— Itt maradnál egy darabig a ház körül? — kérdezte Tenar, amikor közelebb ért hozzá. — Therru elaludt. Szeretnék sétálni egy kicsit.
— Igen. Menj csak. — Tenar elindult, és közben azon rágódott, mennyire közömbös is egy férfi az asszonyokat foglalkoztató gondok iránt: hogy valakinek mindig egy alvó gyerek közelében kell lennie, és bárki szabadsága csak másénak a rovására érvényesülhet, hacsak ki nem alakul valamiféle, állandóan változó, mozgásban lévő egyensúly, mint például az előrehaladó testé, ahogy most az övé is… két lábon, először az egyikre, utána a másikra helyezve a súlyát, e csodálatos képesség, a járás gyakorlatának megfelelően. Később az égbolt fokozatosan elmélyülő színárnyalatai és a szél makacsul szelíd nyomása elterelte a gondolatait. Bonyolult hasonlatait mellőzve ballagott tovább, míg oda nem ért a kiugró homokkősziklákhoz. Ott megállt és elnézte, amint a nap lassan elmerül a békésen terjengő, rózsaszín párában.
Letérdelt, és először a szemével, utána az ujjaival is megvizsgálta a sziklába mélyülő, szakadozott peremű vájatot: Kalesszin farkának nyomát. Újból végighúzta rajta a kezét, miközben álmodozva meredt az alkonyi félhomályba. Egyszer csak fennhangon megszólalt. A név ezúttal nem perzselte meg a száját, hanem szisszenve, lágyan szakadt le az ajkáróclass="underline"
— Kalesszin…
Tekintetét fölemelte kelet felé. A Gont-hegy csúcsai vöröslöttek az erdőség fölött, befogták az odalent már elenyészett fénysugarakat. Az élénk szín a szeme előtt halványodott. Másfelé nézett, s amikor visszafordult, a csúcs már egészen elszürkült, az erdős hegyoldal sötétbe burkolózott.
Várta az esthajnalcsillag feljöttét. Amikor előbukkant a pára sávja fölött, lassan hazabandukolt.
A házba, de nem hazament. Mit keres itt, Oromon házában és nem a saját tanyáján, gondozza Oromon kecskéit és hagymaföldjét és nem a saját kertjét meg nyájait. „Várj!” — mondta a vén mágus, és ő várt. Azután eljött a sárkány. És most már Kóbor is jól van… legalábbis elég jól. Ő már megtette a dolgát. Rendben tartotta a portáját. Többé nincs rá itt szükség. Eljött az ideje a távozásnak.
Mégis nehéz volt arra gondolnia, hogy elhagyja ezt a sziklapárkányt, visszamegy megint a síkságra, a könnyen művelhető földekre, a szélcsöndes belföldre, nem tudott erre gondolni, csak sajgó és elsötétülő szívvel. Miről is álmodozott itt, a nyugatra nyíló kis ablak alatt? Mi végre jött el ide az a sárkány?
A ház ajtaja szokás szerint nyitva volt, hogy beengedje a fényt és a levegőt. Karvaly lámpa és tűz fénye nélkül üldögélt a tisztára söpört tűzhely melletti alacsony zsámolyon. Gyakran telepedett oda. Tenar arra gondolt, biztosan legénykekorában is az lehetett a helye, abban a rövid időben, amikor Oromon tanítványa volt. Az ő helye is ott volt azokon a téli napokon, amikor maga is Oromon mellett inaskodott.
A férfi felé nézett, amikor belépett, de nem egyenesen rá, hanem kicsit jobbra tőle, az ajtó melletti sötét zugba. Oromon pálcája állt ott, egy súlyos tölgyfa bot, a fogásánál fényes és olyan hosszú, amilyen magas a gazdája volt. Mellé Therru odatette a mogyoróvesszőt és az égerágat, amelyeket akkor vágott maguknak, amikor Re Albi felé igyekeztek.
Tenar elgondolkodott: Hát az ő botja, az ő tiszafa varázspálcája, amelyet Oromontól kapott, vajon hol lehet most? Ejnye, igazán, miért nem gondoltam erre mindeddig?
A házban sötét volt és állott a levegő. Tenar nyomott hangulatban érkezett. Szeretett volna elbeszélgetni a férfival, de ahogy ott gubbasztott a sutban, nem volt mit mondania neki, és válaszra sem igen számíthatott.
— Gondolkodtam — szólalt meg végül, miközben egy tányért föltett a falipolcra —, itt az ideje, hogy visszamenjek a tanyámra.
Kóbor nem szólt semmit. Esetleg bólintott, de Tenar háttal állt neki.
Hirtelen rátört a fáradtság, az ágyába kívánkozott. De a férfi csak ott ült tovább, a ház elülső részében, és még nem volt egészen sötét. Képtelen volt levetkőzni előtte. A szégyenérzete fölmérgesítette. Már-már megkérte, hogy menjen ki egy kicsit, amikor Kóbor tétován megköszörülte a torkát, és megszólalt.
— A könyvek. Oromon könyvei. A Rúnák és a két Törvénykönyv. Azokat is magaddal viszed?
— Hogy én?
— Te voltál az utolsó tanítványa.
Az asszony közelebb lépett a tűzhelyhez, és leült Oromon háromlábú karosszékébe, a férfival szemben.
— Megtanultam ugyan a köznyelv rúnáit, de mára egész biztosan jórészt el is felejtettem őket. Egy kicsit arra a nyelvre is megtanított, amelyen a sárkányok beszélnek. Abból még emlékszem valamire. De semmi másra. Nem lettem igazán a híve, nem lett belőlem varázsló. Később férjhez mentem, ezt te is tudod. Vajon ráhagyta volna Oromon bölcs könyveit egy paraszt feleségére?
— Nem hagyta akkor esetleg valaki másra? — kérdezte a férfi kis idő múltán, közömbös hangon.
— Csak rád hagyhatta, egész biztosan.
Karvaly erre nem mondott semmit.
— Te voltál az utolsó tanítványa, a büszkesége és a barátja. Ugyan sohasem mondta ki nyíltan, de csakis a tieid lehetnek.
— Mit kezdhetnék én velük?
Az asszony némán nézett rá a félhomályban. A nyugatra néző ablak halványan fénylett a szoba túlsó oldalán. A nyers, kíméletlen, semmit meg nem magyarázó harag a hangjában Tenart is földühítette.
— Te, a fővarázsló kérdezed ezt tőlem? Miért tekintesz még annál is nagyobb bolondnak, Kóbor, mint amekkora vagyok?
Erre a férfi már fölemelkedett ültéből. Hangja remegett az indulattóclass="underline"
— Hát nem… hát nem látod, nem érted… mindannak vége… oda van?!
Az asszony ülve maradt, úgy nézett rá, szerette volna látni az arcát.
— Nincs többé erőm. Semmim sincs. Odaadtam… fölhasználtam… mindet, ami csak volt. Hogy bezárjam… Szóval… szóval elveszett… elvégeztetett.
Tenar szerette volna megcáfolni a szavait, de nem volt mivel.
— Mintha csak egy kis vizet öntöttél volna ki — mormolta a férfi —, egy csészényi vizet a homokba. A száraz világban. Meg kellett tennem. De most már egy csöpp sem maradt, amit megihatnék. És ugyan mit ért, mit változtatott meg, mit érhet el… egyetlen pohárnyi víz az egész sivatagban? Talán eltűnt tőle a sivatag? Ó! Ide hallgass!… Ugyanezt suttogta nekem akkor, ott, az ajtó mögüclass="underline" „Hallgass! Ide hallgass!” És én akkor, fiatal fejjel bementem a száraz földre. És ott találkoztam vele, magam is azzá váltam. Társamul fogadtam a saját halálomat. De visszaadta az életemet. Vizet adott, az élet vizét. Forrássá lettem, szökőkúttá, áradóvá, mindenkinek csak adtam. De odaát nem fakadnak források. Végül nem maradt már több, csak egy pohárnyi víz, és ki kellett öntenem a homokba, a kiszáradt folyó medrében, a sötétség szikláira. Szóval odaveszett. Kész! Elfogyott.
Tenar eleget tanult Oromontól és magától Kóbortól, hogy tudja, miféle földről beszél, és bár képekben fogalmazott, azok nem az igazság álarcát formázták, hanem maguk voltak az igazság, amilyennek ő ott megismerte. Tenar azzal is tisztában volt, hogy tagadnia kell a férfi állítását, bármennyire is igaz.
— Te magad nem adsz magadnak időt, Kóbor — mondta. — A halálból visszatérni biztosan hosszú utat jelent… még egy sárkány hátán lovagolva is. Időbe kerül. Sok idő kell hozzá és nyugalom, csönd és békesség. Súlyosan megsérültél… de meglátod, meggyógyulsz! A férfi hosszú ideig némán állt a sötétben. Tenar arra gondolt, helyesen szólt hozzá, talán megnyugtatta valamennyire. Kóbor azonban végül megszólalt: