Miután a kupec dolgavégezetlen eltávozott, Tenar kényelmetlenül érezte magát. Azt mondta neki: „még nem tudom, eladjuk-e őket”, és butaságnak tekintette, hogy úgy fogalmazott, „mi”, „én” helyett, és közben nem mondta a kalmárnak, hogy beszéljen Karvallyal, még csak nem is utalt rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy kalmár az asszonnyal alkuszik, különösen ha az el is utasítja az ajánlatát.
Nem tudta, mit gondolnak a faluban az emberek Karvaly ottlétéről vagy távollétéről. A félrehúzódó és csöndes Oromontól ugyan tartottak egy kicsit, de az öreg mégiscsak az ő varázslójuk, sőt falubelijük volt. Meglehet, Karvaly nevére büszkék voltak valamennyire, arra, hogy a fővarázsló egy ideig az ő falujukban élt, és aki csodálatos tetteket hajtott végre: bolonddá tett egy sárkányt a Kilencven Szigetnél, valahonnan az isten háta mögül visszahozta Vandór Akbé gyűrűjét, de igazán nem ismerték őt. És Karvaly sem ismerte őket. Le sem látogatott a faluba, mióta megérkezett, csak az erdőséget, a vadont bújta. Erre eddig még nem is gondolt, de most rádöbbent, hogy a férfi éppúgy kerüli a falut, akárcsak Therru.
Egész biztosan pletykálkodnak róla. Re Albi mégiscsak falu volt, ahol mindenfélét beszélnek az emberek. Hanem a varázslók és mágusok tetteiről szóló mendemondák nem merészkednek messzire. A téma túlságosan titokzatos, a hatalommal rendelkezők élete túlságosan különös, az övéktől annyira eltérő volt a szemükben. „Ugyan, hagyjátok — hallotta az emberek riadt pusmogását, ha a Középső Völgy valamelyik falujában túl merészen locsogtak egy-egy odalátogató esőcsinálóról vagy akár saját varázslójukról, Bükkösről. — Hagyjátok békén! Ő a maga útját járja, nem a miénket.”
Ami őt magát illeti, biztosan senki sem tartotta rendhagyónak, ha ápol és szolgál egy ilyen hatalommal rendelkező férfit. Ez is az „ugyan, hagyjátok”-féle esetek közé tartozott. Maga sem járt le túl gyakran a faluba. Az ottaniak nem voltak vele barátságosak, de különösebben barátságtalanok sem. Valaha élt is ott egy darabig Legyező, a takács házikójában, mellesleg az öreg varázsló inasa volt, Oromon küldte érte a birkapecért körbe a nagy hegyen, és mindezt tökéletesen helyénvalónak találták. De azután lehozta magával azt a gyereket, akire még ránézni is borzasztó. Ugyan ki sétálgatna vele világos nappal önszántából? És miféle asszony az, aki egyik varázsló tanítványa és egy másik istápolója? Boszorkányság van ebben egész biztosan, méghozzá valami idegenféle. Ugyanakkor azonban egy gazdag paraszt felesége is volt odalent, a Középső Völgyben. Ámbár a gazda már meghalt, és az asszony özvegysorsra jutott. De ugyan ki ismerhetné ki igazán ezeknek a bűbájosoknak az útjait? Hagyjuk hát, legjobb lesz, ha békén hagyjuk…
A Szigetvilág fővarázslójával a konyhakert kerítése mellett futott össze.
— Azt beszélik, valami hajó érkezett ide Enyhely városából — mondta neki.
A férfi megtorpant. Hirtelen mozdulatot tett, és azonnal vissza is fogta magát, de mégis azt jelezte, hogy legszívesebben megfordulna és elszaladna, fejvesztve elrohanna, akár a héja elől menekülő egér.
— Kóbor! — kiáltott rá. — Mit jelentsen ez?
— Én nem… — dadogta a férfi — …nem tudok szembenézni velük.
— Kikkel?
— A tőle érkezettekkel. A király embereivel.
Az arca elszürkült, mint amikor ideérkezett és riadtan tekingetett körös-körül, valamilyen búvóhelyet keresve.
Rémülete annyira erős és ő maga olyan védtelen volt, hogy Tenar csak arra gondolt, miként nyújthatna neki biztonságot.
— Nem is kell találkoznod velük. Ha bárki idejön, majd szépen elküldöm. No gyere, menjünk vissza a házba! Ma még semmit sem ettél.
— Járt itt egy ember — mormolta Kóbor.
— Townsend volt az, a kecskéket mustrálgatta. Őt is elküldtem. Gyere már!
A férfi némán követte, s amikor beléptek a házba, Tenar becsukta az ajtót.
— Hidd el, Kóbor, sehogy sem árthatnak neked. Különben is, miért akarnának?
Karvaly leült az asztal mellé, és szomorúan ingatta a fejét:
— Nem, nem…
— Egyáltalán, tudják, hogy itt vagy?
— Nem tudom.
— Mi az, amitől ennyire rettegsz? — kérdezte Tenar, nem igazán türelmetlenül, hanem inkább valami magától értetődő tekintéllyel.
Kóbor az arcára szorította a tenyerét, ujjai hegyével a halántékát és a homlokát dörzsölte, és lesütötte a szemét.
— Valaha voltam… — suttogta — de már nem vagyok…
Többre nem futotta az erejéből.
— Jól van na, jól van — próbálta elhallgattatni Tenar. Nem merte megérinteni, nehogy a szánalomnak akár a leghalványabb látszatával is fokozza megaláztatását. Mérges volt rá, és dühös volt miatta. — Semmi közük sincs hozzá, merre jársz — nyugtatta az asszony — vagy hogy ki vagy, mit csinálsz vagy éppen mit nem csinálsz. Ha eljönnek és kémkednek utánad, mehetnek vissza ugyanolyan kíváncsian. — Pacsirta kedvelte az ilyen kifejezéseket. Tenarba hirtelen belehasított a vágy egy normális, megértő másik nő társasága iránt.
— Különben is lehet, hogy annak a hajónak semmi köze hozzád. Talán valami kalózokat üldöztek hazáig. Az sem lenne rossz ám, ha a király egyszer sort kerítene egy ilyen hadjáratra… Találtam egy kis bort a szekrény hátuljában, egypár üveggel. Ki tudja, mióta tartotta ott szegény Oromon. Azt hiszem, most mind a kettőnknek jót tenne egy pohárkával. És egy kevés kenyér meg sajt is elkelne. A kicsi már megvacsorázott, és elment Heatherrel békákat fogdosni. Lehet, hogy estére még sült békacomb is kerül az asztalra. Most viszont a kenyér és a sajt is megteszi. És a bor. Kíváncsi vagyok rá, honnan való, ki hozta Oromonnak és milyen öreg. — Így dünnyögött Tenar, afféle asszonyi locsogással, nem késztetve Kóbort semmiféle válaszra, nem hagyva, hogy félremagyarázzon egy-egy percnyi hallgatást, mindaddig, amíg le nem küzdötte szorongató szégyenét, evett egy keveset, és ivott egy pohárral az öreg, bársonyos vörösborból.
— Jobb lenne, ha elmennék innen, Tenar — dörmögte Kóbor. — Legalább addig, amíg rájövök, mi lett belőlem.
— És hová mennél?
— Föl a hegyekbe.
— Vándorolnál… mint Oromon? — nézett szemébe az asszony. Visszaemlékezett rá, amint Atuan hosszú útját rótták, és ő közben kérdéseivel nyaggatta: „Gyakran kéregetnek a varázslók?” „Igen, de igyekeznek mindig adni is valamit cserébe.” — Nem tudnál megélni valameddig mint esőcsináló vagy, mondjuk, látó? — kérdezte óvatosan, és teletöltötte a férfi poharát.
Kóbor megrázta a fejét. Kiitta a borát, és félrefordult.
— Nem — sóhajtotta. — Egyiket sem. Semmi ilyesmit nem csinálhatnék.
Tenar nem hitt neki igazán. Lázadt volna a helyzet ellen, tagadott volna, már a száján volt: „Hogy lehet az, hogy mondhatsz ilyet… mintha elfelejtetted volna minden tudásodat, mindent, amit Oromontól tanultál, meg Kútfőn és végtelen útjaid során. Nem felejthetted el a szavakat, a neveket, a tudományod minden csínját-bínját. Sokat tanultál, megküzdöttél az erődért!” — de magába fojtotta a kikívánkozó szavakat, helyette csöndesen mormolta maga elé:
— Nem értem. Hogy lehet, hogy mindez…
— Egy pohárnyi víz — suttogta Kóbor, és félrebillentette a poharát, mintha ki akarná önteni. Majd kis idő múltán hozzátette: — Én viszont azt nem értem, miért hozott vissza engem. A fiatalok kedvessége maga a kegyetlenség… De végül is itt vagyok, ezzel kell együtt élnem mindaddig, amíg vissza nem mehetek.