— És amikor férfival volt dolgod, Moha, akkor le kellett mondanod a varázserődről?
— Egy szemernyit sem! — vágta rá a boszorka hevesen.
— De hiszen azt mondtad, az ember nem kaphat semmit, ha nem ad érte ugyanannyit. Ezek szerint másképpen áll a dolog a férfiak és a nők esetében?
— Hát mi nem áll másként ebben a dologban, aranyom?
— Azt nem tudom — dünnyögte Tenar. — Valahogy úgy érzem, mi magunk teremtjük azokat a különbségeket, aztán meg nyavalygunk miattuk. Nem értem, miért kellene másképpen működnie a varázslás tudományának egy női és egy férfi vajákos esetében. Hacsak maga a vele járó erő nem teljesen más. Vagy az alkalmazása.
— A férfi mindig kiad magából valamit, aranyom. A nő pedig inkább befogad.
Tenar nem szólt ugyan semmit, de nem volt elégedett a kapott magyarázattal.
— A mi erőnk mindenesetre valami csekélységnek látszik az övékhez képest — duruzsolta Moha. — Viszont igen mélyre nyúlik. Az egész csupa gyökér. Olyasféle, mint egy vén kökénybokor. A varázsló ereje meg inkább olyan, mint egy fenyőfa. Lehet nagy, magas és erős, de a vihar mégis könnyen kidöntheti. Egy kökénybozóttal viszont semmilyen szél nem bírhat el. — Az öregasszony megszokott kotlóshangján fölkotkodácsolt a jól sikerült hasonlat fölötti örömében. — No, jól van! — mondta végül frissen. — Amint említettem, már biztosan úton van odafelé, és szépen kicsúszik a kezük közül, hacsak a városban valaki el nem kezdi jártatni a száját.
— Jártatni a száját?
— Te tiszteletre méltó asszonyság vagy, aranyom, és egy asszony legfőbb kincse mindig a jó híre.
— A kincse — ismételte meg Tenar ugyanolyan fahangon, azután keserűen hozzátette: — A kincse, a vagyona, a megtakarítása. Az értéke… — Nem volt türelme tovább ülni. Fölkelt és kiegyenesítette a gerincét, nagyot nyújtózkodott. — Akár a sárkányok, akik barlangokat kerestek, várakat építettek a kincseiknek, a zsákmányuknak, s hogy teljes biztonságban legyen, rátelepedtek, és ott aludtak a vagyonukon. Csak szereztek, szereztek, és nem adtak semmit senkinek.
— Akkor ismeri meg az ember a jó híre értékét — dünnyögte Moha —, amikor elveszíti. Persze az sem minden, csak éppen nehéz valami mással betölteni a helyét.
— És te föladnád a varázstudományodat, Moha, azért, hogy jó hírnek örvendhess?
— Nem tudom — válaszolta az öregasszony egy idő múlva elgondolkodón. — Nem tudom, ahogy azt sem, hogyan tehetném. Lehet, hogy az egyik képességem megvan, de a másik hiányzik.
Tenar ekkor odament hozzá, és megfogta a kezét. Az érintéstől meglepődött Moha fölállt, és egy kicsit hátrább húzódott. Tenar azonban odavonta magához, és csókot nyomott az arcára.
Az idősebb nő fölemelte a kezét, és becézőn megcirógatta a másik haját, ugyanolyan mozdulattal, mint Oromon tette valamikor. Azután odébb lépett, mormolt valamit a sok otthoni tennivalóról, megindult kifelé a házból, de az ajtóból visszafordult.
— Vagy inkább maradjak mégis, most, hogy idegenek járkálnak a környéken?
— Menj csak — biztatta őt Tenar. — Én már rég hozzászoktam az idegenekhez.
Aznap éjjel, amint lassan álomba merült, megint behatolt a fény és a szél tágas térségeibe, de most a világosság valahogy füstös volt, piros, narancsvörös és bíborszínben izzó, mintha maga a levegő égne. Ebben a közegben valahogy létezett is meg nem is. Röpült a szél szárnyán, és közben ő maga volt a szél, az erő, amely végre fölszabadult, de sehonnan senki hangja nem szólt hozzá semmit.
Reggel letelepedett a küszöbre, hogy ott fésülje ki a haját. Nem volt olyan harsányan szőke, mint a legtöbb kargföldi. A bőre ugyan világos, de a haja sötét. Még most is szinte teljesen fekete volt, alig fordult elő benne néhány szürkülő szál. Megmosta a fejét, fölhasználva a nagymosáshoz melegedni föltett víz egy részét. Mivel Kóbor elment, úgy gondolta, ezt a napot a mosásnak szenteli, ezzel is tovább erősítve jó hírét. A napon szárította és közben fésülgette hosszú tincseit. A lusta szellőtől fülledt reggeli levegőben a fésű fogai nyomán szikrák keletkeztek, és sziszegve pattantak le hajszálainak lobogó végéről.
Therru mögötte állt, és kíváncsian figyelte. Tenar megfordult és észrevette, hogy a gyerek annyira fölindult: szinte remeg a feszültségtől.
— Mi van veled, kiscsibém?
— Kiszáll belőle a tűz — dünnyögte a gyerek félelemmel vegyes izgalommal a hangjában. — Beborítja az egész eget.
— Ó, azok csak a hajamból kipattanó szikrák — felelte Tenar kissé meglepetten. Therru mosolyogva nézte, és az asszonynak eszébe jutott, vajon látta e azelőtt valaha is mosolyogni a kislányt. Therru mindkét kezét előrenyújtotta, az épet és az összeégettet is, mintha el akarna kapni valamit Tenar elszabadult, röpködő hajkoronája körül.
— A tüzek mind szétröpülnek — mondta megint, és vidáman nevetett.
Tenar ekkor tette föl magának először a kérdést: hogyan látja őt a gyerek… milyennek látja az egész világot? És el kellett ismernie, hogy nem tudja a választ. Hogy nem tudja, mit láthat egy szem, amelyet a tűz kiégetett. Emlékezetébe visszalopakodtak Oromon szavai: „Félnek majd tőle.” Ő azonban sohasem félt a gyerektől. Most is még egyszer, hevesen kifésülte a haját, hadd szökelljenek a szikrák szerteszét, és megint hallotta a kislány fojtott kacagását.
Kimosta a lepedőket, asztalterítőket, a fehérneműjét, váltás ruháját, Therru ruháit, és kiteregette őket (miután meggyőződött róla, hogy a kecskék a kerített legelőn vannak) a mezőre, hogy megszáradjanak a füvön, és kövekkel szorította le a sarkukat, mert erősen fújt a szél, valahogy a nyárutó elkeseredettségével.
Therru gyorsan növekedett. Korához képest ugyan még mindig kicsi és sovány volt. Talán nyolcéves lehetett, de az utóbbi néhány hónap alatt, miután a sebei begyógyultak, és fájdalmaitól is megszabadult, egyre többet szaladgált, és jobb étvággyal evett. Hamarosan kinőtte a ruhácskáit, a Pacsirta legkisebb, ötéves lányától levetett, kézzel varrott göncöket.
Eszébe jutott, hogy meglátogathatná a faluban Legyezőt, a takácsot, hátha akad számára egy-két vég szövete a disznainak küldözgetett moslék fejében. Szeretett volna varrni valamit Therru számára. És persze szívesen találkozott az öreg szövőmesterrel is. Oromon halála és Kóbor gyöngélkedése távol tartotta őt a falutól és ottani ismerőseitől. Ők mindig eltávolították mindattól, amit ismert, amiről tudta, hogy kell csinálni, a világtól, amelyet lakóhelyéül választott, a világtól, amelyben nem királyok, királynők, hatalmas erők és birodalmak, magas művészetek, távoli kalandok voltak fontosak — gondolta magában, miközben meggyőződött róla, hogy Therru Heather társaságában van, valahol lent a faluban —, hanem az egyszerű munkát végző közemberek, akik udvarlással, földműveléssel, gyermekneveléssel, varrogatással és mosással foglalkoztak. Gondolataiba némi kesernyés vád is keveredett, mintha Kóborra hárítaná háborgó lelkét, a férfira, aki éppen félúton járhat a Középső Völgy felé. Elképzelte, amint baktat az úton, annak a horhosnak a közelében, ahol annak idején Therruval megaludt. Elképzelte, amint a karcsú, őszülő hajú ember egyedül, némán lépked az ösvényen, zsebében a javasasszony fél cipójával és szívében az elkeseredettség súlyos terhével.