— Nem vagy éhes, kiscsibém? Tegnap este semmit sem vacsoráztál. A király biztosan megkínál bennünket reggelivel. Az este engem szőlővel és süteménnyel vendégelt meg.
Semmi válasz.
Amikor Tenar jelezte, hogy ideje lenne kilépniök a kabinból, a kislány szótlanul engedelmeskedett. Fejét a vállára hajtva állt meg a fedélzet szélén. Nem nézett föl a reggeli széltől duzzadó fehér vitorlákra, sem le a csillogó tengerre, sem hátra, ahol mögöttük a Gont-hegy tornyosult, emelte büszke csúcsát, fenséges rengetegét, szikláit és szirtjeit, egyenesen az égre. Még akkor sem nézett föl, amikor Lebannen szólt hozzá.
— Therru — intette lágyan Tenar, letérdelve hozzá —, amikor maga a király szólít meg, illenék válaszolnod valamit.
De a gyerek csak hallgatott némán.
A kislányra tekintő Lebannen arckifejezése kiismerhetetlen maradt. Mintha álarcot viselne, udvarias álarcot ellenérzése és megdöbbenése álcázására. De sötét szemének tekintete biztató maradt. Leheletfinoman megérintette a gyerek karját.
— Biztosan különös érzés volt, hogy itt ébredtél föl, a tenger kellős közepén.
Therru nem evett, csak egy kevés gyümölcsöt. Amikor Tenar megkérdezte tőle, ne menjenek-e vissza a kabinba, szótlanul bólintott. Az asszony hagyta, hogy összegömbölyödjön az ágyon, és vonakodva visszament a fedélzetre.
A hajó éppen a Páncélos Szirtek között haladt keresztül. A sziklák komoran tornyosuló falai látszólag szinte a vitorlákra borultak. Az apró, sárból rakott fecskefészkekre emlékeztető bástyákon őrt álló íjászok kíváncsian lesték a hajó utasait, a tengerészek pedig vidám kiáltozással üdvözölték őket.
— Utat a királynak! — rikoltották, és válaszuk a magasan szálló fecskék csicsergésénél nem sokkal hangosabban hangzott: „A király! A király!”
Lebannen a hajó magas orrában állt a kapitány és egy, a kútfői varázslók szürke köpönyegét viselő idősebb, sovány, mandulaszemű férfiú társaságában, Kóbor is ugyanilyen tiszta, finom kelméből varrott köpönyeget viselt azon a napon, amikor Vandór Akbé gyűrűjét vitték föl Tenarral a Kard Tornyába. Atuan sírjainak hideg kövei között és amikor a kopár hegyek sáros útjain vergődtek keresztül kettesben, viszont egy avíttas, foltozott, elpiszkolódott és a hosszú utazások során elrongyolódott köpönyeg volt minden takarója. Tenar gondolataiban ez a kép merült föl, amint a hajó orra hasította a tajtékos hullámokat, és a magas szirtek lassan elmaradtak mögöttük.
Amikor a hajó az utolsó sziklákat is elhagyta, és keletnek fordult, a három férfi odajött Tenarhoz.
— Hölgyem, ez itt Szélkötő mester Kútfő szigetéről.
A varázsló meghajolt előtte, azután éles szemében tisztelettel és némi kíváncsisággal mérte végig. Valóban olyan ember, aki szereti tudni, merről fúj a szél, gondolta Tenar.
— Most már nemcsak reménykedhetem benne, hogy a szép idő kitart, hanem számíthatok is rá — hízelkedett neki.
— Egy ilyen gyönyörű napon én csak fölösleges teher vagyok a hajón — szabadkozott a varázsló. — Különben is olyan nagyszerű kapitány mellett, mint Serrathen mester, ugyan minek egyáltalán idővarázsló?
Hogy mi micsoda udvariasak vagyunk, morfondírozott Tenar, csupa hölgy meg úr meg mester, merő hajlongás és bókolás. Odapillantott az ifjú királyra. Az némiképpen visszafogott mosollyal nézett vissza rá.
Olyannak érezte magát, mint Enyhelyen, fiatal lány korában: barbárnak és faragatlannak a kifinomultak között. De mivel már nem volt kamaszlány, nem is fogta el áhítat, csak azon rágódott, miért rendezték be az emberek a világukat ilyen álarcosbálnak, és a nők milyen könnyen megtanulják a szükséges tánclépéseket.
A tengerészek azt mondták, a hajó egy nap alatt odaér Valmouth kikötőjébe. A vitorláikat most dagasztó friss szél segítségével már késő délután horgonyt is vethetnek.
A hosszú gyötrődés és az előző náp feszültsége után még mindig alaposan kimerülten örült, hogy letelepedhet az ülőalkalmatosságra, amelyet a kopasz matróz eszkábált össze neki egy szalmazsákból és egy darab vitorlavászonból, nézheti a hullámokat, a sirályokat, és láthatja a déli verőfényben kékesen és álomszerűen tornyosuló és állandóan változó képet mutató Gont-hegyet, amint a szárazföldtől alig egy-két mérföldnyire kanyarognak végig meredek partja mellett. Fölhozta Therrut, hogy a kislány is sütkérezzen egy kicsit. Le is heveredett mellé, és álmodozón bámult ki a tengerre.
Egy meglepően sötét bőrű, foghíjas matróz lépett oda hozzájuk mezítláb. A lábfeje szinte patává torzult, lábujjai elnyomorodtak, és óvatosan letett valamit Therru mellé a vitorlavászonra.
— A kicsi lánykának — mondta reszelős hangon, és máris odébb lépett, de nem ment messzire. Munkája közben néha reménykedve fölnézett, vajon megtetszik-e ajándéka a gyereknek, azután úgy tett, mintha nem is fordult volna feléjük. Therru hozzá sem akart nyúlni a kis rongyba csavart csomagocskához. Tenarnak kellett kibontania neki. Valamilyen csontból vagy egyenesen elefántcsontból finoman kifaragott, körül-belül hüvelykujj nagyságú delfinfigura volt benne.
— Ellakhatna a fűtarisznyádban — biztatta Tenar — a többiekkel, a csontemberkéiddel.
Erre már Therru is megelevenedett, legalább annyira, hogy kinyitotta kis fűtarsolyát, és belesüllyesztette a delfint.
De Tenarnak kellett odamennie, hogy köszönetet mondjon az alázatos ajándékozónak. Therru még csak rá sem nézett, nemhogy szólt volna hozzá. Kis idő múltán a gyerek visszakéredzkedett a kabinba, és Tenar otthagyta őt a csontemberke, a csontállatka és a delfin társaságában.
Milyen könnyen, gondolta magában, milyen könnyen megfosztaná őt Ügyes a napfénytől, a hajótól, a királytól, a gyermekkorától, és milyen nehéz lenne mindezt visszaadni neki! Én egy egész évet kínlódtam, mire sikerült, és lám, ő egyetlen érintéssel elveszi tőle, hogy aztán hanyagul elhajítsa. És mi haszna van belőle, mi lehet mindezért a jutalma, talán hatalomra tesz szert általa? Hát még ez is hatalom lehet… ez az üresség?
Csatlakozott a hajókorlát mellett álldogáló királyhoz és a varázslóhoz. A nap már messzire nyugaton járt, és a hajó ragyogó dicsfényen haladt keresztül, amitől az álma jutott eszébe, amikor sárkányok társaságában repült az égen.
— Lady Tenar — fordult hozzá a király —, én nem küldök veled üzenetet a barátunknak. Úgy érzem, ezzel csak fölöslegesen megterhelnélek, és az ő szabadságát is korlátoznám, márpedig sem ez, sem az nem szándékom. A megkoronázásomra egy hónapon belül sor kerül. Ha ő tartaná fejem fölé a koronámat, az uralkodásom úgy kezdődhetne, ahogy kívánom. De akár ott lesz mellettem, akár nem, mindenképpen ő juttatott a királyi trónra. Ő tett igazán királlyá. Erről sohasem feledkezem meg.
— Tudom, hogy nem felejted el — suttogta Tenar kedvesen. Az ifjú olyan határozott, olyan komoly volt, rangjának páncélja annyira meghatározta minden mozdulatát, és annyira sebezhető is volt nyílt becsületességével és szándékainak tisztaságával! Tenar szívében szánalmat érzett ezért iránta. Lebannen azt hitte, már megtanulta, mi a fájdalom, de ezután is újból és újból meg kell majd tanulnia, egész életében, és egyik leckéjét sem feledheti soha.
Ezért sohasem veszi majd olyan könnyedén az élet dolgait, mint, mondjuk, Ügyes.
— Én szívesen viszek neki üzenetet — mormolta az asszony. — Számomra az egyáltalán nem teher. Hanem hogy meghallgatja-e vagy sem, az már az ő dolga.