Therru mindeddig a lehető legtávolabb maradt a szakadék szélétől. Ideérkezésük napján Tenar elmagyarázta neki, hogy egyedül sohase menjen a ház alatti meredek rétre, sem az északra húzódó szakadék közelébe, mivel egy szemmel nem képes biztosan fölmérni a távolságot vagy a mélységet. A gyerek mindeddig engedelmeskedett neki. Különben is, mindenben engedelmeskedett. Hanem a gyerekek feledékenyek. De ő biztosan nem felejtette el az intést. Viszont észrevétlenül is elkóborolhat a meredek szélére. Ó, nem, egész biztosan Moha házikóját kereste föl. Így kell lennie… Tegnap este egyedült járt ott, és most újra megpróbálja a szabadságot. Hát persze, csakis így lehet!
De nem volt ott. Moha egyáltalán nem látta.
— Majd én megtalálom, biztosan megkeresem, aranyom — bizonygatta. Ám ahelyett, amint azt Tenar elvárta volna tőle, hogy a hegyi ösvényen induljon keresésére, Moha hozzálátott kusza loboncának elrendezéséhez, valami kereső varázslat előkészületeként.
Tenar rohant visszafelé, Oromon házához, és útközben egyre a gyerek nevét kiáltozta. Ezúttal lenézett a ház alatt elterülő meredek rétre, remélve, hogy az aprócska teremtés valahol ott bujkál, játszadozik a szikladarabok között. De mindössze a tenger sötétén ráncolódó képét láthatta a lejtős terep végében, amitől szinte megszédült, és összeszorult a szíve.
Elszaladt Oromon sírjához és egy kicsit tovább is, a hegyi úton, folyton kiáltozva. Amikor visszafelé igyekezett a réten át, a vércse ugyanott leste prédáját, ahol annak idején Kóbor is megfigyelte. Most is megállt a levegőben, utána lecsapott, és már röppent is vissza, karmai között valami apró lénnyel. Utána sebesen elszárnyalt az erdő felé. Biztosan a fiókáit eteti, gondolta Tenar. Mindenféle gondolat cikázott az agyában, élesen és világosan, amint elsietett a kiteregetett és már megszáradt ruhák mellett… azokat is össze kell szednie, még naplemente előtt. Alaposabban körül kell néznie a házban, a melegágyaknál, a fejőállás környékén. Az egész az ő hibája. Ő okozta azzal, hogy Therrut a szövőszék elé képzelte, bezárta volna a sötétbe, unalmas munkája mellé, hogy így szerezzen magának megbecsülést. Holott Oromon világosan megmondta: „Tanítsd őt, taníts meg neki mindent, Tenar!” Bár tisztában volt vele, hogy a helyrehozhatatlan hibát föl kell magasztalnia. És tudta, hogy a gyereket a sors ajándékozta neki, ő pedig kudarcot vallott az őrizetével, eljátszotta a bizalmát, és elveszítette őt, elveszítette élete legnagyobb ajándékát.
Miután a többi épület minden sarkát alaposan végigkutatta, bement a házba, és újból föltúrta a benyílót, megvizsgálta az ágy környékét. Töltött magának egy pohár vizet, mivel a szája kiszáradt, akár a sivatag.
Egyszer csak az ajtó mögötti zugban megmozdultak a botok, Oromon varázspálcája és a két vékonyabb sétapálca. Az egyikük meg is szólalt:
— Itt vagyok.
A gyerek ott kuporgott a sötét sarokban, annyira összehúzódva, hogy nem látszott nagyobbnak egy kölyökkutyánál, fejét a válla közé húzta, kezét-lábát szorosan a törzséhez vonta, egyetlen szemét behunyta.
— Kiscsibém, verébfiókám, arany sziporkám, mi a baj? Mi történt? Már megint mit műveltek veled?
Tenar fölnyalábolta a kicsiny, kőkeményre összezsugorodott testet, és lágyan ringatta a karjában.
— Hát hogy rémiszthettél meg engem ennyire? Miért bújtál el előlem a sötétbe? Ó, ha tudnád, hogy haragudtam rád!
Sírva fakadt, és könnyei ráhullottak a kislány arcocskájára.
— Ó, Therru, Therru, Therru, ne rejtőzz el énelőlem! — A görcsösen összeszorított kis végtagok megremegtek, és lassan elernyedtek. Therru megmozdult, és szorosan odabújt az asszonyhoz, arcát belefúrta a vállhajlatába, még szorosabban ölelte, kis testének minden elkeseredett erejével. Ő nem szipogott… sohasem sírt. Talán minden könnyét is kiégette belőle az a tűz. Egyetlen csöpp sem maradt. De hosszan elnyúló, nyögésszerű, zokogó hang tört elő a torkából.
Tenar csak ölelte magához, és ringatta, ringatta. A kétségbeesett szorítás lassan, nagyon lassan fölengedett. A kislány fejecskéje megpihent Tenar mellén.
— No, mondd el szépen — mormolta az asszony, és a gyerek halkan válaszolta a megszokott halvány, reszelős suttogássaclass="underline"
— Idejött utánam.
Tenar az első pillanatban Kóborra gondolt. Elméje a félelemtől még mindig vadul száguldott, a hallottak után kapott, mintha megértette volna, ki lehet az az „ő” a gyerek számára. Futtában keserű fintort vágott a gondolatra, aztán továbbrohant, választ keresve.
— Ki jött ide utánad?
Nem kapott választ, csak a kis test remegett meg ismét mélyen, a zsigerekig.
— Egy férfi — suttogta ekkor Tenar —, egy bőrkalapos ember!
Therru egyet bólintott.
— Láttuk az ösvényen, amint errefelé igyekezett.
Semmi válasz.
— Az a négy ember… akikre olyan mérges voltam, emlékszel? Csak közülük való lehetett.
Eszébe jutott, hogyan hajtotta le akkor a fejét Therru, elrejtve összeégett arcát, a tekintetét lesütve, mint mindig, idegenek jelenlétében.
— Te ismered őt, kicsim?
— Igen.
— Onnan… akkorról, amikor a folyó melletti táborban tanyáztatok?
Kurta biccentés.
Tenar karja még szorosabban zárult a kis test köré.
— Ő merészkedett ide? — kérdezte, és a félelemérzete átalakult haraggá, dühödt indulattá, amely úgy égette végig egész testét, mint valami izzó vaspálca.
— Hahh! — kacagott föl keserű hangon. És abban a zaklatott pillanatban eszébe jutott Kalesszin, az, hogyan nevetett a sárkány. De egy ember, egy asszony számára ez nem olyan egyszerű. A tüzet meg kell fékezni. A gyereket le kell csillapítania.
— És meglátott téged?
— Elbújtam előle.
Tenar a gyerek puha haját simogatva mormolta:
— Sohasem nyúlhat hozzád, Therru. Ezt meg kell értened, hinned kell nekem: többé sohasem érhet hozzád! Még csak rád sem nézhet, hacsak én nem vagyok melletted, de akkor velem gyűlik meg a baja. Érted, aranyom, kincsem, kicsiny szépségem? Nem kell félned tőle. Nem szabad félned tőle! Ő a te félelmeddel táplálkozik. Majd mi kiéheztetjük, kicsinyem. Úgy kiéheztetjük, hogy a végén majd magát falja föl. Míg meg nem fullad saját kezének lerágott, torkán akadt csontjától. Ó, ó, ó,! Ne is hallgass rám! Csak a harag, a méreg beszél belőlem… Mondd, piros vagyok? Piros vagyok, mint egy igazi gonti asszony? Vörös vagyok, akár egy sárkány? — Tréfával akarta palástolni indulatát, de Therru fölemelte a fejét, kis, összeégett, megnyomorított arcából föltekintett az asszonyéba, és halkan suttogta:
— Igen. Te egy vörös sárkány vagy!
A gondolat, hogy az az ember idejött hozzájuk, behatolt a házba, eljött, hogy elgyönyörködjön a keze munkájában, talán még igazítani is akart rajta valamit, amint mindez ott kavargott Tenar agyában, nem is annyira gondolatra, mint inkább heveny rosszullétre, gyötrő hányingerre emlékeztetett. Hanem a rosszullét hamar elenyészett izzó haragjának tüzére.
Összeszedték magukat, megmosakodtak, és Tenar közben rájött, hogy minden egyéb érzést elnyom benne az éhség.
— Kilyukad a gyomrom — mondta a kislánynak, és bőséges ebédet tálalt föl elébük az asztalra: kenyeret, sajtot, olajos babsalátát, mindenféle zöldséget, egy fölszeletelt hagymát és szárazkolbászt. Therru is jócskán falatozott belőle, de Tenar hatalmas mennyiséget kebelezett be.