Végre elaludt. Álmában hívó szót hallott: „Tenar! Tenar!” És azt is álmodta, hogy válaszol, valami tengeri madár éles rikoltásával, és szabadon repül a fényben, a végtelen víz fölött. De az már nem jutott el a tudatáig, milyen nevet is rikoltott.
Karvaly csalódást okozott Moha nénének: életben maradt. Egy-két nap múltán bele kellett nyugodnia a megmaradásába. Följárt hozzá, etette kecskehúsból, gyökerekből és füvekből kotyvasztott főzetével, közben magához szorította, beterítette testének erős kipárolgásával, és folytonos morgás közepette életet kanalazott belé. Bár a férfi fölismerte és köznapi nevén szólította őt, és Moha sem tagadhatta, hogy látszólag a Karvaly nevű embernek kell lennie, ezt mégsem óhajtotta elismerni. Nem kedvelte a beteget. Minden porcikája hibás, mondogatta. Tenar eléggé nagyra becsülte a javasasszony eszét ahhoz, hogy bántsa a véleménye, de magában nem fedezett föl semmi hasonló kételyt, csak az örömöt, hogy itt van mellette, és lassacskán visszatér az életbe.
— Majd te is meglátod, ha teljesen rendbe jön — biztatta Mohát.
— Rendbejön! — dörmögte Moha, és ujjaival összeroppantotta, majd elhajította a láthatatlan dióhéjat.
Karvaly hamarosan kérdezősködni kezdett Oromon felől. Tenar előre rettegett ettől a kérdéstől. Abban a hitben ringatta magát, hogy erre nem kerülhet sor, mert Karvaly mágikus erejével magától tudomást szerez mindenről, hiszen még a gonti Kikötő és Re Albi varázslói is megérezték, amikor Oromon haldoklott. A negyedik reggel azonban, amikor már ébren feküdt ágyában, ránézett a belépő asszonyra, és meg-jegyezte:
— Ez Oromon háza.
— Aihal háza — felelte Tenar a tőle telhető könnyedséggel. Még mindig nehezére esett kimondania az öreg varázsló igazi nevét. Azt nem is tudta, vajon Kóbor ismeri-e. Biztosan ismerte. Oromon valószínűleg megmondta neki, vagy el sem kellett árulnia.
Egy darabig Karvaly nem reagált a hallottakra, s amikor megszólalt, a hangja teljesen kifejezéstelen volt:
— Ezek szerint meghalt.
— Tíz nappal ezelőtt.
Karvaly úgy feküdt, maga elé nézve, mintha töprengene. megpróbálna kitalálni valamit.
— Én mikor érkeztem ide?
Tenarnak közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy megértse a szavát.
— Négy napja, éppen napszálltakor.
— Senki más nem volt odafönt a hegyekben — mormolta a férfi. Teste összerándult és megvonaglott, mintha fájdalmat érezne vagy elviselhetetlen fájdalom emléke törne rá. Homlokát ráncolva becsukta a szemét, és mélyen fölsóhajtott.
Az ereje apránként visszatért. Tenar szemében már ismerős volt ez a homlokráncolás, a visszafojtott lélegzet és az ökölbe szoruló kéz. Az ereje ugyan lassan helyreállt, de a jó kedélye és az egészsége nem.
Kinn ült a ház küszöbén a nyári délután meleg napsugaraiban. Betegágyától eddig ez volt a leghosszabb útja. Letelepedett a küszöbre, elmerült a fény élvezetében, és a ház sarkánál előbukkanó Tenar hosszan elnézte őt. Még mindig elég szürkének, önmaga árnyékának látszott. Nem csupán őszülő haja miatt, hanem valahogy a bőrében és csontjaiban bujkáló kór által is, és e tulajdonságán kívül nem is igen mutatott föl egyebet: nem csillant fény a szemében. És mégis, ez az árnyalak, ez a hamuszürke ember ugyanaz volt, akit először megpillantott önnön erejének ragyogásában, karvalyorrú, szépen metszett szájú, határozott arc… egy jóképű férfi. Mindig is büszke, jó megjelenésű ember volt.
Tenar közelebb lépett hozzá.
— Igen, a napsugárra van most legnagyobb szükséged — mondta neki, mire a férfi bólintott, de a kezét továbbra is ökölbe szorította, amint ott sütkérezett az áradó nyári melegben.
Annyira szótlan maradt a társaságában, hogy Tenar már-már azt hitte, az ő jelenléte az, ami zavarja. Talán többé sohasem lehet már olyan közvetlen vele, mint korábban. Végül is, most ő a fővarázsló… erről minduntalan megfeledkezett. És annak bizony már huszonöt éve, hogy együtt kapaszkodtak föl Atuan hegyeibe és keltek át a Messzilátón a keleti tengeren.
— Hol van a Messzilátó? — kérdezte váratlanul, maga is meglepetten az emléktől. Utána az jutott eszébe, milyen ostobaság is ez a részéről. Hiszen annak annyi éve már, és ő most fővarázsló, biztosan nem jár már azon a rozoga kis csónakon.
— Szelidorban — felelte Karvaly, és arcát ismét elöntötte fölfoghatatlan gyötrelmeinek kifejezése.
Régen, mint az örökkévalóság és távol, akár Szelidor…
— Az a legmesszibb sziget — mormolta Tenar, félig kérdő hangsúllyal.
— A legnyugatibb — hagyta helyben a férfi.
Az asztalnál ültek, közvetlenül vacsora után. Therru kiment játszani.
— Ezek szerint Szelidorból jöttél ide Kalesszin hátán?
Amikor kiejtette a sárkány nevét, az ismét önmagától formálódott meg az ajkán, kényszerítette a száját a hangok kiadására, tüzesre forrósítva a leheletét.
A név hallatán Karvaly egy kurta pillantásra ráemelte a tekintetét, ami figyelmeztette rá, hogy a férfi általában nem néz a szemébe. Egyet bólintott, azután kimért udvariassággal helyreigazította szűkszavúságát:
— Szelidorból Kútfőre, azután Kútfőről ide, Gontra. Ezer mérföld? Vagy talán tízezer? Tenarnak fogalma sem volt róla. Enyhely kincstárában ugyan látta a hatalmas térképeket, de senki sem tanította meg a számok, a távolságok ismeretére.
És távol, akár Szelidor… Különben is, mérhető egy sárkány röpte egyáltalán mérföldekben?
— Kóbor — szólította meg az igazi nevén csöndesen, mivel egyedül voltak —, tudom, hogy szörnyű fájdalmat és kínokat kellett kiállnod. Lehet, hogy nem akarod, talán nem is tudod vagy nem is szabad nekem elmondanod, de ha én tudnék, legalább sejtenék belőle valamit, esetleg nagyobb segítségedre lehetnék. Ezt nagyon szeretném. És hamarosan eljönnek majd érted Kútfőről, küldenek egy hajót a főmágusukért, vagy mit tudom én, még az is lehet, hogy egy sárkányt küldenek érted. És akkor megint elmégy. És még csak nem is beszéltünk igazán egymással. — Beszéd közben ő is ökölbe szorította a kezét a hangja és szavai hamissága fölötti haragjában. Sárkányokkal tréfálkozik itt, és nyafog, akár egy féltékenykedő feleség.
Karvaly komoran, hosszan meredt az asztal lapjára, mint egy parasztember, akit egész napos kemény mezei munka után valami családi perpatvar vár otthon.
— Senki sem jött utánam Kútfőről, azt hiszem — mondta végül, biztosan nem csekély erőfeszítés árán, mivel csak hosszabb szünet után folytatta: — Kérlek, adj időt!
Tenar úgy érezte, csak ennyit akart mondani, ezért gyorsan szabadkozott:
— Hát persze, ne haragudj! — és már állt is föl, hogy leszedje az asztalt, amikor a férfi alig érthetően, még mindig az asztalt bámulva hozzátette:
— Időm van elég… most már.
Maga is fölkelt ültéből, tányérját a mosogatódézsához vitte, és összeszedte a maradék edényeket. El is mosogatott, mialatt Tenar félrerakta az ételmaradékot. Az asszony érdeklődve figyelte. Összehasonlította őt Kovával. Kova életében egyetlen tányért sem mosogatott el. Az asszonymunka. De Kóbor és Oromon agglegényként töltötte életét, női társaság nélkül.