Bárhová vetette a sors, sehol sem élt nők között. Így zokszó nélkül végezte el az „asszonyok dolgát”. Milyen kár lenne, gondolta Tenar, ha gondot csinálna belőle, ha a méltósága egy darab mosogatórongyon múlna.
Valóban nem jött érte a Kútfőről senki. Amikor szóba hozták a dolgot, aligha érhetett volna oda bármilyen hajó, hacsak nem varázsszél hajtotta egész útján. De csak teltek-múltak a napok, és nem érkezett számára semmi jelzés vagy üzenet. Tenar furcsának érezte, hogy a fővarázslójukat ilyen hosszú ideig békén hagyják. Vagy talán valami varázslattal rejtőzött el itt előlük, esetleg nem is tudják, hol van, de különben sem ismerhetnék föl. Lám, még a falubeliek sem sokat törődnek vele.
Az, hogy Re Albi földesurának kastélyából nem jött le hozzá senki, már kevésbé volt meglepő. Annak a háznak az urai sohasem voltak jó viszonyban Oromonnal. A kastély asszonyai, tartották a falusiak meséi, sötét mesterségek elkötelezettjei voltak. Azt beszélték, egyikük egy északi urasághoz ment feleségül, és az ura elevenen temette el egy nagy kő alá. Egy másik hosszan túlhordta a magzatát, hogy végül valami nagy hatalmú teremtményt hozhasson világra, és valóban, amikor a gyerek megszületett, máris tudott beszélni, de nem voltak csontjai. „Akár egy kis üres bőrzacskó — pusmogta a faluban a bábaasszony —, egy zsákocska, aminek szeme és hangja van, de egyáltalán nem szopik. Makogott pár szót valami idegen nyelven, aztán meghalt…” Bármennyi volt is az igazság az ilyesféle szóbeszédben, a Re Albi kastély urai mindig is zárkózottak voltak. A varázsló Karvaly társa, a mágus Oromon tanítványa, Vandór Akbé gyűrűjének visszahozója, Enyhely hőse biztosan megtelepedhetett volna a palotában, miután Re Albiba érkezett… de nem tette. Ehelyett a saját kedvére élt, egyedül, a falu szövőmestere, Legyező kicsiny házikójában, és a nagy ház lakóit ritkán látta és akkor is csak messziről. Moha pletykái szerint manapság nem is lakik asszony a palotában, csak az öreg uraság, egy vénséges vén ember és az unokája meg egy fiatal varázsló, Rezgőnyár, akit a kútfői iskolából hozattak maguknak.
Mióta Oromont eltemették a hegyi ösvényen, a nagy bükkfa alatt, tenyerén Moha néne talizmánjával, Tenar nem találkozott Rezgőnyárral. Különös, hogy nem tudott róla: a fővarázslójuk itt tartózkodik a falujában, vagy ha mégis tudta, valamely oknál fogva távol tartotta magát tőle. És a gonti Kikötő varázslója, aki ugyancsak ott volt Oromon temetésén, szintén nem jött többé vissza. Még ha nincs is tudomása Kóbor ittlétéről, azt biztosan tudja, kicsoda ő, a Fehér Hölgy, aki a csuklóján viselte Vandór Akbé gyűrűjét, aki teljessé tette a Béke Rúnáját… Ó, de hány éve is volt mindez, öreglány? — kérdezte magától. — Netán féltékenykedsz?
De végül is ő mondta meg nekik Oromon igazi nevét. Ezért csak járna valami csekély megbecsülés.
No de a varázslókra egyáltalán nem jellemző az ilyesmi. Ők a hatalom emberei. Ők kizárólag az erővel foglalkoznak. És neki ugyan milyen hatalma van mostanában? Miféle ereje volt valaha is? Kislánykorában, papnőként, csak afféle edény volt. A sötét bugyrok erői áramlottak keresztül rajta, használták fel őt, hagyták ott kiürülten, érintetlenül. Fiatal nő korában az erő művészetére tanította egy nagy hatalmú férfi, de azt is eltaszította magától, elfordult tőle, nem érintette meg igazán. Felnőttként az asszonyi erőt választotta és birtokolta, a maguk idején, de már ez az idő is régen elmúlt. Asszonykora és anyasága a múlt ködébe veszett. Nem maradt benne semmi, semmiféle erő, amelyet bárki tisztelhetne.
Viszont beszélt hozzá egy sárkány. „Kalesszin vagyok” — mondta neki. „Tenar vagyok” — válaszolta rá.
— Mi az sárkányvitéz? — kérdezte Kóbortól a sötétség birodalmában, az útvesztőben. Megpróbálta kétségbe vonni a férfi hatalmát és bebizonyítani saját ereje létezését. És a férfi nyílt őszinteséggel válaszolta neki, amivel egy életre lefegyverezte:
— Olyasvalaki, akivel a sárkányok szóba állnak.
Nos, ő pontosan ilyen asszony. Az újdonság érzetével csak rejtett tudása, az a parányi fénymag töltötte el, amelyet ott érzett magában, s amely a nyugatra nyíló kis ablak alatt ébredezett benne.
Pár nappal az asztalnál lezajlott rövid beszélgetés után Oromon konyhakertjét gyomlálta, megpróbálta megmenteni a tavaly nyári hajtásokból tavasszal elduggatott hagymapalántákat. Kóbor elballagott a kecskéket kirekesztő magas kerítésben nyíló kapuhoz, és nekilátott a sor másik vége gyomlálásának. Dolgozott egy darabig, azután fölegyenesedett és lenézett a kezére.
— Várd ki, amíg begyógyulnak a sebek — mondta neki Tenar kedvesen.
Beleegyezően bólintott.
A szomszédos sorban már virágba borultak a magas, fölkarózott babszárak. Édes illatuk betöltötte a levegőt. Karvaly leült, sovány karjával a térdére támaszkodott, és elnézte az indák, virágok és lecsüngő babhüvelyek között beszüremkedő napsugarakat. Az ágyasban szorgoskodó asszony beszélni kezdett hozzá:
— Amikor Aihal meghalt, minden megváltozott — mormolta. — Attól a naptól fogva gyászolom, siratom őt, de valami, valahogy enyhíti bennem a gyászt. Valami hamarosan megszületik… végleg fölszabadul. Tudom az álmaimból és első fölébredésem pillanatából… valami valóban megváltozott.
— Igen — értett egyet vele a férfi. — Megszűnt egy gonosz akarat. És…
Hosszú szünet után folytatta tovább. Nem nézett az asszonyra, de a hangja először hangzott úgy, ahogy Tenar emlékezetében élt, könnyedén, nyugodtan, erőteljes gonti kiejtéssel.
— Emlékszel rá, Tenar, amikor először megérkeztünk Enyhelyre?
„Hogyan is feledhetném?” — súgta az özvegy szíve, de fennhangon nem merte kimondani, nehogy visszariassza a férfit a némaságba.
— Kikötöttük a Messzilátót, és fölkapaszkodtunk a mólóra… a lépcsője márványból épült. Ott várt a tömeg, minden ember, az utolsó szálig, és te fölmutattad nekik a gyűrűt a csuklódon…
— …Belekapszkodtam a karodba. A rettegésen is túli félelem fogott el. Azok az arcok, hangok, színek, a sok torony, zászló és fölirat, az aranyló és ezüstös ragyogás, a zene… de én csak téged láttalak… te voltál számomra az egész világ, amint vonultunk fölfelé.
— A királyi palota ajtónállói elkísértek bennünket Vandór Akbé tornyának lábához, végig a zsúfolt utcákon. Akkor fölkapaszkodtunk a meredek lépcsőn. Mi ketten, egyedül. Emlékszel rá még?
Tenar bólintott. Tenyerével a földre támaszkodott, érezte a kigyomlált talaj érdes hűvösséget.
— Akkor kinyitottam az ajtót. Súlyos volt, és először meg is akadt. Utána bementünk. Emlékszel?
Úgy hangzott, mintha a bizonyosság kedvéért kérdezné: „Valóban megtörtént? Tényleg jól emlékszem?”
— Hatalmas, magas csarnok volt — révedt el Tenar. — Azt a termet juttatta eszembe, ahol annak idején fölfaltak, de csak azért, mert olyan magas volt. A toronyban nyíló ablakokból szűrődött be a fény. A napsugarak úgy keresztezték egymást, mint a kardpengék.
— És a trónus… — jegyezte meg Karvaly.
— Igen, a trónus, csupa arany és karmazsin. Csakhogy üres volt. Éppen ahogy Atuan nagytermében.
— Most már nem az — mondta a férfi, és a hagymaszárak között az asszonyra nézett. Az arca feszült volt és sóvárgó, mintha valami elérhetetlen örömforrásra gondolna. — Enyhelynek van már királya — folytatta —, ott, a világ közepén. Amit előre megjósoltak, beteljesedett. A rúna megint ép, és a világ is egész. Elérkeztek a béke napjai. Ő majd…
Elhallgatott, lesütötte a szemét, és ökölbe szorította a kezét.