Az özvegy közelebb lépett hozzá, és megfogta épen maradt bal kezét.
— Szolgáltam nekik, de otthagytam őket — mormolta saját nyelvén. — Nem engedem, hogy téged megkaparintsanak.
A kislány csak meredt rá vagy a semmire, és szaggatottan kapkodott egyre levegő után.
MÁSODIK FEJEZET
Út a sólyomfészekhez
Több mint egy évvel később, a Hosszú Tánc utáni forró és bőkezűen fényes napok egyikén, egy hírvivő érkezett északról a Középső Völgybe, és Gohát, az özvegyet kereste. A falubeliek készséggel útbaigazították, s így késő délután meg is érkezett a Tölgyes Tanyára. Végignézett Gohán, majd a mögötte lévő karámban nyüzsgő birkanyájon, és megjegyezte:
— Szép bárányok. Re Albi varázslója küldött érted.
— Valóban ő küldött volna? — kérdezte Goha csodálkozva és meglepett derűvel. Ha Oromon találkozni óhajtott vele, gyorsabb hírnökei is akadtak. Egy hívón rikoltozó sas vagy éppen a saját hangja: „Nem jönnél föl?”
— Nagyon beteg — bólogatott az ember. — Mondd, nem adsz el néhány húsvéti bárányt?
— Előfordulhat. Beszéld meg a juhásszal, ha akarod. Ott találod, a kerítésen túl. Kérsz vacsorát? Ha úgy gondolod, itt meghálhatsz, de én azonnal útnak indulok.
— Még ma este?
Az asszony halványan gúnyos tekintetéből ezúttal eltűnt minden pajkos vidámság.
— Nem halogathatom az indulást. — Néhány szót váltott a Frisspatak nevű öreg pásztorral, azután megfordult és fölsietett a domboldali tölgyfaligetben álló házhoz. A hírhozó némán ballagott utána.
A kőpadlós konyhában egy gyerek, aki azonnal föltűnt neki, de mindjárt el is kapta róla a szemét, tejet, kenyeret, sajtot és zöldhagymát tett elé, majd egyetlen szó nélkül kiment. Később az asszony mellett bukkant föl megint. Mindketten úti lábbelit és könnyű bőriszákot viseltek. A hírvivő is kilépett velük. Az özvegy bezárta a ház ajtaját. Egyszerre indultak útnak. A férfi továbbment, mivel Oromon üzenetének közvetítése csupán kisebb szívesség volt a részéről a komolyabb feladat mellett, hogy egy tenyészkost vásároljon Re Albi földesura számára. Az asszony és a megégett gyerek ott intett búcsút neki, ahol az ösvény elágazott a falu felé. Ők ketten továbbmentek az úton fölfelé, ahonnan a hírnök érkezett, először északi, utána nyugati irányba, a Gont-hegy szoknyája felé.
Addig bandukoltak, míg a hosszú nyári alkony rájuk nem sötétedett. Akkor letértek a keskeny csapásról, és tábort ütöttek egy horhosban, amelynek alján a gyors és mégis nyugodt hegyi patak a partján növő, ritka fűzbokrok lombjai között visszatükrözte a sápadt esti égboltot. A bozót tövében Goha fűből és fűzlevelekből ágyat készített, takaróba bugyolálta és ráfektette a gyereket.
— Látod — dünnyögte közben —, most báb lett belőled, reggel pedig majd szépen kikelsz, és pillangóvá változol. — Nem gyújtott tüzet, csak köpönyegébe burkolózva leheveredett a kislány mellé, nézte, hogyan gyúlnak ki egymás után a csillagok, és hallgatta, mit locsog a patak, míg álomba nem szenderült.
Amikor a pirkadat előtti hideg fölébresztette őket, mégis rakott egy kis tüzet, és úti serpenyőjükben vizet melegített a gyerek és saját zabkásájának elkészítéséhez. Az apró, törődött pillangó reszketve bújt elő gubójából, mire Goha a harmatos fűben lehűtötte az edényt, hogy a gyerek kezébe vehesse és szürcsölhessen belőle. A keleti égbolt már kezdett kivilágosodni a hegy sötétbe burkolózó válla mögött, amikor újból nekivágtak az útnak.
Egész álló nap mentek, a könnyen elfáradó kisgyerek diktálta ütemben. Az asszony legszívesebben megszaporázta volna lépteit, de erővel visszafogta magát. Hosszú darabon nem tudta volna cipelni a kislányt, s ezért az útja megkönnyítése végett különféle történeteket mesélt neki.
— Látogatóba megyünk egy emberhez, egy Oromon nevű, ősöreg emberhez — magyarázta a gyereknek, amint fölfelé poroszkáltak a hegyoldalt borító erdőségben kanyargó, keskeny ösvényen. — Bölcs ember ő, és nagy varázsló. Te tudod, mi az, hogy varázsló, Therru?
Ha a gyereknek volt is igazi neve, azt nem tudta, de különben se mondta volna ki. Goha a Therru nevet adta neki.
A kislány megrázta a fejét.
— Nos, én sem tudom igazán — ismerte el az asszony. — Azt viszont tudom, mire képesek. Amikor magam is fiatal voltam… idősebb, mint most te, de azért mégis fiatal… Oromon úgy volt az apám, ahogy most én a te anyád vagyok. Gondomat viselte, és megpróbált megtanítani mindarra, amit tudnom kellett. Ott maradt velem, amikor a legszívesebben a saját útját járta volna. Szeretett kóborolni, bejárni minden ösvényt, ahogy most mi is, végig az erdőkön és a legvadabb helyeken. A hegy minden zugát ismerte, figyelte és hallgatta minden rezzenését. Mindig hallgatott, ezért ragasztották rá a Csöndes nevet. Velem azért el-elbeszélgetett, vagyis inkább történeteket mesélt. Nemcsak azokat a nagy dolgokat, amelyeket mindenki tud a régi hősökről, királyokról, olyan eseményekről, amelyek az ősidőkben és nagy messzeségben történtek, hanem olyanokat is, amiket rajta kívül senki sem tudott. — Egy darabig szótlanul ballagtak tovább, mielőtt folytatta volna: — Most elmesélem neked az egyiket. A varázslók egyik képessége az, hogy valami mássá változhatnak, mindenféle formát ölthetnek. Ezt nevezik ők alakváltásnak. Egy közönséges mágus megteheti, hogy valaki vagy valami másnak lássék, akár egy állatnak is, szóval az ember egy pillanatig nem is tudhatja, kivel áll szemben. Mondjuk, mintha álarcot vett volna föl. De az igazi nagy varázslók és mágusok ennél többre is képesek. Ők igazán azonosulhatnak az álarcukkal, szóval tényleg átváltozhatnak valamilyen másik lénnyé. Például ha egy varázsló át akar kelni a tengeren, de nincs hajója, sirállyá változtathatja magát, és átrepülhet fölötte. Persze óvatosnak kell lennie. Ha sokáig megmarad madár alakban, elkezd madár módjára gondolkodni, és elfelejti, hogyan gondolkodik az ember. Akkor aztán röpködhet örökkétig, sirály marad, sohasem térhet vissza emberi formájába. Mesélik, hogy volt egy varázsló, aki szeretett medvévé változni, de ezt túlságosan gyakran megtette, így végleg medve lett belőle, és a végén a saját kisfiát szaggatta szét. Az emberek kénytelenek voltak hajtóvadászatot indítani ellene, és meg is ölték. Persze Oromon gyakran tréfálkozott is ilyesmivel. Egyszer, amikor az egerek elszaporodtak a kamrájában, és csúnyán megrágták a sajtjait, egyiküket megfogta egy csapdavarázsigével, maga elé emelte, így ni, a szemébe nézett és ráförmedt: „Hányszor mondtam már neked, hogy ne játssz egeresdit!” Akkor egy percig úgy éreztem, valóban komolyan mondja.
Nos, ebben a történetben olyasmiről van szó, mint az alakváltás, de Oromon szerint sokkal több is annál, amit ő tud róla, mert olyan, mintha egyszerre lenne valami két dolog, két lény, ugyanabban a formában, és azt is mondta, hogy ez túlmegy minden varázsló bármilyen képességén. Mégis tapasztalta egyszer, Gont északnyugati partvidékén, méghozzá egy Kemay nevű kis falucskában. Volt ott egy öreg nő, egy vén halászasszony, nem igazi vajákos, teljesen tanulatlan, de mindenféle éneket költött. Oromon is ennek révén ismerte meg. Éppen arrafelé vetődött, szokása szerint vándorolva a part mentén és hallgatva a világ neszeit. Akkor hallotta meg ezt a dalt. Valami hálót vagy csónakot foltozó emberek énekelték munkájuk közben.