— Mint ez a gyerek?
Szava akár a kés. Olyan éles, hogy meg sem érezte, amint a testébe hatol.
— Nem is tudom — folytatta Kóbor ugyanolyan lágy, száraz hangon —, miért vetted őt magadhoz, tudván, hogy úgysem tudod meggyógyítani. Tudván, milyen élet várhat rá. Azt hiszem, ez is része annak az időnek, amelyet eddig megéltünk… a sötétség idejének, a romlás korának, ennek a végső időnek. Azt hiszem, azért tehetted, amiért én is szembefordultam az ellenségemmel, mert ez volt minden, amit megtehettél. Így kell most élnünk, ebben az új korban, a gonoszság fölött aratott győzelmünk romjain. Te az összeégett gyerekeddel, én pedig üresen, minden híján.
A keserűség tisztán, nyugodt hangon beszél.
Tenar odanézett az ajtótól jobbra, a sötét sarokba támasztott varázslóbotra, de nem volt benne egy szikrányi fény sem. Teljesen sötét volt, kívül és belül egyaránt. A nyitott ajtón keresztül, odafent a magasban látszott egypár halványan pislákoló csillag. Tenar fölnézett rájuk. Szerette volna tudni, mely csillagok azok. Fölkelt, az asztalt tapogatózva megkerülte, és odalépett az ajtóhoz. A pára magasabbra emelkedett, és jórészt eltakarta a csillagokat. Az egyik azok közül, amelyeket odabentről is látott, a nyár fehér csillaga volt, amelyet a saját nyelvén, Atuanban, Tehanu néven ismertek. A másik nevét nem tudta. Azt sem, mi lehet Tehanu neve itt, köznyelven, vagy hogy hangozhat az igazi neve, ahogyan a sárkányok hívják. Csak az jutott eszébe, ahogy az anyja nevezte valaha: Tehanu, Tehanu… Tenar, Tenar…
— Kóbor! — szólt vissza az ajtónyílásból, de nem fordult hátra. — Ki nevelt föl téged gyerekkorodban?
A férfi is odalépett mellé, és kinézett a párába burkolózó tengeri szemhatárra, a csillagokra, a nagy hegy fölébük tornyosuló ormára.
— Tulajdonképpen senki — mormolta. — Anyám még csecsemőkoromban meghalt. Voltak bátyáim, de nem emlékszem rájuk igazán. Azután ott volt apám, a kovács. Meg anyám nővére. Ő volt Tízégeres falu javasasszonya.
— Mint Moha néne — suttogta Tenar.
— Csak fiatalabb. És némi erővel is rendelkezett.
— Mi volt a neve?
Kóbor nem válaszolt.
— Nem emlékszem rá — dünnyögte végül halkan.
Kisvártatva hozzátette:
— Ő tanított akkor a nevekre. Sólyom, vándorsólyom, sas, halászsas, karvaly, galambászhéja…
— Hogyan nevezitek ezt a csillagot? Azt a fehéret, ott, legfölül.
— A Hattyú Szívének — felelte Kóbor, ráemelve a tekintetét. — Tízégeresben Nyíl volt a neve.
De azt már nem mondta meg, mi a neve a Teremtés nyelvén, sem azt, hogy a sólyom, karvaly vagy héja milyen neveit tanította meg neki a nővére.
— Amit most elmondtam, mind hibás valahogy — mormolta csöndesen. — Meg sem kellett volna szólalnom. Kérlek, bocsáss meg érte.
— Ha nem óhajtasz beszélni, ugyan mit tehetnék én ellene? — suttogta Tenar, és felé fordult. — De mondd, miért csak magadra gondolsz? Mindig csak magaddal foglalkozol. No, menj ki egy kicsit — tette hozzá nyersebben —, le akarok feküdni.
A férfi zavarodottan, valami bocsánatkérés-félét morogva kilépett a házból. Tenar odament az ágyhoz, kibújt a ruhájából, becsusszant a takaró alá, és arcát beleszorította Therru selymes, gyerekszagú vállgödrébe.
„Ha arra gondolok, miféle élet vár rá…”
Kóbor iránti mérge, az általa kimondott igazság ostoba tagadása elkeseredéséből táplálkozott. Bár Pacsirta tízszer is elismételte, hogy itt nem segít semmi, mégis reménykedett benne, hogy Tenar végül csak meggyógyítja majd az égett sebeket. S amikor ő maga hajtogatta, hogy itt még Oromon sem segíthet, azt remélte, Kóbor talán tehetne érte valamit. Csak ráteszi a kezét a hegre, és az szépen kisimul, eltűnik, a megvakult szem fölragyog, a bunkóvá égett kéz megelevenedik, a tönkretett élet kivirágzik.
„Ha arra gondolok, miféle élet vár rá…”
A félrefordított arcok, ördögűző jelek, az iszonyodás és kíváncsiság, a beteges szánalom és a lopakodó fenyegetés, hiszen a baj csak bajt von maga után… És soha egy férfi támogató keze. Soha senki, aki segítségére lenne. Senki a világon, csak Tenar. Ó, hát persze hogy igaza van Kóbornak… a gyereknek meg kellett volna halnia, el kellett volna pusztulnia. Hagyniok kellett volna, hogy átköltözzön abba a száraz világba, neki, Pacsirtának és Mohának, házsártos öregasszonyoknak, akiknek a szíve egyszerre lágy és kegyetlen. Igaza van, mindig is igaza volt. És azok a férfiak, akik a saját szükségleteikre és szórakozásukra használták őt, az asszonyt, akik kiszolgáltatták e vad indulatoknak… nos, azoknak is igazuk volt, amikor félholtra verték és a tűzbe lökték, hogy halálra égjen. Csakhogy nem voltak elég alaposak. Idegeik fölmondták a szolgálatot, és mégiscsak hagytak benne valamennyi életet. Ez nagy hiba volt. És bármit is csinált ő, Tenar, az is csak hibák halmaza lehetett. Őt gyerekkorában odavetették a sötétség erőinek, és azok elnyelték őt, át kellett élnie saját fölfalatását. Netán azt képzelte, hogy mivel átkelt a tengeren, más nyelveket is elsajátított, egy férfi asszonya és gyermekeinek anyja lett, pusztán mert a saját életét élte, valaha is más lehetett, mint ami volt: az ő szolgálójuk, táplálékuk, mulattatójuk és játékszerük? Ő, az elpusztított, magához vonzotta a többi meggyötörtet, saját romjainak részeként, a benne fölébresztett gonosz testeként.
A gyerek haja finom szálú volt, meleg és jó illatú. Összegömbölyödve feküdt Tenar karjában, és biztosan álmodott. Miféle gonosz bujkálhatna benne? Megtört, lerombolt, helyrehozhatatlanul, de önmagában azért nem gonosz. Nem elveszett, nem elpusztult, nem reménytelen. Tenar szorosan magához ölelte, és tudatát beletemette álmainak fényébe, a ragyogó levegő hullámaiba, a sárkány nevébe, annak a csillagnak a nevébe… a Hattyú Szíve, a Nyíl, Tehanu.
A fekete kecske szőrét fésülte épen, hogy megszerezze finom alsó gyapját, fonalat fonjon belőle, elvigye a takácshoz, aki majd szövetté varázsolja, Gont szigetének selyemfinom kelméjévé. A vén fekete kecskét már legalább ezerszer megfésülték, amit nagyon szeretett, nekitámaszkodott a ketrec oldalának, és tűrte a fésű vasfogainak karmolászását. A szürkésfekete gyapjúvakarék puha, piszkos csomóba gyűlt, amelyet Tenar a végén begyömöszölt egy hálószerű zsákba. Köszönetképpen kiszedett az állat fülének széléből néhány belekapaszkodott bogáncsot, és kedélyesen meglapogatta hordóhasát. Meee! — kiáltott föl a kecske, és odébb ügetett. Tenar kijött a kerített legelőről, körbejött a ház bejáratához, de közben kinézett a mezőre, hogy meggyőződjön róla: Therru még mindig ott játszadozik.
Moha megmutatta Therrunak, hogyan kell fűkosárkát kötni, és a gyerek elnyomorított, ügyetlen kezével lassanként elsajátította a mesterfogásokat. Ott ült most a magas réti fűben, megkezdett munkája az ölében, de nem dolgozott. Helyette Karvalyt figyelte.
A férfi jóval távolabb állt, egészen kint a szakadék szélén. A hátát fordította feléjük, és nem tudott róla, hogy bárki is figyeli, hiszen ő maga lesett most egy vadászó madarat, egy fiatal vércsét. Közben az maga is figyelt valamit, apró zsákmányt talán, amelyet észrevett a sűrű fűben. Csapkodó szárnnyal, egy helyben függött a levegőben, hogy lecsapjon a pocokra vagy egérre, megriassza és a fészke felé űzze. A férfi feszülten, vágyakozva nézte a madárkát. Lassan fölemelte a kezét, karját egyenesen tartotta, és mintha mondott volna valamit, de a szavait elsodorta a szél. A vércse megrebbent, éles hangján fölrikoltott, fölcsapott a levegőbe, és elröppent az erdők felé.