Itt elhallgatott, megint ivott a borból, hogy érezze gazdag ízét.
— Így menekültem tőle hozzád. A te menedékedbe. — Körülpillantott a kabin alacsony, díszesen faragott gerendáin, a fényezett asztalon, az ezüsttálcán, az ifjú király keskeny, nyugodt arcán meg-megpihentetve a tekintetét. A haja sötét volt és lágy, a bőre sima, bronzvörös. Finom, de egyszerű ruhát viselt, gyűrűk, láncok és a hatalom bármely más külső jegye nélkül. És mégis úgy néz ki, ahogy egy királyhoz illik, gondolta magában Tenar.
— Sajnálom, hogy futni hagytam azt az alakot — mondta Lebannen. — De megtalálhatjuk megint. Különben ki az, aki átokkal sújtott?
— Egy varázsló. — Tenar nem akarta kimondani a nevét. Az egész történetnek még a gondolatától is viszolygott. Azt kívánta, hogy mindez messze elmaradjon mögötte. Nem vágyott bosszúra, sem az üldözésükre. Hadd eméssze csak őket saját gyűlölködésük, maradjanak távol tőle, hadd felejtse el mindnyájukat.
Lebannen nem akarta erőltetni a dolgot, de azért megkérdezte:
— És biztonságban leszel ezektől az emberektől a tanyádon?
— Azt hiszem, igen. Ha nem lennék ennyire fáradt attól, ami… ha nem zavarodott volna így össze az eszem, hogy már gondolkodni sem vagyok képes rendesen, akkor ettől az Ügyes nevű embertől sem félnék. Ugyan mit tehetett volna velem? Ott az utcán, annyi ember között? Nem is kellett volna elszaladnom előle. De magam sem éreztem mást, csak a kisgyerek rettegését. Hiszen olyan kicsi még. Semmit sem tehet azonkívül, hogy fél tőle. Meg kell tanulnia, hogyan szabadulhat meg ettől a félelemtől. És ezt nekem kell megtanítanom neki. — Tenar gondolatai csapongtak. Minden először karg nyelven jutott az eszébe. Talán ezen a nyelven is beszélt? A férfi azt gondolhatja, hogy megbolondult. Egy öregasszony locsog előtte össze-vissza. Lopva fölnézett az arcára. Sötét szeme nem őt figyelte. Az asztal fölé alacsonyan lelógó üveglámpás lángjába meredt, abba a kicsiny, tiszta, nyugodt fénysugárba. Fiatal korához képest hihetetlenül szomorú volt az arca.
— Azért jöttél, hogy őt megkeresd — mormolta Tenar. — A fővarázslót. Karvalyt.
— Kóbort — nézett rá Lebannen halvány mosollyal.
— Te, ő és én igazi nevünkön élünk ezen a világon.
— Te és én igen. De ő csak neked és nekem.
A király bólintott.
— Őt veszély fenyegeti féltékeny és gonosz szándékú emberek felől, és nincs… nem tud védekezni ellenük… most már. Te is tudsz erről?
Tenar képtelen volt az eddiginél is őszintébb megnyilatkozásra, Lebannen azonban kimondta:
— Elárulta nekem, hogy a varázslóereje oda lett. Elhasználta azzal a tettével, amellyel megmentett engem és mindannyiunkat. De nagyon nehéz volt ezt elhinnem. Akkor nem is akartam elhinni.
— Én sem. De mégis így van. És ezért ő… — Tenar ismét tétovázott — egyedül akar maradni, míg a sebei be nem gyógyulnak — mondta ki végül bizonytalanul.
— Vele együtt megjártuk a sötét világot — folytatta Lebannen —, a száraz földet, mi ketten. Együtt haltunk meg. Együtt keltünk át az ottani hegyeken. De azokon a hegyeken át vissza is lehet jönni. Van ott egy titkos út… amelyet ő ismert. De azoknak a hegyeknek Fájdalom a neve. A kövei élesek, vágnak… és az általuk ejtett sebek nehezen gyógyulnak.
Ezzel lenézett a saját kezére, és Kóbor összemarcangolt, elgyötört, sebeire ökölbe záruló kezére gondolt. Így védte, így rejtette el fájó sérüléseit.
Tenar ujjai rázárultak a zsebében rejtőző apró kavicsra, arra a szóra, amely a meredek úton kapaszkodott vissza az emlékezetébe.
— De miért rejtőzik el énelőlem? — kiáltott föl az ifjú szomorúan. Majd nyugodtabb, hangon hozzátette: — Nagyon reméltem, hogy találkozhatom vele. De ha ő nem óhajtja, ennyiben hagyom, természetesen. — Tenar fölismerte szavaiban és lelkében nagyra értékelte az Enyhelyből érkezett küldöttek udvariasságát, kíméletességét, méltóságát. Tisztában volt mindezek értékével. De a szomorúságáért még jobban megszerette az ifjút.
— Egyszer egész biztosan elmegy majd hozzá. Csak adj neki rá időt. Hiszen akkora csapás érte… elveszítette mindenét. De amikor rólad beszélt, amint kimondta a nevedet, ó, akkor egy pillanatra ugyanolyannak láttam, amilyen azelőtt volt… tele büszkeséggel!
— Büszkeséggel? — ismételte meg a szót Lebannen, és mintha meglepődött volna tőle.
— Igen! Természetesen büszkeséggel. Hát ki más lehetne büszke ezen a világon, ha nem ő?
— Én mindig úgy tekintettem rá, mint… Hiszen annyira türelmes volt — mormolta Lebannen, de mindjárt föl is nevetett, érezve, mennyire tökéletlen ez a meghatározás.
— Nos, mára elfogyott a türelme — suttogta Tenar. — És olyan kegyetlenül szigorú önmagával szemben. Semmit sem tehettünk érte azonkívül, hogy hagyjuk, járja a maga útját, és végre magára leljen valahol, e rablánc végén, ahogy itt mondják a gontiak. — Ezt kimondva, hirtelen maga is láncra verve érezte magát, rosszullét kerülgette a kimerültségtől. — Azt hiszem, most pihennem kellene valamennyit — suttogta.
A király azonnal fölpattant.
— Lady Tenar, te azt mondod, egy ellenséged elől menekültél, és egy másikba ütköztél, nos, én egy barátom keresésére jöttem ide, és egy másikra találtam. — Tenar fáradt mosollyal hálálta meg kedvességét és bölcsességét. Micsoda kedves fiú ez a mi királyunk, gondolta magában.
Amikor fölébredt, az egész hajó fölbolydult állapotban volt: eresztékei nyikorogtak, bordázata recsegett-ropogott, odafönt a fedélzeten lábak dobogtak végig, vitorlák csattogása és tengerészek kiáltozása hallatszott. Therru nehezen ébredt és zavarodottan, talán lázasan, bár mindig olyan forró volt a teste, hogy Tenar sohasem tudta biztosan, nem lázas-e éppen. Afölötti lelkiismeret-furdalásában, hogy a törékeny kislányt tizenöt mérföldnyi gyaloglásra kényszerítette és mindamiatt, ami előző nap történt velük, Tenar megpróbálta azzal fölvidítani, hogy egy nagy hajón vannak, ahol egy valóságos király utazik velük együtt, és a kis kabinjuk magáé a királyé. Hogy a hajó hazafelé viszi őket a tanyára, és otthon Pacsirta néne várja majd őket, és meglehet, Karvaly maga is ott lesz. De még ez sem keltette föl a gyerek érdeklődését. Tekintete üres maradt, tétova és zavaros.
Vékony, gyönge karján Tenar valami jelet vett észre: négy ujj vörösen izzó nyomát, mintha tüzes szorítást kellett volna elszenvednie. De Ügyes nem szorította meg igazán, éppen csak hozzáért. Pedig Tenar azt mondta neki, megígérte, hogy többé egy ujjal sem nyúlhat hozzá. És lám, nem tartotta be az ígéretét. A szava tehát semmit sem ér. De milyen szó érhet bármit is a vak erőszakkal szemben?
Lassan lehajolt, és megcsókolta a kislány karján az égő nyomokat.
— Jó lenne, ha befejezhetném az új piros ruhádat — mondta neki. — Talán még a király is szívesen megnézné. No persze, azt hiszem, az emberek nem a legjobb ruhájukat viselik egy hajón, még a király sem.
Therru csak ült a fekvőhelye szélén, a fejét lehajtotta, és nem válaszolt semmit. Tenar megsimogatta a haját. Végre sűrűn nőtt már, selymes, fekete függönyt vonva fejecskéjének megégett oldala elé.