— És biztonságos lesz az út?
— Ó, igen. Az éjszakát majd itt töltjük, a lányomnál, ebben a városban. A faluban meg minden lélekre számíthatok. Nem leszünk egyedül.
Egy pillanatra még egymás szemébe néztek, de egyikük sem mondta ki a nevet, amelyre mindketten gondoltak.
— Máskor is eljöhetnek majd Kútfőről? — kérdezte Tenar. — Hogy megkeressék azt a „gonti asszonyt”…vagy Őt?
— Őt nem fogják keresni. Ha netán újból javasolnák, én magam tiltom meg nekik! — mondta Lebannen, de nem tudta igazán, mennyit sugallt neki ezzel a néhány szóval. — De ami az új fővarázsló iránti sóvárgásukat vagy a Formamester látomásában megjelent asszony megtalálásának vágyát illeti, az éppen idevetheti őket. Meglehet, egyenesen hozzád.
— Szívesen látom őket a Tölgyes Tanyán — sóhajtotta Tenar —, bár távolról sem annyira, ahogy téged látnálak.
— Én is eljövök majd, amint tehetem — mondta Lebannen kissé szomorkásan, azután királyhoz méltó bölcsességgel hozzátette: — ha tehetem!
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Otthon
Valmouth népének jó része, amint köztudottá vált az enyhelyi hajó érkezése, fedélzetén a királlyal, az új, fiatal királlyal, akiről a legfrissebb énekek szóltak, tömegével özönlött le a kikötőbe. Az új hősénekeket ugyan még nem nagyon tudták, de a régieket igen, és ezért a vén Relli lecipelte a hárfáját, és elénekelt egy részt a Morred tetteiből, hiszen a Szigetvilág királyának biztosan az ő leszármazottjának kell lennie. Hamarosan a király maga is föltűnt a fedélzeten, szívszaggatóan fiatalon és jóképűen, egy kútfői varázsló, egy asszony és egy kislány társaságában. Az utóbbiak a koldusokénál alig különb köpönyeget viseltek, mégis úgy bánt velük, mint egy királynővel vagy hercegkisasszonnyal, szóval lehet, hogy azok is voltak valóban.
— Talán az anyja — suttogta Talpas, és megpróbált kikukucskálni az előtte állók feje fölött, amikor a barátnője, Alma, hirtelen megragadta a karját, és fojtott hangon fölsikkantott:
— Hiszen az… az ott anya!
— Kinek az anyja? — kérdezte a másik, mire Alma rávágta: — Az enyém! A másik meg Therru. — De nem tolakodott előre a tömegben, még akkor sem, amikor egy tengerésztiszt kilépett a mólóra, és fölhívta a vén Rellit a hajóra, hogy ott játsszon a királynak. A többiek között várakozott tovább. Látta amint a király fogadja Valmouth előkelőségeit, és hallotta Relli dicsőítő énekét. Figyelte, hogyan búcsúzik el Lebbanen a vendégektől, mivel legalábbis az emberek azt beszélték, a hajó még az éj beállta előbb ismét nekivág a tengernek, hogy hazatérjen vele Enyhelyre. Tenar és Therru utolsóként lépkedtek le a hajópallón. A király mindkettőjüket szertartásosan megölelte, arcát az arcukhoz érintette, és a kislányhoz ezért mélyen le is kellett hajolnia. Óó! — sóhajtott föl a mólón összesereglett tömeg. Miközben a két alak lefelé lépkedett, a palló korlátjába kapaszkodva, a nap alábukott az aranyszínű párába, és ragyogó aranyhidat feszített az öböl sima vizére. Tenar súlyos csomagot és zsákot cipelt. Therru lehajtotta a fejét, haja eltakarta az arcát. A pallót hamarosan behúzták, a tengerészek nekifeszültek a kötélzetnek, a tisztek parancsszavakat kiáltoztak, és a büszke Delfin nevű hajó méltóságteljesen útjának indult. Ekkor Alma végre csak átverekedte magát a tömegen.
— Üdvözlet, anyám — mormolta.
— Üdvözlet, lányom — felelte neki Tenar. Megcsókolták egymást, aztán Alma fölvette Therrut a karjára.
— Ejnye, hogy megnőttél! — álmélkodott. — Kétszer akkora vagy, mint amikor elmentél. No, gyertek, gyertek velem haza!
Alma valahogy furcsán tartózkodó volt anyjával szemben, fiatal kalmár férjének otthonos házában. Többször is elgondolkodó, csaknem szomorú tekintettel mérte végig.
— Tudod, anya, hogy nekem sohasem jelentett igazán sokat az egész — mondta Tenar hálószobájának ajtajában állva —, az a Béke Rúnája… meg hogy elvitted Enyhelyre azt a gyűrűt. Nekem csak annyi volt, mint a többi hősi ének. Mintha ezer éve történt volna! De mégiscsak te voltál az eset hőse, ugye igaz?
— Egy lány volt az, Atuan szigetéről — felelte Tenar. — Valóban ezer éve. Most pedig úgy érzem, legalább ezer évig tudnék aludni.
— Akkor menj és bújj ágyba! — Alma elfordult, de nyomban vissza is nézett, lámpással a kezében. — Te, királlyal csókolózó — mormolta búcsúzóul.
— Na, tűnj el innen! — mordult rá Tenar.
Alma és férje néhány napig ott tartotta maguknál az anyját, de Tenar hamarosan elhatározta, hogy hazamegy a tanyára. Így azután Almával és Therruval hármasban sétáltak végig Kehade nyájas, ezüstös fényű vidékén. A nyárutó lassan őszbe csavarodott. A nap még ugyan melegen sütött, de hűvös szelek fújdogáltak. A fák lombja fáradtan, porosan lengedezett. A gabonát már jórészt betakarították vagy éppen most aratták.
Alma megjegyezte, mennyire megerősödött és milyen határozottan lépdel Therru.
— Jó lett volna, ha Re Albiban láthatod őt — jegyezte meg Tenar — azelőtt, hogy… de itt elhallgatott. Nem akarta terhelni a lányát a történtekkel.
— De mégis, mi történt? — faggatózott Alma olyan őszinte érdeklődéssel, hogy Tenar végül beadta a derekát, és halkan odasúgta neki:
— Azok közül az egyik…
Therru pár lépéssel előttük haladt — kinőtt ruhájában a lába hosszúnak látszott —, és áfonyát szedegetett menet közben a sövények tövében.
— Az apja? — és szinte rosszul lett a gondolattól.
— Pacsirta szerint annak, aki az apja lehet, Kódorgó a neve. Ez annál jóval fiatalabb. Ő az, aki elfutott Pacsirtához a baleset hírével. Őt Ügyesnek hívják. Ő… ólálkodott ott, Re Albi körül. Később, szerencsétlenségünkre, még Gont Kikötőjében is összefutottunk vele. De a király szerencsére elkergette. És most, látod, mi itt vagyunk, ő meg ott maradt, és ezzel vége a dolognak.
— De Therru alaposan megrémülhetett — vélekedett Alma némi aggodalommal.
— Tenar bólintott rá.
— Különben miért mentetek Gont Kikötőjébe?
— Nos hát, ez az Ügyes nevű alak egy embernek dolgozott Re Albiban, egy varázslónak, aki engem valami miatt meggyűlölt… — Tenar próbálta emlékezetébe idézni a varázsló köznapi nevét, de sehogy sem jutott az eszébe. Csak a Tuaho szó bukkant föl a tudatában, egy kargföldi fafajta neve, de hogy melyiké, azt már elfelejtette.
— És aztán?
— Akkor úgy gondoltam, jobb lesz hazajönnünk.
— De mégis miért haragudott meg rád annyira az a varázsló?
— Főleg azért, mert nő vagyok.
— Affene! — szisszent föl Alma. — Régi nóta!
— Inkább egészen új nóta, legalábbis ebben az esetben.
— Vagy talán még rosszabb. Egyébként az itteni ismerőseim közül senki sem találkozott a szüleivel, ha egyáltalán annak nevezhetjük őket. Viszont, ha még mindig errefelé mászkálnak, nekem nem tetszik, hogy egyedül éltek majd ott a tanyaházban.
Kellemes érzés, ha az ember fölött a lánya anyáskodik, és egészen a saját leánya lányának érezheti magát.
— Ugyan, teljes biztonságban leszünk ott — vágta rá ezért Tenar kissé ingerülten.