Karvaly leengedte a karját, és hosszan nézett utána. A gyermek és az asszony mozdulatlanul állt a helyén. Csak a madár szárnyalt tovább szabadon.
Úgy jött hozzám el egyszer, mint egy sólyom, büszke vándorsólyom — mormolta Oromon a tűzhely mellett egy hideg téli napon. Éppen a változtatás varázsigéit magyarázta Tenarnak, az átalakítás szavait, Bordger varázsló titkos igéit, azét, aki medvévé változott. — Odaröppent hozzám, egyenesen a karomra, észak-északnyugat felől, a semmiből. Behoztam ide, a tűzhely mellé. Nem tudott beszélni. De mivel ismertem őt, segíthettem rajta. Megszabadulhatott sólyomálcájától, és emberré lehetett megint. Viszont örökre megmaradt benne valami sólyomszerű. Azért is nevezték el Karvalynak a falujabeliek, mert a vad karvalyok egyetlen szavára mindig odarepültek hozzá. De kik is vagyunk mi voltaképpen? Mitől ember az ember? Mielőtt még megkapta volna a nevét, megszerezte volna a tudását, a karvaly már ott rejtőzött benne, meg az ember is és még valami több… valami, ami ő volt, de nem tudjuk megnevezni. És ilyenek vagyunk mindannyian.
A tűzhely mellett ülő és a lángokba bámuló, az öreget hallgató lány maga előtt látta azt a sólymot, a férfit, a madarakat, amint odaröpülnek hozzá a hívására, amint kimondja a nevüket, csak jönnek, és nagy szárnycsapkodással kapaszkodnak a karjába éles, ragadozó karmukkal. Maga előtt látta a karvalyt, az erdő vad madarát.
HETEDIK FEJEZET
Egerek
Townsend, a birkapecér, aki Oromon üzenetét lehozta a Középső Völgyben lévő tanyára, egyik délután megjelent a varázsló házánál.
— Nem adod el a kecskéket most, hogy Oromon uraság eltávozott?
— Meglehet, eladom — felelte Tenar közömbösen. Tulajdonképpen azon járt az esze, hogyan alakul majd az élete, ha mégis itt marad Re Albiban. Bármely más varázslóhoz hasonlóan Oromont is azok az emberek tartották el, akiknek tudásával és hatalmával valamilyen szolgálatot tett. Az ő esetében ez egész Gont lakosságát jelentette. Csak kérnie kellett, és bármit azonnal, szívesen megadtak neki, amire szüksége volt. Jó üzlet ez egy nagy varázsló jóindulata ellenében. De még csak kérnie sem kellett igazán soha. Éppen ellenkezőleg, neki kellett szétosztogatnia a fölösleges ennivalót, ruhákat, szerszámokat, állatokat és mindenféle más javakat, csecsebecséket, amelyeket fölkínáltak neki vagy szó nélkül otthagytak a küszöbén. „Mit kezdjek én ezekkel?” — kérdezte ilyenkor, zavarodottan nyújtva előre a kezét, tele rémülten kotkodácsoló tyúkokkal, öles szövetvégekkel vagy fűszeres répával teli köcsögökkel.
Tenar azonban hátrahagyta megélhetésének forrását a Középső Völgyben. Amikor nagy hirtelen eltávozott hazulról, eszébe sem jutott, mennyi ideig marad majd vajon odafönt. A hét elefántcsont pénzdarabot, Kova megtakarítását sem hozta magával. Nem is tudott volna mit kezdeni vele a kis faluban, hacsak nem vásárol földet, állatokat vagy üzletel valami Gont Kikötőjéből föltévedt kereskedővel, aki finom szőrméket, lorbaneri selymet és egyebeket hozott Gont gazdag parasztjainak és kis földesurainak. Kova gazdasága ellátta őt és Therrut minden szükséges ennivalóval és ruhával. Oromon hat kecskéje, bab- és hagymaültetvénye pedig inkább az öreg kedvtelését, mintsem szükségleteit szolgálta. Lassacskán fölélték a varázsló kamráját, a falubeliek ajándékait, amelyeket az öreg tiszteletére vagy Moha néne iránti jóindulatukból adtak neki. Maga Moha is megjegyezte a minap: „Aranyom, a kopasz nyakú tyúkom fészekalja kikelt. Majd hozok két-három kiscsibét, amint kapirgálni kezdenek. A varázsló nem tűrte volna meg őket, csak azt hajtogatta, milyen lármásak és ostobák, de miféle ház az, ahol nem káricsál néhány jérce a küszöbön?”
Az ő tyúkjai valóban szabadon jártak-keltek a házban is, az ágyára szálltak, és ott aludtak, tovább gazdagítva amúgy is hihetetlenül sokrétű bűzét a szobának.
— Van egy évesforma, barna-fehér tarka gidám is, akiből rendes fejősállat válik majd — mondta Tenar a durva képű férfinak.
— Én az egész csapatra gondoltam — válaszolta a kupec. — Esetleg. Hiszen csak öten vagy hatan vannak, ha jól tudom.
— Hatan. Odafönt legelnek a hegyi réten, ha esetleg meg akarná tekinteni őket.
— Majd körülnézek. — De nem mozdult el a kapuból. A társalgás különben egyik fél részéről sem volt valami szívélyes.
— Látta már a kikötőbe érkezett nagy hajót? — kérdezte a kereskedő.
Oromon háza északnyugat felé nézett. Előle csak a sziklás zátonysor és a kikötő bejárata volt látható, a Páncélos Szirtek között. A faluban viszont több hely is akadt, ahonnan végig látszott a városba vezető, meredeken lejtő út, az öböl és az egész kikötő. A hajók lesése Re Albi lakóinak egyik kedvelt elfoglaltsága volt. A kovácsműhely mögötti, legjobb kilátást nyújtó padon mindig üldögélt két-három öregember, és, bár életükben talán még sohasem tették meg a gonti kikötőbe vezető tizenöt mérföldnyi hosszú, kacskaringós utat, a hajók jövés-menését afféle különös, de valahogy mégis megszokott színielőadásként nézték, mint-ha csak az ő szórakoztatásukat szolgálná.
— Enyhelyből érkezett, legalábbis a kovács kölke szerint. A gyerek lent járt a kikötőben, hogy megalkudjon néhány vastömbre. A nagy hajó Enyhely főkikötőjéből érkezett, azt mondja.
Talán csak azért locsogott annyit, hogy elterelje Tenar figyelmét a kecskék áráról, és tekintetének hamissága is származhatott egyszerűen a szeme állásától. Az enyhelyi főkikötő azonban nem sokat kereskedett a gontiakkal. Ezzel a szegény, távoli szigettel, amely csak varázslóiról, kalózairól és kecskéiről volt nevezetes. A „nagy hajó” érkezésének hallatán az asszonyt különös zaklatottság fogta el, maga sem tudta, miért.
— A kölyök szerint azt beszélik, Enyhely trónján megint van király — folytatta a birkakupec, tekintetét ismét sunyin félrefordítva.
— Az még a javunkra is szolgálhat — mormolta Tenar.
— Igen, távol tarthatja az idegen jöttmenteket — bólogatott Townsend.
Az asszony erre készségesen biccentett saját jöttment, idegen fejével.
— Persze meglehet, odalent a kikötőben akadnak olyanok, akik nem valami nagyon örvendeznek neki. — A kalmár Gont kalózkapitányaira gondolt, akiknek hatalma az északkeleti tengereken az utóbbi években annyira megerősödött, hogy a központi szigetekkel és a többi szigetcsoporttal összekötő, régi kereskedelmi hajóutak némelyike veszélyessé vált és el is néptelenedett. Mindez Gont egész népét szegényebbé tette, a kalózok kivételével, de azért nem akadályozta meg, hogy a legtöbb gonti lakos hősöknek tekintse a saját kalózait. Amennyit tudott róla, Tenar saját fia is egy kalózhajón szolgált tengerészként. És talán még így is nagyobb biztonságnak örvendett, mint egy szárazföldi kereskedő. Jobb a cápa sorsa, mint a heringé — mondogatták az emberek.
— Akadnak, akik soha semminek sem örülnek, bármi történik is — mondta Tenar, gépiesen követve a társalgás megszokott, hallgatólagos rendjét, de türelmetlenül nyomban hozzá is tette, valamivel élesebben: — Megmutatom a kecskéket. Nézze meg őket, bár nem tudom, még nem tudom, eladjuk-e mindet vagy akár egyet is. — Ezzel odavezette a látogatót a kerített legelő kapujához, és beengedte rajta. Nem kedvelte ezt az embert. Az ugyan nem az ő hibája volt, hogy egyszer vagy kétszer kellemetlen híreket hozott neki, de a szeme hamis volt, és az asszony ösztönösen viszolygott a társaságától. Neki ugyan nem adja el Oromon kecskéit. Még Torkost sem!