Tenar nem értette világosan, mire gondol, de a hangjából valami homályos vádat vagy panaszt érzett ki, ami fölmérgesítette.
— Ide Kalesszin hozott vissza — jegyezte meg feszesen.
A házban sötét volt a csukott ajtó mellett, hiszen csak a kis nyugati ablak engedett be valamennyit az alkonyat gyérülő világosságából. Tenar nem láthatta a férfi arckifejezését, aki a következő pillanatban komor mosollyal ráemelte a poharát, és ivott belőle.
— Ez a bor… — dörmögte — csak valami dúsgazdag kereskedő vagy hírhedt kalóz hozhatta Oromonnak. Még sohasem ittam hozzá hasonlót. Enyhelyben sem. — Megforgatta és hosszan elnézte a kezében tartott köpcös poharat. — Majd adok magamnak valami nevet — mondta —, és átkelek a hegyen Armouth és a keleti erdős vidék felé, ahonnan származom. Arrafelé most kaszálják a szénát. Szénagyűjtés és betakarítás idején mindig akad valami munka.
Tenar nem tudta, mit válaszoljon neki. Amilyen törékeny és beteges kinézetű, ilyesféle munkát csak kegyelemből vagy éppen kegyetlenségből adnak majd neki. De ha hozzá jut is, akkor sem lesz képes megbirkózni vele.
— Az utak manapság nem olyanok, mint régebben voltak — figyelmeztette az asszony. — Az utóbbi években mindenfelé tolvajok és rablóbandák kószálnak. Idegen jöttmentek, ahogy Townsend „barátom” nevezi őket. Szóval többé nem biztonságos a magányos utazás.
Miközben a halványuló fényben azt leste, hogyan reagál a figyelmeztetésre, Tenar eltöprengett rajta egy fájó pillanatig, vajon mit érezhet az, aki életében még sohasem félt egyetlen emberi lénytől sem… milyen lesz majd, amikor meg kell ismerkednie a félelemmel.
— Oromon mégis szabadon járt-kelt — kezdte, de mindjárt el is hallgatott, mivel eszébe jutott, hogy Oromon hatalmas varázsló volt.
— Lent, a sziget déli oldalán — folytatta Tenar —, mindenfelé pásztorok élnek. Kecskét, juhot, marhát legeltetnek. A Hosszú Tánc előtt fölhajtják a csordáikat a hegyi legelőkre, és ott tartják a nagy esők kezdetéig. Egy-két pásztor mindig jól jön nekik. — Ivott egy kortyot a borából. Olyan égető érzést keltett a szájában, mint a sárkány nevének kiejtése. — De miért nem maradhatsz itt azzal az erővel?
— Oromon házában nem maradhatok. Ez a legelső hely, ahová eljönnek utánam.
— No és, mi van akkor, ha utánad jönnek? Mit akarhatnak tőled?
— Hogy megint az legyek, aki voltam.
Hangjának keserűsége megdermesztette az asszony vérét.
Nem szólt semmit. Megpróbált visszaemlékezni rá, milyen volt, amikor hatalommal rendelkezett, ő volt az Elemésztett, Atuan sírjainak Egyetlen Papnője, és milyen volt, amikor mindezt elveszítette, eltaszította magától, és csupán önmaga maradt, Tenar. Arra gondolt, milyen volt asszonynak lennie élete virágjában, a gyerekei mellett, egy férfi oldalán, és hogyan élte át mindennek elveszítését, az öregedést, az özvegyi sorsot, az erőtlenné válást, De még így sem értette meg Kóbor szégyenét, sajgó megalázottságának érzetét. Talán csak egy férfi képes ilyen szenvedésre. Az asszonyok hozzászokhattak a szégyenkezéshez.
Talán mégis Moha nénének van igaza, hogy amikor megeszik a diót, nem marad más, csak egy üres héj.
Vajákos gondolkodás, jutott eszébe. És hogy másra terelje a férfi figyelmét meg a magáét is, s mivel a bársonyos, tüzes bor fölszabadította a tudatát és a nyelvét, megjegyezte:
— Tudod, arra gondoltam, amikor Oromon tanított, de én nem akartam folytatni a tanulást, inkább otthagytam őt, megkerestem a gazdámat, és hozzámentem feleségül… amikor ez bekövetkezett, magán az esküvőm napján arra gondoltam, Kóbor majd biztosan megharagszik, amikor tudomást szerez erről — és mondókája végén feszülten fölnevetett.
— Én akkor… — szólalt meg Kóbor.
Tenar várt.
— Akkor elkeseredtem.
— Megdühödtél.
— Megdühödtem — ismerte el.
Teletöltötte az asszony poharát.
— Akkor még volt elég erőm a hatalom megismeréséhez. És te… te pedig ragyogtál azon a borzalmas helyen, az útvesztőben, a sötétségben.
— Akkor hát mondd meg, nekem mit kellett volna kezdenem a hatalmammal, a tudással, amelyet Oromontól kaptam, amit megpróbált belém sulykolni?
— Használnod kellett volna.
— De hogyan?
— Ahogyan a varázsmesterséget használják.
— Kik?
— A varázslók — felelte a férfi, némi fájdalommal a hangjában.
— A mágia a varázslók, a mágusok tudománya és művészete, ugye?
— Mi más lenne?
— És soha nem is lehet semmi más?
Kóbor elgondolkodott, és közben egyszer-kétszer fölpillantott a másikra.
— Amikor Oromon — folytatta Tenar — itt, e mellett a tűzhely mellett tanította nekem az ősi nyelv szavait, olyan könnyen és keményen formálódtak meg a számban, akár az övében. Olyan érzés volt, mintha azt a nyelvet tanulnám, amelyet már a születésem előtt is tudtam. Hanem a többi… a szokások, a hatalom rúnái, a varázsigék, a törvények, az erők fölszabadítása… mind halott dolog volt számomra. Valami idegen nyelv. Néha arra gondoltam, akár harcosnak is beöltöztethetnének, foghatnék lándzsát, kardot, ölthetnék páncélt, de mindez nem illene hozzám, nem igaz? Mit kezdhetnék, mondjuk, egy karddal? Talán hőst csinálna belőlem? Olyan öltözékben, amely egyáltalán nem illik rám, tehetetlen lennék, még járni sem tudnék talán.
Belekortyintott a borába.
— Egyszóval mindezt lehánytam magamról — mormolta Tenar —, és fölvettem a magam ruháit.
— És mit mondott Oromon, amikor elmentél tőle?
— Miért, mit mondott Oromon általában?
E szavak megint halvány mosolyt idéztek a férfi ajkára. Nem mondott semmit.
Tenar is csak bólintott egyet.
Kis idő múlva valamivel lágyabb hangon folytatta:
— Azért fogadott be engem, mert te vittél el hozzá. Utánad nem akart több tanítványt, és a világért sem fogadott volna el egy lányt, csak tőled, a te kérésedre. Viszont szeretett engem. Megbecsült. Persze én is szerettem és tiszteltem őt. De azt nem tudta megadni nekem, amire vágytam, és én nem fogadhattam el tőle azt, amit adhatott. Ezt világosan láttam. Az teljesen más volt, amikor Therrura rátaláltam. Oromon halála előtt egy nappal. Azt mondod, és Moha is azt hajtogatja, hogy a hatalom megismeri a másik hatalmat. Én nem tudom, mit látott benne Oromon, de nekem meghagyta: „Tanítsd őt!” És még azt mondta…
Kóbor várt.
— Azt mondta: „Félnek majd tőle.” Aztán még hozzátette. „Taníts meg neki mindent! Nem úgy, mint Kútfőn!” Nem tudom, mire gondolt. Honnan is tudhatnám? Ha akkor itt maradok mellette, talán most tudnám, talán valóban megtaníthatnám valamire. De csak az járt a fejemben: Majd eljön Kóbor. Ő majd tud mindent. Ő majd tudja, mit kell neki megtanulnia, minek a tudására van szüksége… az én kis nyomorékomnak.
— Én sem tudom — mormolta a férfi alig hallhatóan. — Csak azt láttam… A gyerekben csak a vele szemben elkövetett gonoszságot látom. Az ártó szándékot.
Kóbor megitta a borát.
— Nekem semmim sincs a számára — jelentette ki végül.
Halk, kaparászó kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Kóbor testének ugyanolyan tehetetlen összerándulásától kísérve szökkent föl, mint az imént. Valami búvóhelyet keresett magának.
Tenar odament az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, és még mielőtt megláthatta volna, megérezte Moha szagát.