Tenar úgy érezte, valami csapda fenyegeti, vagy szorul körülötte a hurok, bár azt nem tudta volna megmondani, miért. Karvaly sebezhetősége, saját gyöngeségének fájó tudata őt is megfertőzte. Zavarában Tenar a megjelenésében keresett menedéket. Csupán egy paraszt tisztességes feleségének, középkorú gazdasszonynak kívánt látszani, de azt már nem tudta, milyen sikerrel. Lényegében ez volt az igazság, és az ilyesmi még titokzatosabb lehet, mint akár a varázslók rejtőzködése és alakváltozásai. Félrebillentett fejjel mondta hát vendégeinek:
— Az bizonyára jobban megfelel majd uraságotok igényeinek. Amint láthatják, mi nagyon egyszerűen élünk itt, akárcsak valaha az öreg varázsló.
— És közben andradesi bort iszogatnak — jegyezte meg az, aki az évjáratot fölismerte, egy csillogó szemű, jóképű, hódító mosolyú férfi. Tenar, adott szerepének megfelelően, lehajtva tartotta a fejét. De miután a vendégek fölcihelődtek és kiléptek a házból, már tudatában volt, hogy akárminek látszott is, vagy bármi volt is valójában, ha most még nem is sejtik, hogy ő Tenar, a Gyűrűhozó, hamarosan biztos tudomást szereznek róla. És azt is megtudják, hogy közelről ismerte a főmágust, és így valóban ő jelenti számukra a hozzá vezető utat, ha valóban meg akarják találni őt.
Miután a látogatók eltávoztak, mély sóhaj szakadt föl belőle. Heather is nagyot sóhajtott, és végre becsukta a száját, mivel a vendégek ittlétének egész ideje alatt leesett állal ült a helyén.
— Én ugyan soha… — mormolta a mélységes, jóllakott elégedettség hangján, és kiment, hogy utánanézzen, merre kóborolnak a kecskék.
Therru is előbújt az ajtó mögötti sötét zugból, ahol elbarikádozta magát a betolakodók elől Oromon varázspálcájával, Tenar égerfa botjával és saját mogyoróvesszőjével. Feszesen, oldalazva lépkedett megint, amivel jórészt már fölhagyott, amióta ideérkeztek, nem nézett föl, és sebesült arcát a vállához szorította.
Tenar odalépett hozzá, letérdelt mellé, és szorosan magához ölelte.
— Ezek nem bántanak téged, Therru — nyugtatgatta a gyereket. — Ők nem jelentenek veszélyt senki számára. De a gyerek őrá sem nézett föl, csak hagyta, hogy magához szorítsa, akár egy darab fát.
— Ha azt akarod, kicsim, többé sohasem engedem be őket a házba.
Kis idő múlva a kislány mégiscsak mocorogni kezdett, és nyers, reszelős hangján megkérdezte:
— Mit akarnak csinálni Karvallyal?
— Semmit! — vágta rá azonnal Tenar. — Nem akarnak ártani neki. Azért jöttek… szóval, a tiszteletüket akarták leróni előtte.
De az asszony lassacskán rájött, mit jelentene Kóbor számára ez a rákényszerített megtiszteltetés… tagadná a veszteségét, tagadná a gyászát az elveszített fölött, és olyan szerep eljátszására kényszerítené, amely már régen nem az övé.
Amikor elengedte a gyereket, Therru odasietett a szerszámoskamrához, és előkotorta Oromon söprűjét. Alaposan fölsöpörte a helyet, ahol a látogatók álltak, eltakarította a lábnyomaikat, az enyhelyi urak lábbelijéről lehullott port kisöpörte az ajtón és letakarította a küszöbről.
Miközben Therrut figyelte, Tenarban megérett az elhatározás.
Odalépett a polchoz, amelyen Oromon hatalmas könyveit tartotta, és beletúrt az ott lévő limlomba. Hamarosan talált néhány lúdtollat, egy félig beszáradt tintásüveget, viszont papírt vagy pergament még egy kis darabkányit sem. Összeharapta az állkapcsát, mivel nem szívesen tett kárt olyan szentséges dologban, mint egy tudós könyv, mégis kinyitotta a rúnák kötetét, és üres, belső hátsó borítójából leszakított egy keskeny csíkot. Letelepedett az asztalhoz, tintába mártotta a tollat, és nekilátott az írásnak. Sem a tinta, sem a szavak nem folytak könnyedén. Nemigen írt semmit azóta, hogy jó negyedszázadnyival ezelőtt itt ült, ugyanennél az asztalnál, miközben Oromon a válla fölött figyelte, hogyan körmöli a tőle tanult köznyelvi rúnákat és az erő titokzatos jeleit. A következőket írta:
Majdnem ugyanannyi idejébe került újraolvasnia a pár sort, mint leírnia. Közben Therru végzett a söprögetéssel, és most feszülten figyelte, mit csinál.
Tenar még egy szót odakanyarított:
maeste
— Hol van Heather? — kérdezte a gyereket, miután kétszer összehajtotta a papírdarabot. — Szeretném, ha ezt elvinné Moha néne házába.
Kedve lett volna hozzá, hogy maga menjen és találkozhasson Karvallyal, de nem vállalta útja leleplezésének kockázatát, ha netán kémkednének utána, hogy elvezesse őket hozzá.
— Majd én elmegyek — suttogta Therru.
Az asszony éles pillantással mérte végig.
— De egyedül kell menned, kicsim, a falun is túl.
A gyerek szótlanul bólintott.
— Csak Karvaly kezébe adhatod.
Újabb bólintás.
Beledugta a papírt a kislány zsebébe, azután megölelte, megcsókolta, és útjára bocsátotta. Therru ezúttal nem sompolyogva, oldalazva ment, hanem szabadon futott, szinte röpült, gondolta magában Tenar, látván, amint eltűnik a már sötét ajtónyíláson túli, alkonyi világosságban, röpült, akár egy madár, egy sárkány, egy normális kisgyerek, szabadon.
NYOLCADIK FEJEZET
Héják
Therru hamarosan már loholt is visszafelé Karvaly üzenetéveclass="underline" még ma este útra kel.
Tenar elégedetten fogadta a hírt, megkönnyebbült, hogy Karvaly elfogadja a tervét, és eltávolodik ezektől a küldöttektől és üzeneteiktől, amelyek olyan félelmet keltettek benne. Először elkészítette Heather és Therru békacomblakomáját, megetette őket, a kislányt lefektette, énekelt neki, és csak azután töltötte el szívét az aggodalom, miután leült egyedül, lámpavilág nélkül a pislákoló tűzhely elé. Hát elment! Pedig Karvaly még nem volt elég erős, zavarodott volt és bizonytalan, barátokra lett volna szüksége. És ő éppen azoktól távolította el őt, akik máris a barátai voltak vagy azokká válhattak szívük szerint. Ő elment, neki viszont itt kell maradnia, hogy elterelje nyomáról a kopókat, legalábbis addig, míg meg nem tudja, valóban megszálltak-e vagy visszavitorláztak Enyhelybe.
A férfi rettegése és az ő, hozzá való alkalmazkodása olyan hihetetlennek tűnt előtte, hogy miatta azt is éppolyan hihetetlennek és valószínűtlennek érezte, hogy végül valóban útra kel. Talán az eszére hallgat majd, és egyszerűen megbújik Moha házikójában, amely a legutolsó hely volt az egész szigetvilágban, ahol a király a fővarázslót keresheti. Valóban jobb lett volna, ha ott keres menedéket, míg az udvaroncok végleg el nem mennek. Utána visszajöhetne ide, Oromon házába, ahová tartozik. És akkor minden úgy lenne, mint azelőtt: Tenar gondot viselne rá, míg vissza nem nyeri az erejét, ő pedig megajándékozná ezért drága társaságával.
Ekkor az ajtónyílásban valami árnyék takarta el a csillagokat.
— Psszt! Ébren vagy még? — lépett be a házba Moha néne. — Nos, elment! — suttogta bizalmas lelkendezéssel. — A régi erdei útnak vágott neki. Azt mondta, majd holnap tér rá a Középső Völgybe vezető ösvényre, miután elhagyta a Tölgyes Forrást.
— Jól van — mormolta Tenar.
A szokásosnál jóval fölszabadultabb Moha kínálás nélkül letelepedett egy székre.
— Adtam neki egy cipót és egy darab sajtot útravalónak.
— Köszönöm, Moha, igazán kedves tőled.