Addig nézett nyugodt tekintettel Rezgőnyár szemé-be, míg az kényszeredetten ki nem jelentette:
— Én semmit sem tudok ezekről a népekről.
Oromon halálának reggelén az asszony valahogy fiatalnak vélte a varázslót, magas, jóképű, szürke köpönyeget és ezüstös varázspálcát viselő ifjúnak. Így, közelről azonban nem volt olyan fiatal, amilyennek hitte, vagy ha az volt is, valahogy idejekorán kiszáradt és megráncosodott. A tekintete és a hangja most nyílt ellenszenvet sugárzott, mire az asszony Goha szavaival felelt neki:
— Hát persze. Bocsánatot kérek. — Nem akarta vele összeakasztani a bajuszt. Már indult volna tovább, hogy visszamenjen a faluba, de Rezgőnyár váratlanul rászólt:
— Várj!
Hát várt.
— Szóval „tolvaj vagy talán még rosszabb”, azt mondod, hanem rágalmazni könnyű, és egy asszony nyelve minden tolvajnál veszedelmesebb lehet. Azért jöttél föl ide, hogy széthintsd az ármány magjait a mezei munkások között, vádaskodj és hazudozz, sárkánymagvakat szórj szét magad körül, ahogy minden boszorkány teszi. Azt hiszed, nem tudtam, miféle boszorka vagy? Amikor megláttam azt a szerencsétlen nyomorékot, aki folyton beléd kapaszkodik, gondolod, nem jöttem rá, hogyan tettél rá szert és mi célból? Jól tette az az ember, aki el akart bánni azzal a szörnyeteggel, csak éppen be kellene fejezni a munkáját. Egyszer már szembeszegültél velem, a vén varázsló teteme fölött, és akkor megfogadtam, hogy ezért megbüntetlek, az ő nevében és a többiek szeme előtt. Hanem most igazán túl messzire merészkedtél, ezért figyelmeztetlek, asszony! Többé nem engedem, hogy akár a lábad betedd erre a birtokra. És ha szembeszegülsz az akaratommal, vagy csupán meg mersz szólítani megint, a sarkadban kutyákkal kergetlek el Re Albiból és az egész Meredély környékéről! Megértetted, amit mondtam?
— Nem! — válaszolta Tenar. — A hozzád hasonló alakokat sohasem lennék képes megérteni.
Ezzel megfordult, és folytatta útját lefelé a meredek ösvényen.
Ekkor valami kaparászó érintés futott végig a gerincén, amitől a tarkóján égnek meredt a haj. Gyorsan megpördült, és látta, amint a varázsló felé emeli a pálcáját, sötét villámok gyülekeznek körülötte, és száját beszédre nyitja. Ebben a keserves pillanatban az jutott eszébe: „Mivel Kóbor elveszítette a varázserejét, azt hittem, mindenkinek ez lett a sorsa… de mekkorát tévedtem!” Ekkor megszólalt egy nyájas hang.
— Ejnye, ejnye! Hát mi történik itt?
Az út túlsó oldalán lévő cseresznyéskertből az Enyhelyből érkezett küldöttség két tagja lépett elő. Nyílt, udvarias tekintetüket Rezgőnyárról Tenarra fordították, mintha ezzel is rosszallásukat fejeznék ki, amiért egy varázsló rontó igével akart sújtani egy középkorú hölgyet, ami nem, de igazán nem vezethet semmi jóra.
— Goha asszonyság! — szólalt meg az aranyhímzéses, és meghajolt Tenar felé.
A másik, a csillogó szemű szintén mosolyogva üdvözölte.
— Goha asszony — mondta — királyunkhoz hasonlóan nyíltan viseli igazi nevét, csak mivel Gont szigetén él, használja az itteni nyelvű köznapit, és nem tart senkitől. Ismerve dicső tetteit, örülök a megtisztelő találkozásnak. Hiszen ő viselte azt a gyűrűt, amelyet Elfarran óta senki sem. — Ezzel, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, fél térdre ereszkedett Tenar előtt, megfogta a kezét, és csuklóját a homlokához érintette. Utána fölemelkedett, elengedte őt, és továbbra is azzal a kedves, cinkos mosollyal nézett a szemébe.
— Ó — sóhajtotta Tenar elpirulva és egész testében különös melegséget érezve —, annyiféle erő létezik ezen a világon! Köszönöm, uram.
A varázsló közben mozdulatlanul bámult a csoportra. Visszaszívta a félig kimondott varázsigét, és leeresztette a botját, de még mindig ott terjengett körülötte és különösen a szeme körül a sötétség.
Az asszony nem tudta, vajon korábban is tisztában volt-e vele vagy csak most jutott a tudomására, hogy ő Tenar, a gyűrű úrnője. De ez nem is számított igazán. A férfi attól sem gyűlölhette volna őt erősebben. Legfőbb hibája az volt, hogy nő. A varázsló szemében ennél semmi sem lehetett rosszabb vagy helytelenebb. Ezzel szemben semmilyen büntetés sem lehet elegendő. Azt is látta, mit műveltek Therruval, és helyénvalónak tartotta a gaztettet.
— Uram — fordult ekkor Tenar az idősebbik férfihoz —, minden ami a becsületnél és nyíltságnál kevesebb, sértés a királlyal szemben, akinek a nevében önök szólnak és akit itt most képviselnek. Szívesen fejezném ki hódolatomat ilyen formában a király és küldöttei iránt. Ám a saját becsületem a hallgatásomban rejlik mindaddig, amíg a barátom föl nem oldoz alóla. Abban egészen biztos vagyok, uraim, hogy küld majd üzenetet önöknek… idővel. Csak arra kérem önöket, adjanak neki némi időt!
— Ez természetes — felelte az egyik, mire a másik hozzátette:
— Amennyi időt csak kíván. És az ön bizalma irántunk, asszonyom, maga a legnagyobb megtiszteltetés.
Végre folytathatta útját Re Albi felé, mögötte a döbbenet és a dolgok megváltozása okozta megrázkódtatással, a varázslóból felé áradó gyűlölettel, saját ingerült haragjával, a félelemmel és hirtelen bizonyossággal, hogy a varázsló akar és képes is neki ártani, a rettegés váratlan feloldásával a király udvaroncai által… azokéval a férfiakéval, akik magából a világ menedékéből, a Kard és a Trónus Tornyából, az igazság és a rend fellegvárából jöttek el hozzá. Szívét elöntötte a hála érzése. Hát valóban király ül azon a trónuson, és koronájának legszebb ékessége csakis a Béke Rúnája lehet.
Kedvelte a fiatalabbik férfi arcát, okos, nyájas tekintetét, azt, ahogy térdet hajtott előtte, amint az egy királynénak dukál, a mosolyát, amelyben mindig ott bujkált a cinkos kacsintás. Megfordult és hátranézett. A két küldött Rezgőnyár, a varázsló társaságában kapaszkodott a meredek úton fölfelé, a palotához. Úgy tűnt, kedélyes társalgást folytatnak vele, mintha az imént mi sem történt volna.
Reményteljes bizakodását ez a látvány kissé lehűtötte. Igaz, hogy azok a férfiak udvaroncok. Nem az ő dolguk a vita, az ítélkezés vagy valaki elmarasztalása. Rezgőnyár pedig varázsló, méghozzá a vendéglátójuk házivarázslója. Mégsem kellene, gondolta magában, ilyen kedélyesen sétálgatniuk és cseverészniök vele!
Az Enyhelyből érkezettek jó néhány napig élvezték Re Albi urának vendégszeretetét, talán abban a reményben, hogy a fővarázsló mégiscsak megváltoztatja a véleményét, és ellátogat hozzájuk, de nem fürkésztek utána, és Tenart sem próbálták kényszeríteni rá, hogy árulja el nekik a hollétét. Amikor végül elhajóztak, Tenar elhatározta magában, hogy döntenie kell, mit tegyen. Semmi elfogadható oka nem volt rá, hogy továbbra is itt maradjon, viszont kettő is sürgette a távozását: Rezgőnyár és Ügyes, hiszen egyiküktől sem várhatta el biztosan, hogy békén hagyják majd őt és Therrut.
Mégis keservesen jutott közelebb a döntéshez, mert nehéz volt elviselnie a távozás gondolatát. Ha elhagyja Re Albit, otthagyja Oromont is, elveszíti őt, viszont ameddig a házát gondozza és hagymáskertjét gyomlálja, ő is vele marad. „Odalent sohasem álmodom majd a magas éggel” — jutott eszébe. Itt ahová Kalesszin ellátogatott, Tenar lehetett megint. Odalent, a Középső Völgyben pedig ismét csupán Goha lesz majd. Egyszóval húzta az időt. „Talán félek azoktól a zsiványoktól, hogy el akarok menekülni előlük? — kérdezte magától. — Hiszen csak ezt várják el tőlem. Hát az ő akaratuknak megfelelően kell ezután jönnöm vagy mennem? Csak éppen befejezem a sajtok elkészítését” — mondta magának. Therrut közben mindig a közvetlen közelében tartotta. Ezalatt teltek-múltak a napok.