De éjszaka, amint az alvó gyerek mellett feküdt, Tenar sehogy sem tudott elaludni. Nyugtalan volt, egyik apró, idegesítő körülmény a másik után zaklatta a tudatát: „Becsuktam-e a kertkaput… vajon a kezem a kártolástól sajog ennyire, vagy ez már a csúz kezdete?” — és így tovább. Egyszer csak még jobban nyugtalankodni kezdett: mintha valami neszezést hallana odakintről. „Miért nem szereztem még magunknak egy kutyát? — gondolta magában. — Butaság, hogy nem tartunk kutyát. Egy kisgyerekkel magányosan élő asszonynak manapság igencsak szüksége lehet egy kutyára. De hiszen ez Oromon háza! Senki sem merészkedne ide gonosz szándékkal. Viszont Oromon halott. Meghalt, és el is temették a nagy fa gyökerei között, az erdő szélén. Különben sem jönne ide senki. Karvaly is elment, elmenekült. Nem is igazi Karvaly már többé, árnyéka önmagának, ő is halott ember, senki semmi hasznát sem veheti, úgy kényszerítették az életben maradásra. Nekem sincs semmi erőm, egy csipetnyi jóság sem maradt bennem. Kimondom a Teremtés szavait, de már a számban meghalnak, nincs semmi értelmük. Élettelen kődarabok. Csak egy nő vagyok, egy öregasszony, gyönge és ostoba. Bármit csinálok, rosszul sikerül. Akármihez nyúlok, hamuvá, árnyékká, kővé változik. A sötétség teremtménye vagyok, kívül-belül elborít a sötétség. Csupán a tűz tisztíthatna meg. Csak a tűz emészthetne el engem, falhatna föl úgy, mint… őt…”
Hirtelen fölült az ágyban, és hangosan kiáltotta a maga nyelvén:
— Forduljon meg az átok, és szálljon vissza! — Fölemelte, majd gyors mozdulattal leeresztette a karját. Egyenesen a csukott ajtóra mutatott vele. Végül kiszökkent az ágyból, odasietett az ajtóhoz, szélesen föltárta, és kikiabált a felhős éjszakába: — Túl későn törtél rám, Rezgőnyár. Engem már régen fölfaltak! Menj hát, és inkább söprögess a saját házad előtt! Nem kapott semmi választ, egyetlen hang sem hallatszott, csak valami égés halvány, kesernyés bűze terjengett a levegőben. Megpörkölődött szőr vagy gyapjúruha szaga.
Becsapta az ajtót, nekitámasztotta Oromon botját, és az ágyhoz lépett: ellenőrizte, alszik-e még Therru. Azon az éjszakán ő maga egyetlen szemhunyásnyit sem aludt.
Reggel lesétált a kislánnyal a faluba, hogy megkérdezze Legyezőt, nem kell-e neki az a pár, nemrégen megfont gombolyag. Jó ürügy volt ez arra, hogy kis időre eltávozzanak a háztól és elvegyüljenek az emberek között. Az öreg mester szívesen elvállalta a motringok megszövését. Utána elbeszélgettek néhány percig a falon függő, nagy legyező alatt, miközben a takácssegéd elszánt fintorral csattogtatta tovább a vetélőt. Amikor Therru társaságában kilépett Legyező házából, valaki kikémlelt a kunyhó sarka mögül, amelyben annak idején lakott. Valami, talán darazsak vagy méhek martak a nyakába és a fejébe, közben körös-körül zizegett az eső, valami hirtelen zápor, pedig nem is voltak felhők az égen. …Kövek! Látta, ahogy az apró kavicsok lehullanak a földre. Therru meglepetten, csodálkozva megállt és körülnézett. Pár fiú nyargalt el a házikó mögül, félig rejtőzködve, félig kérkedőn mutogatva magát, egymásnak kiáltozva és nevetgélve.
— No gyere, menjünk — szólt oda Therrunak nyugodtan, és csöndesen visszaballagtak Oromon házához.
Tenar reszketett, és reszketése egyre fokozódott, amint előbbre haladtak az úton. Próbálta mindezt eltitkolni Therru előtt, aki izgatottnak látszott, de nem ijedt meg igazán, hiszen nem is értette, mi történik körülöttük.
Alighogy beléptek a házba, Tenar nyomban megérezte, hogy valaki járt ott, mialatt ők lent voltak a faluban. Égett hús és szőr szaga lappangott a levegőben. Az ágyuk takarója csúnyán összegyűrődött.
Mialatt azon gondolkodott, mit kellene cselekednie, megérezte, hogy valami varázslat fogságába esett. A fölállított csapda csak az érkezésükre várt. Ellenállhatatlanul reszketett, elméje összezavarodott, lelassult, nem tudott dönteni. Gondolatai megbénultak. Kimondta a szót, a kő igazi nevét, és az egyenesen nekiröpült, bele az arcába… a gonoszság arcába, abba a szörnypofába… Merészelt beszélni… De szólni sem tudott…
Saját nyelvén gondolta magában: „Nem tudok köznyelven gondolkodni. Nem is szabad!”
Karg nyelven viszont megfogalmazódtak a gondolatai. Nem igazán gyorsan. Olyan volt, mintha az Arha nevű kislányt kérte volna meg, azt, aki ő volt valaha, régen, hogy jöjjön elő a sötétből, és gondolkodjon helyette. Segítsen rajta. Ahogy az előző éjszaka is segített, amikor a varázsló átkát visszafordította kimondójára. Arha jórészt nem tudta azt, amit Tenar vagy Goha tudott, de jól értett az átkozódáshoz, ahhoz, hogyan kell megélni a sötétben, hogyan lehet megőrizni a némaságot.
Nagyon nehéz volt a föladat: csöndben maradni. Szeretett volna hangosan fölkiáltani. Szeretett volna beszélgetni valakivel… elmenni Mohához, hogy elmondja neki, mi történt vele, miért kell elmennie, vagy legalább elbúcsúzni tőle. Megpróbálta megmondani Heathernek: „A kecskék most már a tieid, Heather”, és sikerült is nagy nehezen kinyögnie köznyelven, hogy a lány megértse, de mégsem értette meg, csak meresztette rá a szemét, és nevetett.
— Ó, de hiszen ezek Oromon uraság kecskéi — motyogta.
— Akkor… te… — próbálta a lényeget fejébe sulykolni Tenar — legeltesd őket tovább is a számára — de valami szörnyű rosszullét tört rá, és döbbenten hallotta saját éles hangját: — te bolond, féleszű, idióta nőszemély! — Heather rámeredt, és abbahagyta a nevetést. Tenar szája elé kapta a tenyerét. Kézen fogta a lányt, és kivezette, hogy megmutassa neki a fejőállás eresze alatt érlelődő sajtokat. Többször rájuk és Heatherre mutogatott fölváltva, míg a lány nem bólintott tétován és nevetett föl megint, amiért az asszonyság olyan különösen viselkedik.
Utána Tenar magához intette Therrut — Gyere! —, és bement a házba, ahol a kellemetlen bűz még erősebb lett, amitől a kislány riadtan eltakarta az orrát.
Tenar összekészítette a csomagjaikat, és elővette úti lábbelijüket. Saját iszákjába belegyömöszölte váltás ruháját, fehérneműjét, Therru két ruhácskáját, a félig kész újat és ami gúnyájuk még volt. Melléjük a magának és a gyereknek faragott orsószálakat meg útravalónak egy kis élelmet és egy cserépkorsó vizet. Therru csomagjába kerültek legjobban sikerült kosárkái, a csontember és a csontállatka a kis fűzsákocskában, néhány madártoll, egy tekervényes ülőgyékény, amelyet Mohától kapott, s végül egy zacskó mazsolával kevert mogyoró.
Már majdnem szólt a gyereknek: — Menj, öntözd meg a barackfácskát —, de valahogy nem volt hozzá mersze. Inkább a kislányt is odavezette, és rámutatott a palántára. Therru gondosan megöntözte a gyönge hajtást.
A házat gyorsan, némán fölsöpörték, kitakarították és rendbe rakták.
Amikor Tenar egy köcsögöt tett föl a falipolcra, annak másik végében megpillantotta a három vaskos kötetet, Oromon könyveit.
Arha szemével látta őket, de annak nem jelentettek semmit. Nagy bőrdobozok voltak csupán, tele papírral.
De aztán Tenar szeme is rájuk nyílt, mire beleharapott összeszorított öklébe, és az erőlködéstől homlokát összeráncolva próbálta kisütni, mit is kezdjen velük és hogyan cipelje magukkal őket. Aligha bírja el. Mégis magával kell vinnie! Nem maradhatnak itt, ebben a megszentségtelenített házban, ahol tanyát vert a gyűlölködés. Ezek az öregéi voltak. Oromoné. Kóboré. Az övé. Az maga a tudás. „Taníts meg neki mindent!” A gyapjút és a gombolyagokat kiszórta a szállításukra kiszemelt zsákból, és szépen egymás fölé belesüllyesztette a könyveket, majd egy darab bőrszíjjal úgy kötötte be a zsák száját, hogy a rácsomózott huroknál fogva könnyebben cipelhesse. Végül odaszólt a kislánynak: