— Mindig is így volt — mosolyodott el Szélkötő mester. — Bármit cselekedett is, mindig maga döntött felőle.
— Te hosszú ideje ismered őt.
— Régebben, mint te, asszonyom. Tanítottam őt — felelte a varázsló. — Már amennyire tudtam… Még ifjúkorában jött el Kútfő szigetére, ezt te is tudod, Oromon levelével, amelyben az állt, hogy hatalmas erővel rendelkezik. És amikor először kicsónakáztam vele a tengerre, hogy megtanulja, hogyan beszélhet a szelekkel, kész tornádót kavart. Akkor jöttem rá igazán, mivel is állunk szemben. Arra gondoltam: vagy még tizenhat éves kora előtt odavész valahol, vagy fővarázsló lesz, mielőtt a negyvenet betöltené… vagy legalábbis jólesik azt hinnem, hogy ezt gondoltam.
— És még most is fővarázsló? — kérdezte Tenar. A kérdés teljesen gyanútlannak tűnt, de miután néma hallgatás volt rá a válasz, az asszony megrettent tőle, hogy annál jóval rosszabb is lehet.
— E pillanatban nincs fővarázsló Kútfő szigetén — felelte végül a mágus. A hangja végtelenül óvatos, szava pontosan kimért volt.
Tenar nem merte megkérdezni, mit ért ezen.
— Úgy vélem — mondta a király —, hogy a Béke Rúnájának helyreállítója e birodalom bármely bölcs tanácsában otthon lehetne, nem ért velem egyet, uram?
— Hogyne, hogyne — felelte a varázsló újabb rövid szünet és némi nyilvánvaló belső tusakodás után.
A király várakozón nézett rá, de a mágus nem mondott többet.
Lebannen kinézett a vibráló tengerre, és úgy szólalt meg, mintha valami mesébe kezdene:
— Amikor a legtávolibb nyugatról a sárkány hátán megérkeztünk vele Kútfő szigetére… — itt megállt egy pillanatra, mialatt Tenar tudatában önmagától megszólalt a sárkány neve, mint egy hatalmas gongütés: Kalesszin! — Akkor a sárkány engem otthagyott, de őt elvitte tovább. Akkor Kútfő Nagy Házának Ajtónállója azt mondta: „Ő már végzett a tennivalóival. Most elmegy haza.” És azelőtt, még ott, Szelidor partján rám szólt, hagyjam ott a pálcáját, mert ő többé már nem varázsló. Így hát Kútfő mesterei tanácskozásra ültek össze, hogy új fővarázslót válasszanak.
Akkor engem is meghívtak maguk közé és így megtanulhattam, mi haszna lehet egy királynak abból, ha megismeri a Bölcsek Tanácsát. Teljesen közülük valóvá lettem, hiszen elfoglaltam egyikük helyét: Torionét, a Hívóét, akinek tudományát ellene fordította az a hatalmas, gonosz erő, amelyet az én uramnak, Karvalynak sikerült megtalálnia és legyőznie. Amikor ott jártunk a szárazföldön, a fal és a hegyek között, én is találkoztam Torionnal. Az uram szólt hozzá, megmutatta neki az utat visszafelé, a falon át. De a Hívó nem követte azt… nem jött vissza erre a világra.
Az ifjú szép formájú, erős keze keményen markolta a hajó korlátját. Szavai közben le nem vette szemét a hullámzó vízről. Egy pillanatnyi hallgatás után ismét fölvette a történet fonalát:
— Így én kerekítettem ki a számukat kilencre, ami szükséges az új fővarázsló megválasztásához.
— Ők… — pillantott Tenarra a király — nos, ők igazán bölcs emberek. Nem csupán saját mesterségükhöz értenek, hanem egyébként is hatalmas tudásúak. Amint már korábban is tanúja lehettem, a közöttük meglévő különbségeket is fölhasználják közösen hozott határozataik megszilárdítására. Hanem ezúttal…
— A helyzet az — szól közbe Szélkötő mester, látván, hogy Lebannen a világért sem akarja megbírálni Kútfő mestereit —, hogy akkor csak a különbségek lappangtak bennünk, és nem az elhatározás. Sehogy sem jutottunk döntésre. Hiszen a fővarázsló nem volt halott, életben maradt, de, hiszen tudjátok, már nem volt varázsló… viszont még mindig, úgy látszott, sárkányvitéz… És mivel a Változtató még mindig nem szabadult meg a megrázkódtatástól afölött, hogy saját tudománya ellene fordult, hitt benne, hogy a Hívó is visszatér a halálból, és könyörögve kért bennünket, várjunk még rá… És mivel a Formamester megszólalni sem volt hajlandó. Ő is kargföldi, asszonyom, te tudtál erről? Karego Átról került hozzánk — éles tekintetét belefúrta Tenaréba: tudni akarta, merről fúj a szél. — Szóval, mindennek következtében kudarcot vallottunk. Amikor az Ajtónálló kérte tőlünk a neveket, amelyek közül választanunk kellene, senki nem szólt semmit. Mindenki csak a többieket bámulta.
— Én a padlóra néztem — vetette közbe Lebannen.
— Végül mindannyian arra néztünk, aki a neveket ismeri: a Névmesterre. Ő pedig a Formamestert figyelte, aki szintén egyetlen szót sem szólt, csak ült ott a fái között, maga is, akár egy tuskó. Tudod, ott jöttünk össze, a Szent Ligetben, a fák között, amelyek gyökerei mélyebbre nyúlnak a szigetekénél. Akkora teljesen beesteledett. Néha valami fény villódzik azok között a fák között, de ezen az éjszakán koromsötét volt. Még a csillagok pislákolása sem látszott, felhők takarták el az eget. Akkor a Formamester fölállt, és beszélni kezdett, csakhogy a saját nyelvén, nem az ősi szavakkal, nem is köznyelven, hanem kargföldiül. Kevesen ismertük ezt a nyelvet, legtöbben még csak föl sem ismerték, és nem tudtuk mire vélni a dolgot. De a nevek tudója tolmácsolta nekünk, mit mond a Forma-mester: „Egy nő Gont szigetén.”
Itt a varázsló elhallgatott, és már nem nézett az asszonyra. Kis idő múltán Tenar megkérdezte tőle:
— Nincs tovább?
— Nincs több szavam. Amikor faggatni kezdtük őt, csak bámult ránk, és nem mondott semmit. Látomása volt, tudod, a dolgok alakját látta… a formákat. És azokból édeskevés fejezhető ki szavakkal, mélyebb gondolatokról nem is beszélve. Maga sem tudta nálunk jobban, mit gondoljon az általa elmondottakról. És ez volt minden, ami a rendelkezésükre állt.
Kútfő mesterei végül is tanítók voltak, és a Szélkötő mester közöttük is az egyik legkülönb. Önkéntelenül törekedett világosan megfogalmazni a történetet. Talán nyíltabban is, mint amennyire akarta. Tenarra pillantott megint, de nyomban el is kapta róla a tekintetét.
Ezek után döntöttünk úgy, hogy ide kell jönnünk, Gont szigetére. Hanem mi végre? Kit kell keresnünk? Egy asszonyt? Ez nem sokat mond számunkra. Ennek a nőnek bizonyára kalauzolnia kellene bennünket, ő mutathatná meg valahogy a főmágusunkhoz vezető utat. És gondolhatod, asszonyom, hogy azonnal a te neved merült föl… hiszen miféle más gonti nőről hallottunk mi egyáltalán valaha? Ez nem a nagyobb szigetek közül való, viszont a te híred annál ismertebb. Akkor egyikünk megjegyezte: „Ő majd biztosan Oromonhoz vezet el bennünket.” Hanem valamennyien tudtuk, hogy Oromon már régen visszautasította a főmágusságot, és bizonyára most sem fogadná el, hiszen öreg és beteg. És valóban, azt hiszem, Oromon éppen akkor haldokolt, amikor minderről beszéltünk. Utána egy másik hang szólalt meg: „de ő Karvalyhoz is elvezethet minket.” Ám ekkor borult ránk igazán a sötétség.
— Valóban — mormolta Lebannen. — Hiszen még az eső is eleredt a Ligetben — és elmosolyodott. — Én meg már attól féltem, sohasem hallhatom többé az eső surrogását. Hatalmas öröm volt az akkor nekem.
— Kilencen bőrig áztunk — dörmögte a Szélkötő —, de egyikünk boldogan tűrte.
Tenar fölnevetett. Akarva-akaratlan megkedvelte ezt az embert. Ha ő ilyen körültekintő volt vele szemben, maga sem viselkedhetett másként iránta. De Lebannennel szemben és az ő jelenlétében csupán az őszinteség volt helyénvaló.
— Én akkor semmiképpen sem lehetek a ti gonti asszonyotok, hiszen nem vezethetlek el benneteket Karvalyhoz.