Oromon tisztán hallotta a dallamot, és értette a szavakat, de korábban még sohasem találkozott velük, ezért megkérdezte, honnan származik a dal. Mindenféle választ kapott, míg el nem jutott egy emberig, aki azt felelte neki: „Ó, ez csak Kemay Asszonyának egyik éneke.” Elment ezután Kemay falujába, ahol a kikötő közelében, a kis település szélén meg is találta annak az asszonynak a házát. A varázsbotjával bekopogtatott az ajtaján. Az asszony hamarosan előjött, és kinyitotta előtte.
Ugye emlékszel rá, amikor a nevekről beszéltünk? Hogy a gyerekeknek van gyerekkori nevük, mindenkinek van közönséges neve és sokaknak csúfneve is. Különböző emberek bárkit különféleképpen nevezhetnek. Te számomra Therru vagy, de kaphatsz majd köznyelven is valami mindennapi nevet, amikor nagyobb leszel. Amikor pedig felnőtt nővé cseperedsz, ha minden rendben megy, megkapod az igazi nevedet is. Olyasvalakitől kapod majd meg, aki igazi erővel rendelkezik, egy mágustól vagy varázslótól, mert ez az ő hatalmukban van… a nevek adása. És ezt a nevet talán sohasem árulod majd el senkinek, mivel az ember igazi neve — ő maga. Abban rejlik minden erőd és képességed, másnak viszont csak terhet és veszélyt jelent, szóval csak végszükség esetén vagy föltétlen bizalom birtokában mondhatod meg bárkinek. Hanem egy nagy varázsló, aki minden nevet ismer, tudhatja anélkül is, hogy megmondanád neki.
Tehát Oromon, aki igazán nagy varázsló, ott állt a kis, tengerparti házikó ajtaja előtt, amelyet az öregasszony kinyitott neki. Akkor Oromon hátratántorodott, fölemelte tölgyfából faragott varázsbotját és a kezét is, valahogy így, mintha a tűz forróságától védené magát, azután döbbenetében és félelmében kimondta, méghozzá hangosan, az asszony igazi nevét: „Sárkány!”
Abban az első pillanatban, mesélte nekem, egyáltalán nem egy asszonyt látott az ajtónyílásban, hanem valami hatalmas tűz dicsőséges ragyogását, aranyló pikkelyek és karmok villanását és egy sárkány hatalmas szemét. Azt beszélik, sohasem szabad belenéznünk egy sárkány szemébe.
De rögtön el is tűnt a látomás, és csakugyan egy öregasszony állt az ajtóban, nem sárkány, egy kissé görnyedt, lapátkezű, magas halászasszony. Ugyanúgy nézett vissza rá, ahogy a varázsló szemlélte őt. „Kerülj hát beljebb, Lord Oromon” — szólalt meg végül.
Erre belépett a házba. Megkínálta hallevessel, s miután mindketten jóllaktak, elbeszélgettek a lobogó tűz mellett. Oromon arra gondolt, biztosan alakváltoztató az a nő, csak azt nem tudta, hogy öregasszony-e, aki sárkánnyá vagy sárkány, aki öregasszonnyá változtatgatja magát. Végül megkérdezte hát tőle „Mondd, asszony vagy te vagy sárkány?” Az nem válaszolt neki egyenesen, helyette így szólt: „Elénekelek neked egy történetet, amelyet csak én ismerek.”
Közben Therrunak valami kavics került a cipőjébe, megálltak hát, hogy kirázzák belőle, aztán nagyon lassan bandukoltak tovább, mivel az ösvény meredeken emelkedett fölfelé a keskeny sziklaszurdokban, amely fölött, a majdnem összeérő bokrok lombjai között kabócák lármáztak a nyári hőségben.
A történet, amit akkor Oromonnak elénekelt, a következőkről szólt:
„Amikor Segoy az idők kezdetén kiemelte a szigeteket a tenger habjaiból, a föld elsőszülöttei a sárkányok voltak, és a szél süvöltött a világ fölött. Így tartja a teremtés éneke.” Az öregasszony dala szerint viszont kezdetben a sárkányok és az emberek teljesen ugyanazok voltak. Mind egy néphez, egy fajtához tartoztak, szárnyuk volt, és az igazi nyelvet beszélték.
Szépek voltak, erősek, bölcsek és szabadok.
Hanem idővel semmi sem úszhatja meg bizonyos változások nélkül. A sárkánynép között így egyre többen mindinkább a csapongás és a vadság szerelmeseivé lettek, rendre kevesebbet és kevesebbet foglalkoztak alkotással, tanulással, kísérletezéssel, házak és városok építésével. Csak egyre messzibb tájakra kívántak elröpködni, vadásztak, és mohón falták zsákmányukat, eluralkodott rajtuk a tudatlanság, és semmi mással nem törődtek, csak mind több és nagyobb szabadságra vágytak. Más sárkányok ezzel szemben a repüléssel törődtek keveset, ehelyett kincseket, gazdagságot halmoztak föl, mások által készített javakat és tudást gyűjtöttek. Házakat építettek, és erődöket a kincseik védelmére, hogy végül minden vagyonukat a gyerekeikre hagyhassák, szakadatlanul a mind nagyobb és nagyobb nyereségre törekedtek. Hamarosan félni kezdtek elvadult társaiktól, akik rájuk ronthatnak és elpusztíthatták a zsákmányukat, puszta gondatlanságból vagy dühükben fölégethették lángnyelveikkel mindenüket.
A vadak nem féltek semmitől. Nem tanultak semmit. Ám mivel tudatlanok voltak, és nem ismertek félelmet, a szárnyatlanok csapdába ejthették és akár valami vadállatokat, halomra öldöshették őket. A többi vad erre rájuk vethette magát, fölégethette szép házaikat, pusztíthatta és gyilkolhatta őket. A vadak és a bölcsek között egyaránt a legkülönbek végeztek egymással legelőször.
A leggyávábbak eközben elbújtak a küzdelem elől, s amikor már nem maradt hová rejtőzniök, inkább elmenekültek messzire. Fölhasználták a kézügyességüket, hajókat építettek, és elvitorláztak keletre, minél távolabb a nyugati szigetektől, ahol hatalmas, szárnyas társaik a romos tornyok között elmerültek a háborúskodásban.
Így aztán azok, akik egyszerre voltak sárkányok és emberek, kétféle népre szakadtak szét. A mind vadabbá váló sárkányok száma megfogyatkozott. Végtelen, értelmetlen gőgjük és haragjuk szétszórta őket a nyugati peremvidék távoli sziklaszigetei között. Közben a szakadatlanul gyarapodó emberfajta gazdag és szép városokkal telepítette be a középső, déli és keleti földeket. Hanem közöttük is akadt egynéhány, aki megőrizte a sárkányok tudományát, a Teremtés igazi nyelvét… ezek a mostani varázslók.
Az ének arról is szól, hogy közöttünk is vannak, akik emlékeznek valamikori sárkány mivoltukra, és a sárkányok némelyike is tisztában van a hozzánk fűződő rokonságával. És amikor az egyetlen nép kettészakadt, páran, akik mégis megmaradtak egyszerre sárkánynak és embernek, és szárnyukat sem veszítették el, nem keletre, hanem nyugat felé repültek el, messze a nyílt tenger fölött, míg el nem értek a világ túlsó felére. Ott élnek most békességben ezek a hatalmas, szárnyas lények, egyszerre vadak és bölcsek, elméjük emberi, de mellükben sárkányszív dobog. Ezért az ének ugyanúgy fejeződött be, ahogy elkezdődött:
Erről szólt tehát Kemay Asszonyának éneke, és pontosan ezekkel a szavakkal ért véget.
Oromon ekkor őszintén bevallotta neki: „Amikor először megláttalak, akkor pillantottam meg igazi lényedet. Az asszony, aki itt ül velem, a tűzhely túloldalán, nem több a testét borító ruhánál.”
De a vénasszony csak megrázta a fejét, fölkacagott, és csak annyit mondott: „Ó, ha ilyen egyszerű lenne az egész!”
Nem sokkal ezután Oromon visszatért ide, Re Albi vidékére. Amikor elmesélte nekem ezt a történetet, csöndesen hozzátette: „Attól a naptól fogva folyton azon töprengek, vajon valóban járhatott e bárki, akár sárkány, akár ember nyugatnál is nyugatabbra, és miben rejtőzhet a mi teljességünk…?” — De nem vagy még éhes, Therru? Ott följebb, ahol az út elkanyarodik, úgy látom, kényelmesen leülhetnénk. Onnan talán még Gont Kikötőjét is megláthatjuk, odalent, a hegy lábánál. Az ám az igazán nagy város, még Valmouthnál is jóval nagyobb. Megtelepedhetünk ott, a kanyarulatnál, és pihenhetünk egy kicsit.