— Férfiak járják a falut — suttogta az öregasszony feszülten. — Mindenféle finom népség jött föl a kikötőből, a nagy hajóról, amelyről azt beszélik, Enyhelyből érkezett. Úgy mondják, a főmágus után jöttek.
— Ő nem, óhajt találkozni velük — mondta Tenar remegő hangon. Fogalma sem volt róla, mit kellene most tennie.
— Én meg sem merek szólalni — dünnyögte a javasasszony. Majd, illő szünet után: — De mégis, hol lehet?
— Itt vagyok — szólalt meg Karvaly, közelebb jött az ajtóhoz, és szélesre kitárta. Moha csak meresztette rá a szemét, de nem szólt semmit. — Tudják, hogy hol vagyok?
— Tőlem nem — habogta Moha.
— Ha mégis eljönnének ide — vélekedett Tenar —, egyszerűen csak el kell küldened őket, végtére is te vagy a fővarázslójuk…
De sem a férfi, sem Moha nem törődött a szavaival.
— Az én házamhoz biztosan nem jönnek el — mondta az öregasszony. — Gyere el hozzám, ha kedved tartja.
Kóbor a javasasszony nyomába szegődött, csak egy pillantást vetve Tenar felé, szótlanul.
— És én mit mondjak majd nekik? — sóhajtotta az özvegy.
— Semmit, aranyom — szólt vissza Moha.
Heather és Therru az iszákjukban döglött békával tértek vissza a mocsárból, mire Tenar hozzálátott, hogy levagdalja és megnyúzza a lábukat, a vadászvacsora előkészületeként. Éppen végzett a dolgával, amikor idegen hangokat hallott odakintről. Odanézett a nyitott ajtóra, és meglátta az előtte álldogáló alakokat: kalapos férfiakat, valami aranyló csillogást, egy ékkő villanását.
— Goha asszonyság? — kérdezte egy nyájas hang.
— Jöjjenek be! — szólt ki nekik.
Beléptek. Öten voltak, de még egyszer annyinak tűntek az alacsony mennyezetű helyiségben, amint megálltak, teljes pompájukban fölébük tornyosulva. Végignéztek a házban lévőkön, és Tenar is azt látta, amit ők.
Egy asszonyt láttak, amint kezében hosszú, éles késsel áll az asztal mellett. Az asztalon vágódeszka, azon pedig az egyik oldalon lenyúzott, zöldesfehér békacombok kis halma, a másikon meg véres, kövér békatetemek, valamivel nagyobb kupacban. Az ajtó mögötti homályos zugban megmoccant valami… egy gyerek, de megnyomorított, eltorzított, félarcú, bunkókezű apróság. Az egyetlen ablak alatti benyílóban, az ágyon tátott szájjal ült egy nagydarab, csontos, fiatal nőszemély, ámuló szemét rájuk meresztve. Kezét véres sár borította, elázott szoknyájából a mocsár vizének bűze áradt. Amikor észrevette, hogy őt nézik, szoknyája szélével megpróbálta eltakarni az arcát, amitől elővillant fehér combja.
A vendégek elfordították a tekintetüket róla és a gyerekről, s ezzel nem maradt más, akire nézhettek volna, csak a föltrancsírozott békatetemek fölött álló asszony.
— Goha asszonyság — ismételte meg a megszólítást egyikük.
— Így neveznek — válaszolta az özvegy.
— Enyhelyből érkeztünk, a király udvarából — mondta a nyájas hang. A fénynek háttal álló alak arcát az asszony nem láthatta. — Gont szülöttét, Karvalyt, a fővarázslót keressük. Az őszi napfordulókor kerül sor Lebannen király megkoronázására. Bennünket küldött a fővarázsló, lordja és barátja megkeresésére, hogy legyen mellette a szertartás napján, és tegye fejére a koronát, ha ő is úgy óhajtja.
A férfi kimérten, méltóságteljesen beszélt, mintha előkelő hölgyhöz szólna valami fényes palotában. Egyszerű bőrnadrágot és a gonti Kikötőből idevezető út porától szennyes vászoninget viselt, amelyet még így is láthatóan finom anyagból varrtak, és nyakrészét arany hímzés díszítette.
— Nincs itt — válaszolta Tenar.
Az ajtó sarkánál két falubeli fiúcska kukucskált be, visszarántotta a fejét, ismét belesett, majd hangos rikoltozással futásnak eredt.
— De talán ön, Goha asszonyság, megmondhatná nekünk, hol tartózkodik éppen — folytatta a férfi.
— Nem tudom megmondani.
Tenar végignézett valamennyiükön. A kezdeti, talán Karvaly riadalmából vagy egyszerűen az idegenektől való ostoba rettegésből fakadó ijedelme lassan elpárolgott. Hiszen itt van Oromon házában, és nagyon is jól tudja, miért nem tartott az öreg varázsló semmiféle hatalmasságtól.
— Biztosan elfáradtak a hosszú gyaloglás után — fordult hozzájuk. — Nem foglalnának helyet? Akad egy kis borom is, csak el kell öblítenem a poharakat.
A vágódeszkát félretette a falipolcra, a békacombokat bevitte a kamrába, a maradékot a moslékosvödörbe kotorta, amelyet Heather levisz majd Legyező, a takács disznainak, a kést és a kezét könyékig megmosta a mosogatódézsában, tiszta vizet töltött bele, és ellöttyintette a két poharat, amelyekből Karvallyal ittak az előbb. A konyhaszekrényben akadt még egy üvegpohár és két fületlen cserépkupa. Letette őket az asztalra, és bort töltött látogatóinak. Egy körre éppen elegendő maradt még a palackban. A férfiak kurta pillantásokat váltottak egymással, és nem ültek le az asztalhoz. Kellő számú szék híján ez nem is számíthatott sértésnek. A vendéglátás szabályainak megfelelően azonban el kellett fogadniok az asszony által fölkínált italt. Mindegyikük udvarias dünnyögés kíséretében vette át a feléje nyújtott poharat vagy kupát. Az italt a háziasszonyra emelték és belekortyoltak.
— Szavamra! — szólalt meg egyikük hangosan.
— Andradesi… kései szüretelésű — mormolta egy másik elkerekedő szemmel.
A harmadik megcsóválta a fejét.
— Valóban andradesi… méghozzá a Sárkány évéből — jelentette ki ünnepélyesen.
A negyedik csak bólintott, és áhítattal kortyintott még egyet.
Az ötödik, aki elsőként szólította meg Tenart, agyagkupáját ismét felemelve mondta:
— Asszonyom, megtisztel bennünket a királyok borával!
— Oromoné volt — mormolta Tenar. — Ez a ház is az övé volt. Ez itt Aihal háza. Önök tisztában voltak ezzel, uraim?
— Igen, tudtunk róla, asszonyom. A király pontosan ehhez a házhoz küldött el bennünket, arra gondolván, hogy a fővarázslónak ide kellett jönnie, s amikor gazdája halálának híre elért Kútfőre és Enyhelyre, még biztosabb lett benne. A fővarázslót azonban egy sárkány vitte el Kútfő szigetéről. És azóta egyetlen szó üzenet sem érkezett tőle sem Kútfőre, sem a királyhoz. Ő pedig nagyon a szívén viseli, és bennünket is igencsak érdekel, hogy a főmágus valóban itt van-e és jól van-e. Megérkezett ide, asszonyom?
— Azt nem mondhatom meg — felelte Tenar, de érezte, mennyire szánalmas e megismételt válasz, és azt is láthatta, hogy vendégei is így gondolják. Az asztal mögött állva feszesen kihúzta magát. — Úgy értem, nem kívánok erről beszélni. Azt hiszem, ha a fővarázsló ide óhajt jönni, akkor el is jön. Ha viszont nem akarja, hogy megtalálják, akkor hiába is keresik. Gondolom, nem szándékoznak hajtóvadászatot indítani a nyomában.
— A király akarata számunkra parancs — válaszolta a legidősebb és legmagasabb látogató.
Az első szóló valamivel megnyugtatóbb hangon tette hozzá:
— Mi csupán a küldöttei vagyunk. Hogy mi van a király és a szigetvilág fővarázslója között, az csak rájuk kettejükre tartozik. Mi csupán az üzenet átadása végett és a várható válaszért jöttünk ide.
— Ha tehetem, gondom lesz rá, hogy az üzenetük eljusson hozzá.
— No és a válasz? — türelmetlenkedett a legidősebb. Tenar nem válaszolt semmit, mire az első szóló próbálta föloldani a feszültséget:
— Néhány napra megszállunk Re Albi földesurának házánál, aki, miután hírét vette a hajónk ideérkezésének, fölajánlotta nekünk vendégszeretetét.