— Ő hozott vissza a halálból az életbe. Enlad szülötte, Arren. Az énekek majd Lebannen néven emlegetik. Az igazi nevén lett a szigetvilág királya Lebannen.
— Tehát ez lenne az — térdelt föl az asszony és nézett a férfi szemébe — a fénybe kitörő öröm?
Karvaly nem válaszolt.
Enyhelynek királya van, gondolta magában Tenar, és hangosan is kimondta:
— Szóval Enyhelynek királya van.
Fölmerült benne a szépséges város képe: a széles utcák, a márványtornyok, a cseréppel és bronzzal fedett tetők, a kikötőben horgonyzó fehér vitorlájú hajók, a lenyűgöző trónterem, ahol a napsugarak kardpengékként villogtak, a gazdagság, méltóság és harmónia, a gondosan fönntartott rend. Szinte látta, amint a rend szétárad abból a középpontból, mint vízen a tökéletes körök, mint a kikövezett, egyenes utcák vagy a szél szárnyán sikló hajók: a dolgok folyása, ahogy lennie kell, töretlen haladás a béke felé.
— Jót cselekedtél, drága barátom — suttogta. Karvaly rövid mozdulatot tett, mintha meg akarná állítani a szavait, elfordult, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Tenar képtelen volt elviselni könnyeinek látványát. Visszagörnyedt a munkájához. Kihúzott egy gyomot, utána egy másikat, és a makacs gyökér beleszakadt a földbe. Ujjaival túrt bele az ágyásba, hogy megkeresse a gyökeret a durva talajban, a föld sötét testében.
— Goha! — szólalt meg ekkor Therru gyönge, reszelős hangja a kapuban, mire Tenar hátrafordult hozzá. A kislány fél arca egyenesen felé fordult, fölmutatva látó és vak szemét. „Vajon megmondjam-e neki, hogy király ül Enyhely trónján?” — gondolta Tenar.
Fölkelt és odament a kapuhoz, hogy ne kelljen a kislánynak erőlködnie a hangos beszéddel. Amikor eszméletlenül hevert a tűzben, magyarázta neki Bükkös, beszívta a lángokat. „Kiégette a hangját” — bizonygatta.
— Torkosra vigyáztam — panaszkodott Therru —, de már megint kitört a kerített legelőről, és sehol sem találom.
A leghosszabb egybefüggő szöveg volt ez, amelyet eddig valaha mondott. Remegett a futás erőfeszítésétől és a visszafojtott sírástól. Nem pityereghetünk itt egyszerre mindnyájan, zsörtölődött magában Tenar, micsoda butaság! Nem szabad így csinálnunk!
— Karvaly! — szólt hátrafordulva. — Kiszökött egy kecske.
A férfi azonnal fölállt, és odasietett a kapuhoz.
— Nézd meg a melegágyaknál — tanácsolta.
Úgy nézett Therrura, mintha nem látná iszonyúan eltorzított arcát, sőt őt magát is alig venné észre. Itt egy gyerek, aki elveszített egy kecskét, és most meg kell keresnie. Ezért inkább a kecskére gondolt.
— Vagy elszaladt, és csatlakozott a falusi nyájhoz — találgatta.
A kislány máris szökdécselt a melegágyak felé.
— A te lányod? — kérdezte Karvaly Tenartól. Eddig még egy szót sem szentelt a gyereknek, és az első pillanatban Tenarnak csak az jutott az eszébe, milyen különösek is a férfiak.
— Nem, és nem is az unokám, de mégis az én gyerekem. — Ejnye, miért piszkálódik már megint vele, mi végre ugratja a férfit, gondolta közben.
Karvaly éppen csak kilépett a kapun, amikor szem-berohant velük Torkos: fehér-barna villám, szorosan a nyomában Therruval.
— Hej! — kiáltott föl a férfi élesen, hirtelen ugrással a kecske előtt termett, elállta az útját, és a nyitott kapun át egyenesen Tenar karjába kergette. Az asszonynak sikerült elkapnia az állat nyakában lógó bőrszíjat. A kecske azonnal megállt, engedelmesen, mint egy kisbárány, és egyik szemével Tenart, a másikkal a hagymasorokat nézte.
— Kifelé! — kiáltott rá Tenar, és kivezette a kecskék paradicsomából a köves legelőre, ott volt a helye a többiek között.
Kóbor leült a földre, legalább annyira vagy még inkább kimerülten, mint Therru. Kapkodva lihegett, és láthatóan szédüléssel küszködött. De legalább a könnyei nem csurogtak. Bízz meg egy kecskében, és minden fenekestül fölfordul.
— Heathernek nem lett volna szabad rád bíznia Torkos őrzését — mondta Tenar a kislánynak. — Őt senki sem tarthatja féken. Ha megint kiszökik, szólj Heathernek, és ne izgulj miatta. Rendben van?
Therru biccentett. Közben Kóbort figyelte. Ritkán nézett egyenesen az emberekre és még ritkábban férfiakra egy rövid pillantásnál tovább. Kóbort viszont hosszan bámulta, még a fejét is félrebillentette, mint egy verébfióka. Talán éppen egy nagy hős van születőben?
HATODIK FEJEZET
Romlás
Már egy jó hónap elmúlt a napéjegyenlőség óta, de az esték még hosszan elnyúltak a Meredély nyugatra nyíló oldalán. Therru késő este érkezett haza a Moha nénével végrehajtott egész napos gyógynövénygyűjtő kirándulás után, olyan kimerülten, hogy még enni sem volt ereje. Tenar gyorsan ágyba dugta, letelepedett mellé, és énekelt neki. Amikor a gyerek túlságosan elfáradt, nem tudott elaludni, csak kuporgott az ágyában, mint egy riadt kis állat, és addig emésztette a rémképeit, míg valami lázálomba nem zuhant, valahol az alvás és az ébrenlét határán, mindenki számára elérhetetlenül. Tenar rájött, hogy ezt megakadályozhatja, ha magához öleli és álomba ringatja az énekével. Amikor kifogyott a Középső Völgyben, farmerfeleségként megtanult dalokból, végtelen karg énekekkel folytatta, amelyeket gyerekpapnő korában tanult meg Atuan sírjai mellett. A névtelen hatalmaknak és az üres trónusnak szentelt himnuszok zümmögésével és édes dallamával kábította a gyereket, a Trónuséval, amelyet most a földrengés pora és törmeléke temetett maga alá. Nem érzett már ezekben a dalokban semmi erőt, ártatlan énekek voltak számára. Szeretett a saját nyelvén dúdolni, bár nem tudta, milyen dalokkal altathatja a kicsinyét egy atuani anya, vagy mit énekelt neki saját anyja kiskorában.
Therru végre mélyen elaludt. Tenar lecsúsztatta őt öléből az ágyra, és várt még egy pillanatig: valóban alszik-e. Azután gyors pillantással meggyőződvén róla, hogy egyedül van, csaknem bűntudattal, de mégis örömteli, sőt élvezetesen szertartásos mozdulattal ráhelyezte keskeny tenyerét a gyerek arcának és szemének találkozási helyén a tűz marcangolta bőrön éktelenkedő durva, fénylő hegre. Az érintése alatt a heg teljesen eltűnt. A gyerek húsa ép volt, egy alvó kislány kerek, bársonyos arcocskája nézett rá. Olyan volt, mintha a keze visszaállította volna az eredeti valóságot.
Lassan, vonakodva fölemelte a tenyerét, és megint meglátta a helyrehozhatatlan hiányt, amelyet soha, senki sem gyógyíthat meg teljesen.
Odahajolt, megcsókolta a sebhelyet, megnyugodva fölegyenesedett, és kiment a házból.
A nap végtelen, gyöngyházfényű homályba bukott alá. Senki sem volt a közelben. Karvaly talán elvonult az erdőbe. Újabban ki-kiment Oromon sírjához, órákat eltöltött a nyugodt helyen, a bükkfa alatt, és ahogy gyarapodott az ereje, neki-nekivágott a vén varázsló által annyira kedvelt hegyi ösvényeknek. Az étel láthatóan csöppet sem vonzotta, Tenarnak úgy kellett néha belediktálnia valamennyit. Mindenféle társaságot került, kizárólag a magányt kereste. Therru mindig ott koslatott a sarkában, éppoly hallgatagon, mint ő maga, egyáltalán nem zavarta, de Kóbor nyughatatlan volt, ezért a gyereket hamarosan hazaküldte, és egyedül ment tovább, olyan utakon, amelyekről Tenarnak sejtelme sem volt, hová vezetnek. Rendszerint későn tért haza, azonnal lefeküdt aludni, és nemegyszer már azelőtt útra kelt megint, hogy Tenar vagy a kislány fölébredt volna. Tenar rendszerint kinn hagyott neki az asztalon egy kis kenyeret és sajtot.
Egyszer meglátta őt, amint közeledik a mezei ösvényen, amely olyan nehéz megpróbáltatást jelentett neki, amikor Oromont támogatta végig rajta. Csak jött a vibráló levegőben, a szélben hajladozó füvön, határozott léptekkel, bezárkózva makacs keserűségébe, keményen, mint a kő.