— Az én véleményem az volt — mondta erre a varázsló látszólag nyíltan és talán valóságos, belső őszinteséggel —, hogy te valóban nem lehetsz az, asszonyom. Először is, akkor, látomása közepette biztosan kimondta volna a nevedet. Nagyon kevesen akadnak, akik nyíltan viselik az igazi nevüket. De Kútfő Tanácsától feladatul kaptam, hogy megkérdezzem tőled: ismersz-e ezen a szigeten bármely asszonyt, aki azonos lehet azzal, akit keresünk? Egy nagy hatalmú ember nővérét, anyját vagy esetleg tanítóját, hiszen a maga módján számos javasasszony nagyon is bölcs lehet. Talán Oromon ismerhetett egy ilyen nőt? Azt beszélik, ő minden áldott lelket ismert ezen a szigeten, attól függetlenül, hogy egyedül élt, és folyton a vadont bújta. Ó, hogy szeretném, ha még élne és segíthetne rajtunk!
Tenarnak közben már eszébe jutott Oromon történetének halászasszonya. Hanem az már akkor is, amikor Oromon ismerte őt, nagyon öreg volt, és ma már biztosan nincs az élők sorában. Bár a sárkányok igen hosszú életűek, gondolta magában… legalábbis így beszélik.
Egy darabig hallgatott, és végül is csak annyit mondott:
— Én nem ismerek senki hasonlót.
Tenar érezte a varázsló iránta érzett, de visszafogott türelmetlenségét. Kétségtelenül valami olyasmi járhatott az eszében: Vajon mire megy ki a játék? Mit akarhat tőlük ez a nő? Elgondolkodott rajta, vajon miért nem tudja megmondani neki? A süketsége elhallgattatta őt. Még azt sem hozhatta igazán a tudomására, hogy süket.
— Szóval — suttogta végül —, a Szigetvilágnak nincs fővarázslója. Viszont van királya!
— Akiben reménykedünk és mélységesen bízunk — mondta a varázsló, mélyről fakadónak tűnő melegséggel. A beszélgetést figyelmesen hallgató Lebannen elmosolyodott.
— Az elmúlt években — szólalt meg Tenar bizonytalan hangon — annyi gond, annyi szerencsétlenség tört ránk. Az én… az én kicsi lányom is… És mennyire mindennapiak lettek az ilyen történetek! Hallottam azt is, amint az erőt birtokló nők és férfiak panaszkodnak: megváltozik, elvész a varázserejük.
— Az az árnyék, akit a fővarázsló és az én uram porba sújtott a száraz földön, az a Kob nevű, elmondhatatlan kárt és pusztulást okozott. Még hosszú ideig foltozhatjuk a tudományunkat, gyógyíthatjuk varázslóinkat és varázserőnket — mondta meggyőződéssel Szélkötő mester.
— Nem tudom, bárki tehet-e többet a toldozgatásnál és gyógyításnál — mondta Tenar —, de ezt mindenképpen meg kell tennie valakinek. De jó lenne tudnunk, lehetséges-e… hogy olyasvalaki, mint ez a Kob, azért tehetett szert ekkora hatalomra, mert a dolgok máris változóban voltak… aminek a végén végbement az a változás, az a hatalmas átalakulás, mert, ugye, végbement? És ennek köszönhetjük, hogy a Szigetvilágnak most királya van… és talán jobban is kell egy király, mint egy fővarázsló?!
A Szélkötő úgy meredt rá, mintha valami igen távoli zivatarfelhőt pillantott volna meg valahol a látóhatár legszélén. Még a kezét is fölemelte a szeleket megzabolázó varázsige első mozdulatával, de le is eresztette megint. Elmosolyodott.
— Ettől csöppet sem kell félned, asszonyom — mormolta —, Kútfő és a varázsló művészete továbbra is fennmarad. Mi jól vigyázunk a kincsünkre!
— Ezt mondta Kalesszin is — csattant föl Tenar, mivel nem bírta már tovább elviselni a férfi tudat alatti lenéző modorát. Ettől persze elkerekedett a szeme. A sárkány neve eljutott a tudatáig, de ettől még nem értette jobban őt. Ugyan hogyan is érthette volna meg, aki egyetlen nő hangját sem hallotta azóta, hogy csecsemőkorában anyja altatódalai ringatták álomba.
— Valóban — vetette közbe Lebannen —, Kalesszin eljött Kútfőre, pedig azt beszélik, az a sziget a legvédettebb a sárkányokkal szemben. Méghozzá nem is az én uram igéjének engedelmeskedve, hiszen akkor már nem volt varázsereje… Hanem nem hinném, Szélkötő mester, hogy Lady Tenar önmagát féltené.
A varázsló komor erőfeszítést tett az elhangzott sértés enyhítésére.
— Bocsásson meg, asszonyom — dünnyögte —, úgy beszéltem önhöz, mint egy közönséges nőszemélyhez.
Tenar kis híján fölkacagott. Talán még föl is rázhatná, gondolta. De csak annyit jegyzett meg közömbös hangon:
— Az én félelmeim közönséges félelmek. — Hiába minden, a férfi képtelen meghallani a szavát.
Az ifjú király viszont nagyon is figyelmesen hallgatta.
Ekkor az árbocok, vitorlák és hajókötelek szédítőért ringó erdejében, a fejük fölött fölhangzott egy matrózgyerek tiszta, édesen csengő hangja:
— Város! Jobbra, szél alatt! — És egy perc múlva a fedélzeten állók is megpillanthatták a cseréptetők távoli kis csoportját, az égre kígyózó, kékes füstoszlopokat, az aláhanyatló nap sugarait visszatükröző pár üvegablak csillanását, Valmouth kikötőjének mólóit és dokkjait, amint rásimulnak a patyolatkék víztükörre.
— Befussak a kikötőbe, uram, vagy inkább te szeretnéd megcsinálni? — kérdezte a rendíthetetlen nyugalmú kapitány, mire a Szélkötő csak annyit mondott:
— Kormányozd csak be, mester. Semmi kedvem hosszan evickélni a lélekvesztők között — mutatott széles mozdulattal az egész öblöt bepöttyöző, apró halászcsónakok seregére. Így hát a királyi hajó, akár egy hattyú a kiskacsák között, méltóságteljesen, lassan siklott a part felé, fogva a közelében fölbukkanó bárkák népének üdvrivalgását.
Tenar végignézett a mólón, de nem látott mellette egyetlen másik tengerjáró hajót sem.
— Van egy tengerész fiam — magyarázta Lebannennek —, reméltem, hátha az ő hajójuk is itt horgonyoz.
— Hogy hívják a hajójukat?
— Másodtiszt volt az Eskel Viharmadarán, de annak már több mint két éve. Azóta más hajóra is szállhatott. Nagyon nyugtalan ember. — Elmosolyodott. — Amikor először megpillantottalak, azt hittem, te vagy a fiam. De semmi másban nem hasonlítasz hozzá, csak abban, hogy magas vagy, karcsú és fiatal. Akkor meg is zavarodtam és megijedtem… közönséges félelemmel.
A varázsló közben fölkapaszkodott a kapitány mellé a hídra, így kettesben maradtak Lebannennel.
— Túlságosan is sok akad ebből a közönséges félelemből — mondta a király.
Ez volt az egyetlen esély, hogy bizalmasan szólhasson vele, ezért kapkodva, bizonytalanul formálta a szavakat:
— Már szerettem volna megmondani… de nem láttam értelmét… de nem lehet mégis, hogy van Gont szigetén egy nő… nem tudom, ki lehet, fogalmam sincs róla, de mégis lehet, hogy itt él, vagy ezután jön ide… és ez lehet az az asszony, akit annyira keresnek… akire olyan nagy szükségük van… pontosan őrá…? Mondd, nem lehetséges ez?
Az ifjú figyelmesen hallgatta. Ő nem volt süket. De gondterhelten ráncolta a homlokát, mintha valami idegen nyelven szólnának hozzá.
— De, lehetséges — suttogta végül alig hallhatóan.
— Honnan jöttök? — kiáltott föl ekkor hozzájuk egy halászasszony parányi lélekvesztőjéből. Mire a kötélzeten csimpaszkodó hajósinas rikoltotta vissza, akár a kukorékoló kakas:
— A kirráály váárrosából!
— Mi a neve ennek a hajónak? — kérdezte Tenar váratlanul. — A fiam majd biztosan megkérdezi, melyik hajón utaztam.
— Delfin — válaszolta Lebannen, szélesen mosolyogva. „Én fiam, királyom, édes gyermekem — gondolta magában az asszony. — Mennyire szeretném, ha itt tarthatnálak magam mellett!”
— Most le kell mennem a kicsiért — suttogta helyette.
— És hogyan juttok majd haza?
— Gyalog megyünk. Csak pár mérföld, a völgyön fölfelé — és előremutatott, túl a városon, a szárazföld felé, ahol a Középső Völgy tárulkozott ki szélesen, a hegység két nyúlványa között, mintegy a világ ölében. — A falu a folyó partjánál van, az én tanyám pedig úgy fél mérföldnyire mellette. Kellemes zuga ez a te birodalmadnak.