Moha egyszer egy történettel állított be hozzá. Tenar maga kérdezte őt Rezgőnyár, a varázsló felől, de nem árulta el neki az események minden részletét, csak annyit mondott, hogy a férfi rá akart ijeszteni, ami mellesleg talán egyetlen szándéka volt valóban. Moha általában elkerülte az öreg uraság birodalmát, de azért arra is kíváncsi volt, mi minden történik odafönt, s ezért nem zárkózott el az alkalomtól, ha módja nyílott valamelyik ottani ismerősével elcsevegni. Az asszonnyal, akitől a szülésznői tudományt tanulta és másokkal, akik gyógyító vagy kereső tudományáért fordultak hozzá. Rávette őket valahogy, hogy meséljenek neki az udvarházban történtekről. Mindnyájan gyűlölték a varázslót, s ezért szívesen pletykáltak róla, hanem a meséiket csak félig kételkedve, félig rettegve hallgathatta meg. A fantáziaszülemények között azonban mégis előfordulhattak az igazság rejtett morzsái is. Moha maga is tanúsíthatta, hogy amíg három évvel ezelőtt oda nem érkezett Rezgőnyár, az ifjú uraság, az öreg unokája ép volt és egészséges, bár kissé visszahúzódó, zárkózott ember, olyan „sértettforma”, mondogatta Moha. Ám egyszer, akkoriban, amikor a fiatal uraság anyja meghalt, az öregúr elküldött Kútfőre egy varázslóért. Hogy minek, amikor Oromon uraság alig egy mérföldnyire lakott tőle? Különben is, a palota lakói is mind afféle vajákosok.
Rezgőnyár egy szép napon mégis megérkezett. Rövid tisztelgő látogatáson túl nem volt semmi dolga Oromonnal, és Moha tapasztalatai szerint állandóan odafönt tanyázott a palotában. Azóta egyre ritkábban és ritkábban láthatták az ifjú uraságot, azt beszélték, hogy éjjel-nappal az ágyat nyomja, „akár egy beteg gyerek… és teljesen összeaszva”, pusmogta az egyik asszony, aki valamely véletlen folytán bejutott a nagy házba. Az öreg uraság viszont „jó százéves vagy a körüli, esetleg több is”, állította Moha, aki nem tartott a számoktól, és nem is sokat törődött velük, az öreg uraság kivirágzott, „tele van élettel” — mondogatta a javasasszony. Az egyik legény pedig, mivel a palotában csak férfi szolgákat tűrtek meg, elpletykálta egy asszonynak, hogy az öregúr az örök élet reményében rendelte magához a varázslót, aki eleget is tett a kívánságának, fölétette vele, állította a legény, a fiatalúr friss életét. Az az ember ráadásul nem látott ebben semmi kivetnivalót, mondván: „Ugyan ki ne szeretne örökké élni?”
— Háát — nyögött föl Tenar elborzadva —, ez igazán undok egy történet. És a faluban nem pletykálnak erről mindenfélét?
De Moha csak megvonta a vállát. Ez is afféle „hagyjuk békén őket” eset volt. A hatalmasok dolgainak megítélése nem tartozott az erőtlenekre. Azután ott volt a zavaros, vak szolgalelkűség, a hely talajába kapaszkodó gyökerek ereje: az öreg a ő földesuruk volt, Re Albi lordja, senkinek semmi köze hozzá, mit csinál vagy mit nem… Nyilvánvalóan maga Moha is így érzett valahogy. „Elég kockázatos dolog — mondogatta — az ilyen ügyeskedés, még balul is kiüthet”, de azt már nem állította, hogy gonoszságnak tekinti.
Az udvarház körül semmi nyoma nem volt az Ügyes névre hallgató férfinak. Meg akarván győződni róla, hogy valóban eltávozott-e a Meredély környékéről, Tenar megpróbálta kifaggatni egy-két falubeli ismerősét, nem láttak-e egy ilyen külsejű embert, de mindenkitől egyhangú és kényszeredett választ kapott csupán. Nem akartak belekeveredni az ő ügyeibe. „Hagyjuk csak békén…” Csak az öreg Legyező tekintette őt igazán barátjának és bánt vele, mint falubelivel. De még az is lehet, hogy csak a rossz szeme miatt volt így, amellyel nem láthatta tisztán Therrut.
Mostanában mindig magával vitte a gyereket, ha lement a faluba vagy akármennyire eltávolodott a háztól.
Therru egyáltalán nem találta terhesnek ezt a köteléket. Annyira ragaszkodott Tenar közelségéhez, amennyire csak a nála jóval kisebb gyerekektől lett volna elvárható. Mindig együtt dolgoztak vagy játszottak. Legszívesebben macskabölcsővel, fűkosárfonással vagy azzal a két csontból faragott figurával játszott, amit Tenar talált valamelyik nap Oromon egyik polcán, egy kis fűzacskóban. Az egyik alak kutyát, esetleg bárányt formázott, a másik egyformán lehetett férfi vagy nő. Tenar nem érzett bennük titokzatos erőt vagy veszélyforrást, és Moha is egyszerű „játékszereknek” nevezte őket. Therru számára viszont varázslatos darabok voltak. Alkalmasint akár órákig mozgatta őket valami néma történet titkos útjain. Játék közben rendszerint meg sem szólalt. Néha házat is épített az állatoknak és embereknek: kis kőgúlákat, sár- és fűkunyhókat. Mindig magánál hordta őket kis fűzacskójukban. Lassacskán megtanult fonni. Rossz kezével ügyesen tartotta a guzsalyt, mialatt a másikkal az ejtőorsót kezelte. Mióta ott laktak, rendszeresen kifésülték a kecskéket, így most már jókora zsáknyi megfonni való, finom kecskegyapjú gyűlt össze.
„De hát nekem tanítanom kellett volna őt — gondolta Tenar elkeseredetten. — ‘Taníts meg neki mindent!’ — mondta Oromon, és én mit tanítottam neki? A főzést és a fonást?” Ezután lényének egy másik része szólalt meg, Goha hangján: „Hát azok nem igazi mesterségek, szükségesek és nemesek? A bölcsesség kizárólag szavakból áll?”
Továbbra is állandóan foglalkoztatta ez a kérdés, ezért egyik délután, miközben Therru tépkedte a kecskegyapjút, hogy megtisztítsa és föllazítsa, ő pedig a kártolásával foglalatoskodott, odakint, az őszibarackfa árnyékában, odaszólt a kislánynak:
— Therru, talán itt lenne az ideje, hogy megtanuld a dolgok igazi nevét. Létezik egy nyelv, amelyben minden a maga igazi nevét viseli, s amelyben a szó és a tett ugyanaz. Ezt a nyelvet beszélte Segoy is, ezzel emelte ki a szigeteket a tengerből. És ezt a nyelvet beszélik a sárkányok is.
A gyerek szótlanul hallgatta.
Tenar letette kezéből a kártolófésűt, és fölemelt a földről egy kisebb kavicsot.
— Azon a nyelven — magyarázta — ennek a neve tolk. Therru élénken figyelte minden mozdulatát, és a szót is megismételte: tolk, csakhogy hang nélkül, csak az ajkát mozgatva. A száját a jobb oldalon kissé hátrafelé húzták a megkeményedett hegek.
A kis kődarab ott feküdt Tenar tenyerén. Egyszerű kis kavics.
Mindketten némán hallgattak.
— Még korai — mormolta Tenar. — Most még nem ezt kell neked megtanítanom. — Hagyta, hogy a kavics lehulljon a fölre, azután fölemelt egy maréknyi libbenően könnyű, szürke kecskeszőrt, amit Therru előkészített a kártolásra. — Talán, amikor majd megkapod az igazi nevedet, akkor jön el ennek az ideje. Most még nincs itt. Figyelj inkább ide! Most még csak a történetek idejében járunk, el kell kezdened a történetek megtanulását. Elmesélhetem neked a Szigetvilág és a Kargád földek történetét. Egyet már elmeséltem azelőtt, amelyet a barátomtól, Aihaltól tanultam. Most egy másikat mondok el, amelyet akkor tanultam meg, amikor Pacsirta mesélte a gyerekeinek meg az enyémeknek. Ez pedig Andaur és Avad története. Régebben, mint a teremtés és messzebb, mint Szelidor, élt, éldegélt egyszer egy Andaur nevű ember, egy favágó, aki egy szép napon egyedül indult föl a hegyekbe. Egyik nap, messze az erdő mélyén kivágott egy hatalmas tölgyfát. Amikor a fa kidőlt, emberi hangon rákiáltott a favágóra…
Az a délután mindkettejük számára nagyon kellemesen telt el.