A fedélzetet takarító tengerész, egy kopasz, inas fickó végigmérte őket.
— Mi a baj, asszonyság? — kérdezte.
— Ez… ez itt az enyhelyi hajó?
— De az ám… egyenesen a királyi udvarból.
— Engedjen föl bennünket.
— Háát, azt nem tehetem — válaszolta a matróz vigyorogva, de a következő pillanatban megrebbent a szeme: észrevette az odaérkező férfit, aki lecövekelt szorosan Tenar mellett.
— Nem kell menekülnie előlem — szólalt meg Ügyes. — Semmivel sem akarok ártani maguknak. Nem akarom bántani. Maga nem érti a dolgot. Hát nem én voltam, aki segítséget hívott hozzá? Igazán nagyon sajnáltam, ami vele történt. Most is csak segíteni akarok magukon. — Ezzel előrenyújtotta a kezét, mintha leküzdhetetlen vágyat érezne Therru megérintésére. Tenar moccanni sem tudott. Pedig megígérte a kislánynak, hogy ez az ember többé egy ujjal sem érhet hozzá. Közben látta, amint a kinyújtott kéz megérinti a gyerek csupasz, reszkető karját.
— Mit akar tőle? — szólalt meg ekkor egy másik hang. A kopasz helyén egy másik, fiatalabb tengerész jelent meg. Tenar egy pillanatra azt hitte, a saját fiával áll szemben.
Ügyes eközben hadarva rázendített:
— Elvitte… elrabolta a gyerekemet. Az én kis szépségemet. Ő az enyém. Elvarázsolta szegényt, és megszökött vele. Érti…
Tenarnak egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megint cserbenhagyták a szavak, elrabolták tőle őket. A fiatal tengerész különben nem az ő fia volt. Az arca keskeny és komor, a tekintete tiszta. Ahogy a szemébe nézett, megeredt végre a nyelve:
— Engedjen föl a hajóra. Kérem szépen!
A fiatalember felé nyújtotta a kezét. Az asszony belekapaszkodott, mire a matróz behúzta őket a palánk nyílásán keresztül a nagy hajó fedélzetére.
— Várjon itt! — mordult rá Ügyesre, majd Tenarhoz fordult. — Jöjjenek velem!
De az asszonyt már nem tartotta meg a lába. Rongycsomóként omlott az enyhelyi hajó deszkáira, válláról lehullott a súlyos zsák, de továbbra is erősen magához szorította a kislányt.
— Ne engedje, hogy elvigye, ó, ne kerüljön megint a kezük közé… többé soha, soha, soha!
TIZEDIK FEJEZET
A delfin
Semmi áron nem válik meg a gyerektől, nem adja oda nekik! A nagy hajón kizárólag férfiak tartózkodtak. Csak hosszú idő elmúltával kezdte lassacskán megérteni, mit beszélnek hozzá, mit csináltak az imént és most mi történik körülöttük. Amikor rájött, ki is az a fiatalember, akit az előbb saját fiának nézett, úgy látszott, mintha végre mindent megértene, csakhogy képtelen volt végiggondolni a helyzetet. Egyáltalán, cserbenhagyták a gondolatai.
A férfi már visszajött a mólóról a hajóra, és most éppen egy másik, őszülő hajúval beszélgetett az oldalsó palánk mellett. Külsejéből ítélve az idősebbik a hajó kapitánya lehetett. Odapillantott Tenarra, akit hagytak ott kuporogni Therruval a fedélzet egyik sarkában, a hajókorlát és egy hatalmas csörlő között. A hosszú nap kimerültsége maga alá gyűrte Therru rettegését. Szorosan az asszonyhoz simulva mélyen elaludt. Feje alatt kis csomagja volt a párna, és köpönyege szolgált takaró gyanánt.
Tenar nehézkesen talpra állt, mire a fiatalember azonnal odalépett hozzá. Az asszony eligazgatta a szoknyáját, és megpróbálta lesimítani a haját.
— Tenar vagyok, Atuanról — mormolta. Nyugodtan állt a helyén, majd hozzátette: — Azt hiszem, te vagy a király.
A férfi nagyon fiatal volt, még az ő fiánál, Szikránál is fiatalabb. Aligha lehetett még akár húszéves is. De a külsejében bujkált valami, ami rácáfolt a fiatalságára, valami a tekintette mélyén, amitől Tenarnak az jutott eszébe: Neki is keresztül kellett mennie a tűzön!
— Lebannen vagyok, Enlad szigetéről, hölgyem — mondta, és már mozdult, hogy meghajoljon, sőt talán egyenesen térdet hajtson előtte. De Tenar megragadta mindkét kezét, és így szemtől szemben állva maradtak.
— Nem! Ne tedd ezt velem — suttogta —, és én sem teszem veled!
Az ifjú fölnevetett meglepetésében, és tovább fogta az asszony kezét, és mélyen, őszintén nézett a szemébe.
— Honnan tudtad meg, hogy kerestettelek? Hozzám igyekeztél éppen, amikor az az ember…?
— Nem, nem! Én csak menekültem… előle… a zsiványok elől. Én csak hazafelé igyekeztem, ennyi az egész.
— Atuanra?
— Ó, nem! A tanyámra. A Középső Völgybe. Itt, Gont szigetén. — Ezzel ő is fölnevetett, nehéz, könnyes nevetéssel. Hanem a könnyeit már le lehetett törölni, és le is kellett törölnie. Elengedte tehát a király kezét, hogy megszáríthassa a szemét.
— És merre van az a Középső Völgy? — kérdezte a férfi.
— Innen délre és keletre. Odalent, a parti síkságon. Valmouth a kikötővárosa.
— Elviszünk odáig — mondta a király örömmel, hogy fölajánlhatja, megteheti ezt a szívességet.
Tenar mosolygott, megtörölte a szemét, és bólintott beleegyezése jeléül.
— Most jöhet egy pohár bor, egy falat étel és némi pihenés — javasolta az ifjú — és puha ágy a gyermekednek. — A közelből figyelő kapitány azonnal kiadta a megfelelő utasításokat. Ekkor előrelépett a kopasz tengerész, akire úgy emlékezett, mintha már régen találkoztak volna. Odanyúlt, hogy fölemelje a kislányt. De Tenar a gyerek és közé vetette magát. Nem engedhette meg, hogy hozzáérjen.
— Majd én viszem! — kiáltotta az idegességtől magas hangon.
— De ott vannak azok a meredek lépcsők, asszonyság. Inkább mégis én vinném — mormolta a tengerész, és Tenar tudta, hogy csak a jóindulat vezérli, mégsem engedhette meg neki, hogy a kislányhoz nyúljon.
— Hadd vigyem én! — szólt ekkor a fiatalember, az ifjú király, majd egy pillantással kikérve Tenar jóváhagyását, fél térdre ereszkedett, fölemelte az alvó gyereket, odavitte a csapóajtóhoz, és óvatosan lement vele a létrafokon. Tenar szorosan a nyomában.
Vigyázva, lágyan lefektette őt egy kis kabinban a priccsre. Eligazgatta rajta a köpönyeget. Tenar hagyta, hogy mindezt elvégezze.
Egy nagyobb helyiségben, amely a hajó elülső részében húzódott keresztbe, és széles ablakán kiláthattak a félhomályba burkolózó öbölre, a király hellyel kínálta az asszonyt a nagy tölgyfa asztal mellett. Átvette a felszolgáló hajósinas által behozott tálcát, vörösbort töltött két súlyos üvegpohárba, majd gyümölccsel és süteménnyel kínálta vendégét.
Tenar belekortyolt az italba.
— Igazán pompás, de nem a Sárkány évéből való — állapította meg.
Az ifjú király leplezetlen meglepődéssel nézett rá, mint bármely kamasz gyerek tette volna.
— Enladról származik, nem Andradesről — mormolta szinte szabadkozva.
— Kitűnő bor — biztosította Tenar, miután még egyszer belekóstolt. Elvett egy darab süteményt is. Omlós volt, de nem igazán édes. A zöldes és borostyánszínű szőlő viszont annál édesebb és zamatosabb. Az ennivaló és a bor élénk ízei, akár a hajó horgonykötele: ismét összekapcsolták a való világgal, zaklatott tudatával.
— Rettenetesen megrémültem — mondta bocsánatkérőn. — De remélem, hamarosan teljesen magamhoz térek. — Tegnap… de nem is… hiszen ma, ma reggel… valaki megigézett… — Szinte lehetetlennek érezte kimondani a súlyos szót, a hangja meg is bicsaklott benne: — Át… átokkal sújtottak. Az bénította meg a nyelvemet és az elmémet is, azt hiszem. Az elől menekültünk, de belefutottunk ebbe a férfiba, abba az emberbe, aki… — Kétségbeesetten nézett föl az élénken figyelő fiatalemberre. Szomorú szeme kényszerítette őt, hogy kimondja, ami a nyelvén volt amúgy is. — Ő az egyike azoknak, akik megnyomorították a gyereket. Ő… és a tulajdon szülei. Erőszakosak voltak vele, ütlegelték, és a tűzbe taszították. Látod, uram, ilyen dolgok történnek errefelé. Ilyen gaztetteket művelnek ártatlan gyerekekkel. És azóta is a nyomában van, meg akarja kaparintani. És…