— Goha asszonyság — kántálta Moha a sötétben varázsigéi mormolására emlékeztető, éneklő hanghordozással. — Van egy dolog, amelyet már régen meg akartam mondani neked, aranyom, anélkül hogy túlmerészkednék tudásom korlátain, mivel tudom, nagy hatalmú népek között éltél, sőt magad is egy voltál közülük, és ez betapasztja a számat, valahányszor rágondolok. De mégis akadnak dolgok, amelyeket én tudok, te viszont sehogy sem ismerhetted meg őket, bármennyire megtanultad is a rúnákat és az ősi beszédet, bármit tanultál is a bölcseinktől és idegen országokban.
— Biztosan így van, Moha.
— Akkor hát jó. Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogyan ismeri föl az egyik vajákos a másikat, hogy érzi meg az egyik erő a másikat, s amikor én azt mondtam neked… arról, aki most eltávozott… hogy ő ma már nem varázsló, akármi lett légyen is azelőtt. Te persze tagadtad, de most mondd meg, hát nem volt igazam?
— De igen.
— Úgy ám, igazam volt!
— Ő maga is megmondta.
— Hát persze. Ő nem hazudik, és azt sem mondja, hogy ez inkább az, az meg emez, amíg az ember nem tudja, melyik oldal kerekedik fölül. Ezt kötelességem kimondani róla. Nem is olyan ember ő, aki igásökör nélkül próbálná meg hajtani az ökrös szekeret. Hanem azt nyíltan meg kell vallanom, hogy örülök a távozásának, mivel az nem vezetett volna jóra, ha továbbra is itt marad, mivel manapság egészen más a helyzet vele meg minden.
Tenar egy mukkot sem értett az egész zagyvaságból, kivéve azt, amikor valaki ökrök nélkül próbálja hajtani a szekeret.
— Én nem tudom, mitől retteg annyira — dünnyögte. — Vagyis részben talán tudom, de sehogy sem értem, miért érez akkora szégyent. Azzal is tisztában vagyok, hogy szerinte meg kellett volna halnia. Ezenkívül csak annyit értek az életből, hogy ahhoz el kell végezni a munkánkat, és szükségünk van hozzá elegendő erőre. Ez az öröm, a dicsőség és minden egyéb forrása. De ha az ember nem bír el a munkájával, vagy éppen megfosztják tőle, mi jó maradhat még az életében? Valamije mindenképpen kell hogy legyen az embernek…
Moha némán, bólogatva hallgatta, mint valami bölcs kinyilatkoztatást, de kis idő után mégiscsak megjegyezte:
— Az már biztos, hogy különös dolog, amikor egy öregember tizenöt éves kölyket játszik.
Tenar kis híján ráförmedt: „Miről fecsegsz te itt, Moha?” — de valami mégis visszatartotta tőle. Rájött, hogy élénken fülel, nem jön-e Kóbor visszafelé erdei csavargásából, hegyezi a fülét, hátha meghallja a hangját, és a szíve sehogy sem ismeri el a férfi távollétét. Váratlan hevességgel mérte végig a javasasszonyt, azt az alaktalan, fekete rongycsomót, amint ott terpeszkedik Oromon karosszékében a kihűlt tűzhely mellett.
— Óó! — sóhajtott föl az agyát hirtelen megrohanó számtalan gondolat nyomása alatt.
— Hát ezért — mormolta. — Hát ez az oka, hogy én soha.
Csak hosszú hallgatás után szólalt meg ismét:
— Szóval ők… szóval a varázslók… ez is valamilyen ige talán?
— Hát persze, persze, aranyom — kántálta Moha. — Magukat varázsolják el. Úgy is mondhatnánk, afféle üzletet kötnek, olyasmit, mint egy fordított házasság, esküvel meg mindenféle fogadkozásokkal… így szerzik meg az erejüket. Hanem ez az én fülemben nagyon is vadul hangzik, hogy sokkal többet törődnek az Ősi Erőkkel, mint amivel egy igazi vajákosnak kell foglalkoznia. Az öreg varázsló azt mondta nekem, hogy a vajákosok nem művelhetnek ilyesmit. De én azért ismerek néhány javasasszonyt, aki igenis művel hasonlókat, és sok baja még sohasem származott belőle.
— Akik engem fölneveltek, szintén ugyanezt csinálták, miután szüzességet fogadtak.
— Ó, igen, férfi nélkül, már meséltél róla nekem, szóval nekik semmi… Borzalmas!
— De miért, miért… miért nem gondoltam erre soha…
A vajákos asszony hangosan fölkacagott.
— Mivel éppen ebben van az erejük! Hogy nem gondolkodol. Hogy képtelen vagy rá, aranyom. És ők maguk sem, ha egyszer kivetették a varázsigéjüket. Hogyan is tehetnék? Annak a hatalomnak a birtokában! Nem lenne semmi értelme, nem igaz? Semmi haszna sem lenne. Az ember semmit sem kaphat, ha nem ad legalább ugyanannyit. Ez biztos és mindenkire nézve igaz. És ők ezt tudják, a mágia emberei, a hatalom fiai, jobban tudják, mint bárki más. No persze, tudod, azért nem lehet valami kellemes egy férfinak, ha sohasem lehet igazán férfi, még akkor sem, ha különben leparancsolhatná a napot az égről. Ezért aztán száműzik az egészet a fejükből, a megkötő varázsigéikkel. Bizony ám, így van ez. Még ezekben a komisz időkben, amikben mostanában éltünk, amikor az igéink is rendre rosszul sültek el, még most sem hallottam egyetlen varázslóról sem, aki megszegte volna ezt a fogadalmát és a hatalmát buja testi vágyainak kielégítésére használta volna föl. No persze, ott vannak azok, akik mindenféle trükköket csinálnak, hanem azok csak magukat bolondítják el. Aztán ott vannak azok a vacak kis boszorkánymesterek, afféle bűbájos üstfoltozók és hasonlók, akiknek némelyike valahogy néha csak megigézi a buta falusi asszonyokat, de amennyire én ismerem őket, ezek az igéik igazán nem sokat érnek. Arról van itt szó, hogy az egyik erő pontosan olyan hatalmú, mint a másik, és mindegyik továbbmehet a maga útján. Én legalábbis így látom a dolgot.
Tenar elmélyülten töprengett magában.
— De ezzel részekre hasogatják magukat — szólalt meg végül.
— Persze. Egy varázslónak így is kell tennie.
— De te mégsem ezt teszed.
— Hogy én? Hiszen én mindössze egy vén vajákos vagyok, aranyom.
— Milyen vén?
Jó perc múlva Moha hangja kuncogva szólalt meg a sötétben:
— Éppen eléggé ahhoz, hogy már ne érhessen semmi baj.
— De azt is mondtad… hogy nem tartóztattad meg magadat mindentől!
— Mi az a megtartóztatás, aranyom?
— Ahogy a varázslók élnek.
— Nem, nem… de nem ám! Nem kellett ezzel sokat ügyeskednem, tudod… van egy módja annak, hogyan kell nézni rájuk… nem valamilyen bűbájoskodással, aranyom, hiszen tudod, hogy gondolom. Van egy olyasféle nézés, amitől olyan biztosan eljön, ahogy a varjú elkárogja magát, egy-két, de legföljebb három napon belül megjelenik a házamnáclass="underline" „Kéne valami szer a rühes kutyámnak”, vagy: „A beteg öreganyámnak lenne szüksége valami gyógyteára”… de én persze tudtam, mi kell nekik valójában, és ha eléggé megtetszett olykor valamelyikük, meg is kaphatta, amire vágyott. Ami pedig a szerelmet, a szerelmi bűbájoskodást illeti, nos, én nem azok közül való vagyok, egyes vajákosok talán igen, de ők csak szégyent hoznak a mesterségre. Legalábbis szerintem. Én pénzért űzöm a mesterségemet, és saját örömömre űztem a szerelmet, csak annyit mondhatok. Nem mintha az egész mindig olyan fene nagy élvezet lenne. Egyszer egészen belebolondultam egy itteni férfiba évekig, igen jóképű volt, de a szíve kemény és jéghideg. Már réges-rég meghalt. Annak a Townsendnek az apja volt, aki aztán visszaköltözött erre a vidékre. Magad is ismered. Ó, akkor annyira belehabarodtam abba az emberbe, hogy mégiscsak bevetettem a tudományomat. Mennyi varázsigét rápazaroltam, ó, egek, de mindet hiába. Az egészet semmiért. Egy répának sohasem lesz vére. És legelőször, még fiatal lány koromban, azért jöttem föl ide, Re Albiba, mert bajba keveredtem egy férfival odalent, a gonti kikötőben. De arról igazán nem beszélhetek, mert gazdag, nagy hatalmú népekről van szó. Nekik volt igazi erejük és nem nekem! Nem akarták, hogy a fiuk összeszűrje a levet egy olyan közönséges leányzóval, mint én voltam… csak bolondos cafkának emlegettek… és biztosan úgy eltettek volna láb alól, ahogy egy kölyökmacskát fojt valaki a vízbe, ha föl nem menekülök előlük ide. Hanem ó, hogy tetszett nekem az a fickó, a sima, izmos karjával, erős lábával, nagy, sötét szemével… Még most is egészen tisztán látom őt magam előtt… annyi év után… A két nő hosszan, némán üldögélt a sötétben.