Miután leszedték az asztalt, a gyerekhez fordult.
— Mától fogva sohasem hagylak magadra, Therru, és te se menj el messzire tőlem. Rendben van? Most pedig együtt le kell mennünk Moha néne házához. Nekilátott miattad a kereső varázslatnak, de arra már semmi szükség, ő viszont talán nem tud róla.
Therru megmerevedett. Odanézett a kitárt ajtóra, és visszarebbent előle.
— Meg a megszáradt ruhákat is össze kell szednünk. Majd visszafelé jövet. Aztán, amikor majd hazaérünk, megmutatom neked a ruhát, amit szereztem. Szép lesz. Csinos ruhát csinálunk belőle neked. Szép piros ruhát!
A kislány némán, magába roskadtan állt a helyén.
— Ha elbújunk előle, Therru, csak őt tápláljuk vele. De inkább mi eszünk. Őt pedig kiéheztetjük. No, gyere szépen velem!
Therru számára iszonyatosan nehéz volt az akadály, a kinti világba vezető ajtó. Visszatántorodott tőle, eltakarta az arcát, reszketett, vacogott, kegyetlenség volt átkényszeríteni rajta, kiráncigálni őt a búvóhelyéről, de ezúttal Tenar csöppet sem volt kíméletes.
— Gyere! — szólt keményen, és a gyerek megindult utána.
Egymás kezét fogva bandukoltak le Moha házához. Therru egyszer-kétszer nagy nehezen vette a bátorságot, és föltekintett.
Moha nem lepődött meg a láttukon, de valami furcsa, baljós légkör vette körül. Rászólt a kislányra, hogy menjen be a házba, és nézze meg a kopasz nyakú tyúk csibéit, melyik kettőt választja ki magának. Therru azonnal, hálásan tűnt el a biztosnak tűnő menedékben.
— Egész idő alatt ott volt a házban — mondta Tenar. — Elrejtőzött.
— Biztosan jól tette — jelentette ki Moha.
— Ugyan miért? — kérdezte Tenar nyersen. Most éppen egyáltalán nem volt rejtőzködő kedvében.
— Itt vannak… valamilyen teremtmények járnak körülöttünk — dünnyögte a vajákos asszony, nem fennhéjázón, hanem inkább kényszeredetten.
— Csirkefogók ólálkodnak körülöttünk — torkolta le Tenar, mire Moha fölnézett rá, és kissé vissza is húzódott előle.
— Ejnye már — mormolta. — Ejnye, aranyom. Csupa tűz vagy. Fényes tűz lobog a fejed körül. Elvégeztem a varázslatot a gyerek fölkutatására, de nem egészen jól sikerült. Valahogy elszabadult, és a saját útjára tért. Még most sem tudom, vége van-e már. Teljesen megzavarodtam. Hatalmas lényeket láttam. A kislánykát kerestem, de rájuk találtam, ott röpködtek a hegyek fölött, a felhők között. Most meg ez is itt, körülötted, mintha lángolna a hajad! Mi romolhatott el, vajon mi siklott félre?
— Egy bőrkalapos férfi járt ott — mondta Tenar. — Egy fiatalember. Elég jó külsejű. A zekéje vállán fölfeslett a varrás. Nem láttad valahol errefelé?
— De igen — bólogatott Moha. — A kastélybeliek fölfogadták a szénagyűjtők közé.
— Mondtam már neked — pillantott Tenar a ház felé —, hogy ő korábban egy nő és két férfi társaságában volt. Ez az alak azok egyike.
— Úgy érted, azok közül való, akik… őt…
— Igen.
Moha úgy állt ott, mint egy öregasszony fából kifaragott bálványa: megkövülten, akár egy tuskó.
— Nem is tudom… — motyogta végül. — Azt hittem, már éppen eleget tudok. De nem így van. Mi… Mit tehet…? Talán el akar jönni, hogy meglátogassa őt?
— Ha netán ő az apja, akár érte is jöhetett.
— Hogy visszakövetelje?
— Végül is az ő tulajdona.
Tenar határozottan beszélt, és közben föltekintett a Gont-hegy csúcsára.
— De nem hiszem, hogy ő lenne az apja. Inkább az a másik. Az, amelyik berohant a faluba, és közölte a barátnőmmel, hogy a gyerek „megsebesült”.
Moha még mindig zavarodott volt. Rettegett a saját vajákolásától és látomásaitól, Tenar heves indulatától, a kivédhetetlenül fenyegető gonosztól. Tanácstalanul megcsóváltába fejét.
— Nem értem — dünnyögte maga elé. — Azt hittem, már éppen eleget tudok. Mégis, hogy jöhetett vissza?
— Enni akar — mormolta Tenar. — Fölfalni őt. Többé sohasem hagyom egyedül. Hanem holnap, esetleg megkérlek téged, Moha, hogy tartsd itt magadnál délelőtt, egy vagy két órára. Megtennéd ezt nekem, amíg fölmegyek az udvarházba?
— Hogyne, aranyom. Hát persze. Még elrejtő varázsigét is vethetek rá, ha óhajtod. De… De azok is odafönt vannak… azok a nagy hatalmú emberek, a király városából…
— No és aztán, akkor legalább megláthatják, milyen is az egyszerű emberek élete — sziszegte Tenar, és Moha megint csak visszahőkölt előle, mintha szikraeső zúdult volna felé a szélben fölizzó tűzből.
KILENCEDIK FEJEZET
A szavak ereje
A szénagyűjtők az éles reggeli árnyékok között lázasan dolgoztak a földesúr hegyoldalban húzódó hosszú kaszálóján. Láncba fejlődve haladtak előre. A forgatók közül hárman asszonyok voltak, a két férfi egyike pedig, amennyire Tenar a távolból megállapíthatta, fiatal legényke, míg a másik görnyedt, rozzant öregember. Fölsietett a megforgatott rendek között, és az egyik asszonytól érdeklődött a bőrkalapos férfi iránt.
— Ja, az, odalentről, Valmouthból — felelte a szénagyűjtő. — Nem tudom, hova tűnhetett. — A többiek is odasétáltak hozzájuk, örültek a váratlan pihenőnek. Egyikük sem tudta, merre kószálhat a Középső Völgyből való férfi, és miért nem gyűjt velük együtt.
— Az ilyenek nem maradnak meg egy helyben — vélekedett a hajlott öreg. — Nyughatatlanok. Maga tán ismeri, asszonyság?
— Véletlenül sem — válaszolta Tenar —, csak ott ólálkodott a portám körül… megijesztette a gyereket. Még azt sem tudom, hogy hívják.
— Ügyesnek nevezi magát — tüsténkedett a legényke. De a többiek csak néztek rá, vagy félrefordították a fejüket, és nem mondtak semmit. Lassacskán megvilágosodott előttük, kivel is állnak szemben. Ez az a kargföldi asszony, az öreg varázsló házából. Mindannyian Re Albi földesurának cselédei voltak, gyanakvóak a falubeliekkel szemben és még inkább mindennel, ami Oromonhoz tartozott. Megfenték a sarlójukat, elfordultak tőle, és visszabandulkoltak a levágott rendekhez. Fölsorakoztak, és újból nekiláttak a munkának. Tenar átvágott a hegyoldali kaszálón, elsétált a diófasor mellett, vissza az ösvény felé.
Az úton egy férfi várakozott rá. A szíve hevesen földobogott. Továbblépdelt, hogy találkozzon vele.
Rezgőnyár volt az, a kastélybeli varázsló. Kecses pózban álldogált ott, hosszú fenyőfa pálcájára támaszkodva, egy út menti fa lombjának árnyékában. Amint Tenar kiért az útra, a férfi megszólította:
— Talán munkát keresel?
— Nem.
— Az uraságnak szüksége lenne még néhány kézre a mezőkön. Ez a meleg időjárás a vége felé közeleg, a szénát mihamarabb be kell hordani.
Gohának, Kova özvegyének elfogadhatóan hangzottak ezek a szavak, és Goha, a parasztasszony udvariasan válaszolt rájuk:
— A tudásoddal bizonyára elháríthatod az esőt erről a mezőről, amíg pajtába nem kerül a széna. — De a férfi tisztában volt vele, hogy ő az az asszony, akinek Oromon a halálos ágyán elárulta az igazi nevét, és ennek tudatában a modora olyan sértő és szándékosan hamis volt, hogy egyenesen fölért egy kemény figyelmeztetéssel. Tenar már-már megkérdezte tőle, nem tudja-e, merre járhat az az Ügyes nevű férfi, de helyette inkább a következőket mondta: — Azért jöttem, hogy figyelmeztessem a felügyelőt, az az ember, akit a szénagyűjtéshez fölvett, tolvajként vagy még annál is rosszabbként iszkolt el a falunkból, és nem igazán jó választás közel engedni őt ehhez a házhoz. De úgy látom, már innen is továbbállt.