Van, amelyik hírekkel is szolgál annak, aki megérti, de aki nem hallgatja őket, az nem is tud meg semmit. Hát ki vagyok én, hogy tudjam? Egy vénasszony, varázstudomány nélkül, aki még a könyveket sem olvasta. Minden tudományom a földben, a föld sötétjében rejtőzik. Az ő lábuk, a gőgösök lába alatt. Az ő lábuk, a büszke urak és varázslók csizmája alatt. Ugyan miért néznének le rám ők, a tudós mesterek? Mit tudhat egyáltalán egy vén vajákos asszony?
Veszedelmes ellenség lenne, gondolta magában Tenar, és barátnak is elég különös.
— Néne — mormolta, miközben fölkapta a következő fűszálat —, én nők között nevelkedtem. Csak asszonyok között. Kargföldön, messze keleten, Atuanban. Kislánykoromban szakítottak el a családomtól, hogy papnővé neveljenek a sivatag félreeső sarkában. Nem is tudom, hogy hívják. Magunk között csak az volt a neve: „a hely”. Az egyetlen hely, amelyet ismertem. Néhány katona őrizte odakint, de azok be sem léphettek a falai közé. Mi pedig ki nem léphettünk rajtuk. Csak néha, nagyobb csoportban, csupa lány meg felnőtt nő, eunuchok kíséretében, messzire elkerülve minden férfit.
— Kik azok, akik kísértek?
— Az eunuchok? — Tenar gondolkodás nélkül a megfelelő karg szót használta. — Herélt férfiak — felelte.
Tyűha! — kiáltott föl a javasasszony, rontást űző jelet rajzolt a levegőbe, aztán csak bámult némán. Az ajkát keményen összeharapta. A hallottak kibillentették nyugalmából.
— Amíg ott voltam, egyikük szinte az anyám volt anyám helyett… De tudod, néne, én egyetlen férfit sem láttam, míg felnőtt nővé nem cseperedtem. Csak lányokat és asszonyokat. De azt sem tudtam, milyenek tulajdonképpen a nők, hiszen kizárólag őket ismertem. Mint a férfiak, akik csak maguk között vannak… a tengerészek, katonák vagy a varázslók Kútfőn. Ők vajon tisztában vannak vele, mi az, hogy férfi? Hogyan lehetnének, ha egyetlen nőt sem ismernek?
— Csak úgy elkapják őket, és úgy tesznek velük, mint a kosokkal vagy a bakkecskékkel? — szörnyülködött Moha. — Fognak egy herélőkést és kész?
Az iszonyat, az undor és a fölvillanó harag fölülkerekedett benne minden egyéb indulaton és az értelmen. Mohát ezután már semmi más téma nem érdekelte, csak az eunuchok.
Tenar nem tudott sokat róluk. Eszébe jutott, hogy még sohasem gondolkodott el igazán a dolgon. Amikor Atuanon élt, herélt férfiak vették körül. Egyikük különösen gyöngéden szerette őt és ő is viszont. Végül mégis megölte, hogy megszabadulhasson tőle. Azután kijött a szigetvilágba, ahol nem voltak eunuchok, és hamar meg is feledkezett róluk. Odaparancsolta őket s sötétségbe, Kezes teteme mellé.
— Azt hiszem — magyarázta, hogy kielégítse Moha Kíváncsiságát a részletek iránt —, fiatal fiúkat szednek össze és… — Itt elhallgatott. Még a keze is megállt a levegőben. — Akárcsak Therru — mondta végül hosszú hallgatás után. — Mire való egy gyerek? Mit kezdhetnek vele? Kihasználják. Megerőszakolják, kiherélik… ide figyelj, Moha. Amikor ott éltem a sötétség világában, pontosan ezt csinálták. Amikor pedig idejöttem, úgy éreztem, végre kijutottam a fényre. Megtanultam az igazi szavakat. Lett emberem, megszültem a gyermekeimet, igazán jól éltem. Itt, a ragyogó, nappali fényben. És ebben a ragyogó világosságban ugyanazt művelték… ezzel a gyerekkel. Odalent, az ártéri réten. A folyónál, amely megárad tavasszal, és ahol Oromon megajándékozta nevével a lányomat. Fényes napvilágnál! Azt szeretném végre megtalálni, Moha, ahol tisztességesen élhetek. Érted, mire gondolok? Tudod, mit akarok mondani?
— Jól van na, jól van — nyugtatgatta az idősebb asszony. Kisvártatva megjegyezte: — Éppen elég bajunk van, aranyom, anélkül is, hogy külön keresnénk magunknak. — És látva, hogy Tenar keze megremeg, miközben megpróbál elhasítani egy különösen makacs fűszálat, intőn tanácsolta megint: — Vigyázz, el ne vágd vele az ujjadat!
Egészen másnapig Kóbor egyáltalán nem tért magához. Akkor Moha, aki igen ügyes, bár ijesztően mocskos ápolónő volt, végre nagy nehezen belédiktált pár kanálnyi húslevest.
— Kiéhezett — mormolta —, és teljesen kiszáradt a szomjúságtól. Akármerre kószált, arrafelé nem sokat foglalkozhattak evéssel-ivással. — Még egy próbálkozás után: — Attól tartok, már túl messzire jutott. Látod, mennyire elgyöngülnek… még inni sem tudnak, pedig szinte csak arra lenne szükségük. Ismertem egy nagydarab, erős embert, aki ugyanígy járt. Alig pár nap alatt önmaga halvány árnyékává vált.
Lankadatlan türelmével mégis sikerült még pár kanálnyival beleerőltetnie húsból és füvekből főzött kotyvalékából.
— No, most majd meglátjuk — dörmögte. — De azt hiszem, már túl késő. Eltávozóban van. — Minden sajnálat nélkül, sőt talán némi megkönnyebbüléssel beszélt. A férfi semmit nem jelentett számára. A halál viszont mindig eseményszámba megy. Talán ezt a varázslót is eltemetheti. Az öregnek különben közelébe sem engedték.
Amikor másnap fölébredt, Tenar hozzálátott a keze ápolásához. Hosszú utat kellett megtennie Kalesszin hátán, mivel a tenyeréről lejött a bőr, és az acélpikkelyeket markolva összevissza metélte ujjai belső oldalát. Alvás közben is ökölbe szorította a kezét, mintha most sem akarná elengedni a rég eltávozott sárkányt. Tenar kénytelen volt erővel kiegyenesíteni az ujjait, hogy lemoshassa és gyógyírral bekenhesse a sebeket. Miközben ezzel foglalatoskodott, a férfi fölkiáltott és előrekapott, mintha megrettent volna, hogy a mélybe zuhan. A szemét kinyitotta. Az asszony csöndesen nyugtatgatta. A férfi ráemelte a tekintetét.
— Tenar — szólalt meg, mosoly nélkül, puszta fölismeréssel, minden érzelmen túl. Az asszony szívét tiszta öröm árasztotta el, akár egy virág édes illata, hogy még mindig él egy ember, aki tudja a nevét, és az az ember éppen ő.
Előrehajolt és megcsókolta az arcát.
— Feküdj nyugodtan — suttogta —, hadd végezzek ezzel itt. — A férfi némán engedelmeskedett, és hamarosan elaludt megint. A keze ezúttal kinyitva pihent mellette.
Később, amikor maga is lassan álomba merült Therru mellett, eszébe jutott: „Hiszen azelőtt sohasem csókoltam meg!” A gondolattól remegés futott végig rajta. Eleinte nem is akarta elhinni. Hát valóban, annyi év alatt…? Sem a sírkamrákban, sem azután, a hosszú hegyi úton… vagy amikor együtt vitorláztak Enyhely felé a Messzilátó nevű csónakon… és még akkor sem, amikor idehozta őt Gontra…?
Nem. És Oromon sem csókolta meg soha, és ő sem az öreg varázslót. Ő adott nevet a lányának, Tenart is nagyon szerette, de sohasem érintette meg. Ő pedig, aki magányosan, érinthetetlen papnőként nevelkedett, afféle szentségként, nem is vágyott az érintésre, vagy legalábbis nem volt tisztában vele, hogy kívánja. Homlokát vagy az arcát ugyan néha egy pillanatra hozzáérintette Oromon nyitott tenyeréhez, és talán egyszer, nagyon könnyedén ő is megsimogatta a haját.
De Kóbor még ennyit sem tett meg soha.
Lehet, hogy én sem gondoltam soha erre? — kérdezte magától hitetlen csodálkozással.
Nem tudta igazán. Amikor most gondolt rá, valami rémület, a vétkezés sajgó érzése fogta el hirtelen és meglepő erővel, hogy utána nyomtalanul elenyésszen. Ajka megismerte arcának érdes, száraz, hűvös bőrét, a szája sarkának közelében, a jobb oldalán, és most csupán ennek az érzésnek volt jelentősége, értelme, súlya.