— Most már mennünk kell, Therru! — Karg nyelven beszélt, de a név azon is ugyanúgy hangzott, tulajdonképpen kargföldi szó volt: „láng, lobogás”. És a gyerek követte, nem kérdezett semmit, csak a vállára vetette kis útitarisznyáját, és megindult utána.
Vándorbotjaikat is magukhoz vették: a mogyorófa vesszőt és az égerágat. Oromon varázspálcáját otthagyták az ajtó mögötti sötét zugban. A ház ajtaját pedig szélesen kitárva hagyták a tengerről süvöltő szél előtt.
Tenart valami állati ösztön leterelte a közeli mezőkről, eltérítette az erdei ösvényről, amelyen annak idején feljöttek. Egy rövidebb ösvényt választott a meredek legelőkön át, azon baktatott, Therru kezét szorítva, a gonti Kikötő felé kanyargó szekérút irányába. Tisztában volt vele, hogy ha összefut Rezgőnyárral, akkor vége, és gyanította, hogy a férfi ott leselkedhet rájuk valahol az ösvényen. De ezt az utat talán nem ismeri.
Vagy egy mérföldnyi ereszkedés után gondolkodóképessége visszatért. Először az jutott az eszébe, hogy alighanem a helyes utat választotta. Hiszen lassacskán visszatértek elméjébe a köznyelv szavai, aztán, kis idő múlva az ősi szavak is. Ekkor lehajolt, fölvett egy kavicsot, markába szorította, és magában kimondta az igazi nevét: tolk, és végül beletette a zsebébe. Végigpillantott a távolba vesző levegő- és felhőrétegeken, és gondolatban egyszer egy másik nevet is kimondott: Kalesszin. Ekkor a tudata is kiderült, akár a fölöttük ragyogó égbolt.
Egyszer csak bejutottak egy hosszú, magas, füves partoldalak és kiugró sziklák által beárnyékolt vízmosásba, ahol enyhe szorongás fogta el. Amikor a kanyarulatánál kikapaszkodtak belőle, megpillantották odalent az öböl sötétkék tükrét és rajta, a Páncélos Szirtek között egy szépséges hajót, amint fölvont vitorlákkal siklik a kikötő felé. A legutóbbi, hasonló hajótól Tenar megrémült, de ettől valahogy nem. Legszívesebben lerohant volna a meredek úton, hogy fogadhassa a mólónál.
De nem tehette meg. Therru ütemében kellett haladniok. Gyorsabb volt az, mint alig két hónappal azelőtt, és a lejtőn lefelé az előrehaladás is könnyebbnek bizonyult. A hajó közben sebesen közeledett feléjük. Vitorláit varázsszél duzzasztotta. Úgy szelte át az öblöt, akár egy büszkén szálló hattyú. Már azelőtt elérte a mólót, hogy Tenar és Therru eljutottak volna a legközelebbi útkanyarulatig vezető szakasz közepéig.
Bármekkora méretű városok igen riasztó helyek voltak Tenar szemében. Sohasem élt bennük. Igaz, egyszer, rövid ideig gyönyörködhetett a Szigetvilág legnagyobb városa, Enyhely szépségében, utána, Kóbor társaságában, hosszú évekkel ezelőtt Gont Kikötőjébe is elvitorlázott, de akkor azonnal nekivágtak a Meredélyre kapaszkodó ösvénynek, nem időztek el a lármás utcákon. Az egyetlen további város, amelyet ismert valamennyire, Valmouth volt, ahol a lánya lakott. Egy kis, napsütötte kikötőváros, amelyben egy andradesi kereskedőhajó érkezése rendkívüli eseményszámba ment, és ahol a lakosok legfőbb társalgási témája a szárított hal volt és maradt.
A gyerekkel együtt akkor léptek be Gont Kikötőjének szélső utcájára, amikor a nap még elég magasan járt a nyugati tenger fölött. Therru szó nélkül tette meg a tizenöt mérföldnyi utat, anélkül hogy teljesen kimerült volna, de azért meglátszott rajta a fáradtság. Tenar is fáradt volt, hiszen nemigen aludt az előző éjszaka, és mélységesen komor hangulata is gyötörte. Ráadásul Oromon könyvei is súlyos teherként nyomták a vállát. Félúton lefelé áttette őket a hátizsákjába, élelmüket és ruháikat pedig a gyapjútarisznyába, ami jelentett ugyan némi könnyebbséget, de sokkal azért nem lett jobb tőle. Egyszóval végigporoszkáltak a szélső házak mellett, a városkapu felé, ahol az út két, kőből kifaragott sárkány között elhaladva beletorkollott az első utcába. Ott egy férfi, a kaput őrző strázsa mérte végig őket. Therru a vállára hajtotta arcának összeégett oldalát, és bunkóvá zsugorodott öklét elrejtette a köténye alatt.
— A város valamelyik házában szándékoznak megszállni, asszonyom? — kérdezte a strázsa, közben a gyereket bámulva.
Tenar nem tudta, mit válaszoljon neki. Arról sem volt tudomása, hogy a város kapuját őrök vigyázzák. Semmije sem volt, amivel megfizethette volna a vámot vagy a szállást. Ráadásul egy lelket sem ismert Gont Kikötőjében… kivéve, jutott hirtelen az eszébe, a varázslót, azt, aki feljött, hogy eltemesse Oromont, istenem, mi is a neve? De sehogy sem jutott eszébe, hogy hívják. Úgy állt a kapuban, tátott szájjal, akárcsak odafönt Heather.
— No, menjenek, menjenek csak tovább — szólt rájuk a látványt elunó strázsa, és elfordult tőlük.
Tenar szerette volna megkérdezni tőle, hogyan találja meg a part menti síkságon dél felé vezető utat, amely a parton halad, Valmouth irányába. De mégsem merte ismét fölkelteni az érdeklődését, nehogy végül valami csavargónak, vajákosnak vagy bármi egyébnek nézze őt, akit neki és a kő-sárkányoknak távol kellett tartaniok Gont Kikötőjétől. Így hát átmentek a sárkányszobrok között. Therru egy kicsit fölpillantott, hogy jobban lássa őket… és tovább-botladoztak a macskaköveken, egyre ijedtebben, zavarodottabban és elveszettebben. Tenarnak nem tűnt úgy, hogy bármit vagy bárkit kirekesztenének ebből a városból. Akadt ott az égvilágon minden. Magas kőházak, zárt hintók, szekerek, kordék, marhák, szamarak, piacterek, boltok és emberek, emberek mindenütt. Minél mélyebben hatoltak be a városba, annál sűrűbb tömeg vette körül őket. Therru görcsösen markolta Tenar kezét, és oldalazva lépkedett, lehulló hajával takarva el az arcát. Maga Tenar is szinte kapaszkodott a gyerek kis kezébe.
Nem tudta, vajon hol szállhatnának meg itt, így csak egyetlen választásuk maradt: tovább kellett haladniok dél felé, egészen napszálltáig, amikor… most már túlságosan is hamar… csak találnak majd valami búvóhelyet az erdőben. Tenar kiválasztott egy széles, fehér kötényt viselő, terebélyes asszonyságot, aki éppen egy bolt ablaktábláit csukta be, átvágott az utcán, hogy mindenre elszántan megkérdezze tőle, melyik utca vezet ki a városból a déli országútra. Az asszony széles, rózsás arca elég barátságosnak látszott, de amikor Tenar végre összeszedte maradék bátorságát, hogy megszólítsa, Therru még szorosabban belekapaszkodott, mintha hozzásimulva teljesen el akarna rejtőzni, s akkor, fölpillantva, meglátta az utcán feléjük közeledő bőrkalapos férfit. Az is abban a szempillantásban észrevette őket. Megtorpant.
Tenar megragadta a kislány karját, és félig rántva, félig pördítve maga mögé penderítette őt.
— Gyere! — suttogta és megindult, hogy egyenesen elhaladjon a férfi mellett. Amikor már maguk mögött tudta, megszaporázta lépteit, nekiiramodott lefelé, a naplemente halványuló fényében sötéten csillogó vízhez, a meredek utca aljában sorakozó dokkok és mólók felé. Therru mellette rohant, olyan szaggatott lihegéssel, amilyet utoljára a testét pörkölő tűz mellett hallatott.
A sárgásvörös égbolt előterében magas árbocok ringatóztak. A nagy hajó fölcsavart vitorlákkal pihent, a kikötő kőpárkányához simulva, egy evezős gálya mögött.
Tenar hátranézett. A férfi szorosan a nyomukban ügetett. De nem sietett igazán.
Tenar kirohant a mólóra, de Therru pár lépés után elbotlott, elfogyott a lélegzete, és nem tudott továbbmenni. Az asszony a karjába emelte, mire a gyerek riadtan belefúrta az arcát a vállába. Minden terhével együtt Tenar már szinte mozdulni sem tudott. Lába kimerülten remegett. Mégis tett egy lépést előre, aztán még egyet és ismét egyet. Elérte a mólóról a hajó fedélzetére vezető kis, fából ácsolt hidat. Belekapaszkodott a korlátjába.