„Talán itt lenne az ideje, hogy megtaláld a helyedet — fordult a férfihoz gondolatban. — Rá kellene jönnöd végre, hogy mégsem mindent tanultál meg Kútfőn!” — Amint így szapulta Kóbort magában, újabb kép merült föl a tudatában: Kóbor közelében látta fölbukkanni az egyik embert, akikkel az úton találkozott, ott lestek rá és Therrura. „Légy óvatos, Kóbor!” — mondta ki önkéntelenül. Féltette a távozót, hiszen még egy botot sem vitt magával. De, nem azt a nagydarab, szőrös képű alakot látta, hanem egy másikat, aki bőrkalapot viselt, aki olyan kegyetlen pillantással mérte végig a kislányt.
Amikor fölnézett, a kis házikót látta maga előtt, Legyező háza közelében, ahol akkor lakott, amikor itt, a faluban telepedett meg. A kis ház és közötte éppen elhaladt egy ember. Az volt az, akit emlékezetében maga elé képzelt, az a bőrkalapos. Elsietett a kunyhó, utána a takács háza mellett, és nem vette észre, őt. Tenar figyelte, amint megállás nélkül végighalad a falu utcáján fölfelé. Vagy a hegyi ösvény elágazásához, vagy az urasági kastélyhoz igyekezett. Anélkül hogy meggondolta volna, miért teszi, Tenar egy jó darabon a nyomába szegődött, míg meg nem győződött róla, melyik utat választja. Továbbhaladt a fölfelé vezető úton, Re Albi földesurának kastélya felé. Nem lefelé, amerre Kóbornak kellett mennie.
Akkor visszafordult, hogy végre tényleg ellátogasson az öreg szövőmesterhez.
Bár a legtöbb takácshoz hasonlóan Legyező is csaknem elzárkózottan élt, a maga szemérmes módján kedves és figyelmes volt a kargföldi lányhoz. Tenar arra gondolt, milyen sokan is vigyáznak az ő jó hírére. Most, hogy már félig megvakult, Legyező egy inast tartott, ő végezte el a szövés munkájának java részét. Az öreg szívből megörült a látogatónak. Méltóságteljesen üldögélt egy faragott karosszékben, az alatt a tárgy alatt, amelytől köznapi nevét kapta. Egy hatalmas, festett legyező volt az, egyetlen családi kincse. A szóbeszéd szerint a nagyapja kapta ajándékba egy bőkezű tengeri kalóztól, amiért szorult helyzetében olyan gyorsan szőtte meg a hajója vitorláit. A legyező szétnyitva díszelgett a falon. A mesteri kézzel festett, drága, rózsaszín, jadezöld és azúrkék ruhában pompázó hölgyek és urak, Enyhely nagy kikötőjének tornyai, hídjai és lobogói, mind azonnal ismerősek voltak Tenar szemében, amint megpillantotta a legyezőt megint. A Re Albiba látogató idegeneket gyakran elhozták ide, hogy ők is megcsodálhassák szépségét. Mindenki elismerte, hogy az egész faluban az volt a legművészibb tárgy.
Tenar is megcsodálta, tudván, hogy ezzel örömet szerez az öregnek, és mert valóban gyönyörű volt.
— Ehhez hasonlót ugye nem sokat láttál, hosszú útjaid alkalmával sem — kérdezte a takács.
— Nem, nem. És a Középső Völgyben sincs semmi hozzá mérhető — ismerte el az asszony.
— Amikor itt laktál, az én házikómban, megmutattam neked valaha a másik oldalát is?
— A másik oldalát? Azt nem — csodálkozott Tenar, és az öregnek ezek után természetesen le kellett vennie e legyezőt a falról. Helyette persze inkább Tenar kapaszkodott föl érte és emelte le óvatosan, hiszen a vén takács már nem látott szinte semmit, és a székre sem igen tudott volna fölmászni. Izgatottan magyarázta Tenarnak, mit csináljon. Az özvegy beletette a kezébe. Az öreg ránézett homályos tekintetével, félig összecsukta, hogy meggyőződjön róla: a bordái simán működnek, azután teljesen összezárta, megfordította és odanyújtotta az asszonynak.
— Most nyisd ki lassan — magyarázta.
Tenar úgy is tett. Amint a legyező lapjai elcsúsztak egymás mellett, sárkányok ficánkoltak rajtuk. A megsárgult selyemre halványan, finoman fölfestett sápadtvörös, kék és zöld sárkányok mozogtak, és olyan csoportokba rendeződtek, mint a túloldali emberfigurák, a felhők és hegycsúcsok között.
— Tartsd most föl a fény felé — tanácsolta a szövőmester.
Tenar követte az utasítást, és most, a selymen áthatoló fény segítségével a két oldalon pompázó festményeket egybeolvasztotta, méghozzá úgy, hogy a felhők és hegyormok lettek a város tornyai, a férfiaknak és nőknek szárnyuk nőtt, a sárkányok pedig emberi szemmel meredtek rá.
— Nos, látod?
— Látom — mormolta döbbenten Tenar.
— Én már nem nagyon, de azért itt van, a lelki szemem előtt. Nem sok embernek mutatom ám meg.
— Igazán csodálatos.
— A vén varázslónak is meg akartam mutatni — dörmögte a takács —, de ezért vagy azért, sohasem került rá sor.
Tenar még egyszer a fény felé fordította a legyezőt, azután visszaakasztotta a falra, ahogy azelőtt volt: a sárkányok elrejtőzködtek a sötétben, a férfiak és asszonyok vígan sétálgattak a napsütésben.
Ezután Legyező, a mester kikísérte őt, hogy megmutassa neki a disznókat. Szép pár hízó volt. Szorgalmasan gömbölyödtek az őszi kolbászsors felé. Megvitatták, milyen kétbalkezes moslékszállító Heather. Tenar elmondta neki, hogy szeretne egy darabka szövetet valami gyerekruhának, mire az öreg örömmel húzott elő egy egész vég finom vásznat, miközben a fiatal nő, aki most a segéde volt, és a mesterséggel együtt, úgy látszik, az öreg elzárkózottságát is magáévá tette, tovább csattogtatta a szövőszék vetélőjét, állhatatosan és komor képpel.
Hazafelé menet Tenar elképzelte, hogy Therru ül a szövőszék előtt. Ez tisztességes megélhetést biztosítana számára. A munka ugyan jórészt unalmas volt, mindig ugyanazok a mozdulatok, de a takácsmesterség megbecsülésnek örvendett, és a hozzáértők kezén igazi művészetté is nemesedhetett. És az emberek valahogy elvárták a takácsoktól a szerénységet, gyakran a magányosságot is, miközben folyton a munkájukkal foglalkoznak, amint az szokás. És ha Therru a szövőszéken dolgozna, odabent a házban, nem kellene az arcát mutogatnia az embereknek. Hanem a korcs keze? Képes lenne-e azzal mozgatni a vetélőt, forgatni a nyüstöt?
Hát tényleg egész életében rejtőzködnie kellene?
Viszont mi mást is csinálhatna? „Tudván, hogy milyen élet vár rá…”
Tenar erővel valami másra terelte a figyelmét. A ruhácskára, amit majd megvarr. Pacsirta lányának a ruhái durva háziszövetből készültek, és sima agyagszínűek voltak. Ennek a végnek a felét megfesthetné, mondjuk sárgára vagy éppen pirosra, mezei buzérral. Azután jönne egy fehér kötény vagy felsőszoknya, a szélén fodorral. Hát annak a gyereknek talán örök életére el kell rejtőznie a sötétben, a vetélő előtt, hogy sohase ékeskedjen fodor a szoknyáján? A maradék meg biztosan elég lesz egy másik ruhára és még egy kötényre, ha ügyesen szabja ki.
— Therru! — kiáltotta a házhoz közeledve. Heather és a kislány a kerített legelőn volt, amikor elindult a faluba. Még egyszer szólította a gyereket, meg akarta mutatni neki az anyagot és elmondani terveit a ruhákról. Heather kárálva jött elő a melegágyak felől, Torkost kötélen vonszolva maga után.
— Hol van Therru?
— Hát veled! — válaszolta Heather olyan komolyan, hogy Tenar először körülpillantott utána, mielőtt rájött, hogy Heather nem is sejti, hol lehet a kislány, és egyszerűen azt mondja, amit igazságnak kíván.
— Mégis, hol hagytad?
Heathernek fogalma sem volt róla. Eddig még sohasem okozott csalódást Tenarnak. Tisztában volt vele, hogy a gyereket többé-kevésbé mindig szem előtt kell tartania, akár egy kecskét. Vagy meglehet, Therru maga értette meg a helyzetet és maradt szándékosan látótávolságon belül? Tenar inkább erre hajlott, és mivel Heather részéről nem kapott semmilyen érdemleges eligazítást, a kislány keresésére indult, a nevét kiáltozta, de nem kapott semmi választ.