Az ösvény magas kiszögelléséről valóban végigtekinthettek az erdő borította hegyoldalon, a sziklás hegyi réteken, le egészen az öbölig, partján a várossal, bejáratánál a meredek sziklazátonyokkal és a tükrén forgácsként vagy vízipókokként sikló hajókkal. Jóval előttük és valahogy az út fölé hajolva éles sziklapárkány ugrott elő a hegy oldalábóclass="underline" a Meredély, amelynek kiöblösödésében a Re Albi nevű falu, a „Sólyomfészek” húzódott meg.
Therru ugyan egy szóval sem panaszkodott, de amikor Goha végül megkérdezte tőle: — Nos, menjünk tovább? — az út és az ég kékjével összeolvadó tengeröblök között ülő gyerek megrázta a fejét. A nap melegen sütött, és ők már jókora utat megtettek a horhosban elköltött reggelijük óta.
Goha előkotorta a vizespalackjukat, és jót ittak belőle. Az asszony ezután egy zacskó mazsolával kevert mogyorót kerített elő, és odakínálta a kislánynak.
— Innen már látszik, hová igyekszünk — magyarázta —, és szeretnék még sötétedés előtt odaérni, ha lehet. Nagyon vágyom már Oromon látására. Tudom, alaposan kifáradsz majd, de ígérem, nem megyünk túl gyorsan. Ott pedig meleg és biztonságos szállást kapunk estére. Tartsd magadnál a zacskót, dugd bele szépen az övedbe. A mazsolától majd megerősödik a lábad. Különben szeretnél egy pálcát, mint a varázslóké? Könnyebb lenne vele a járás.
Therru csak rágcsált tovább, és némán bólintott. Goha elővette a kését, és a gyereknek levágott egy szívós mogyoróvesszőt. Észrevett egy, az út mellett kidőlt égerfát is, letört róla egy ágat, kicsit megfarigcsálta, és könnyű, de erős botot csinált belőle magának.
Tovább folytatták útjukat, és a gyerek valamelyest megvigasztalódott az édes mazsolával. Goha mindkettejük szórakoztatására énekelni kezdett. Szerelmes dalokat, pásztornótákat és a középső völgybeliektől tanult balladákat. Egyszer csak a hangja egy dallam közepén elakadt. Megtorpant, és figyelmeztetően előremutatott.
Az úton előttük haladó négy férfi észrevette őt. Semmi értelme sem volt elrejtőzniük az erdőben, amíg elmennek vagy elhaladnak mellettük.
— Valami utazók — mondta nyugodt hangon a kislánynak, és továbbindult. Közben azonban keményebben megmarkolta égerfa botját.
Amit Pacsirta beszélt a rablóbandákról és tolvajokról, nem csupán minden nemzedék szokásos panaszkodása volt, miszerint a dolgok nem úgy mennek már, mint a régi szép időkben, és az egész világ ebek harmincadjára kerül. Az utóbbi jó néhány év során megingott a béke és az emberek közötti bizalom Gont szigetének városaiban és falvaiban. Fiatalemberek idegenként viselkedtek saját népük körében, fittyet hánytak a vendégszeretet hagyományaira, gátlástalanul loptak, és másutt eladták a rablott javakat. A koldulás mindennapossá vált, ahol azelőtt ritkaságszámba ment, az elégedetlen kéregető pedig nyomban erőszakkal fenyegetőzött. Az asszonyok nem szívesen mentek ki egyedül az utcára vagy keltek hosszabb útra, és közben sajnálták is elveszített szabad mozgásukat. Néhány fiatal nő pedig megszökött hazulról, hogy csatlakozzon a tolvajok és vadorzók bandáihoz. Legtöbben egy éven belül hazatértek, elcsigázottan, összetörve és legtöbbször áldott állapotban. A falusi vajákosok és javasasszonyok arra panaszkodtak, hogy az ő mesterségük körül is egyre több a baj. A bevált gyógyító varázsszerek már nem gyógyítottak, a kereső varázsigékkel nem találtak semmit, vagy nem azt, amit kerestek, a szerelmi bájitaloktól az embereket nem szenvedélyes vágyakozás, hanem elvakult féltékenység kerítette hatalmába. És ami még ennél is rosszabb — siránkoztak —, olyanok, akik mit sem tudtak a varázslás művészetéről, annak törvényeiről és korlátairól, azokról a veszélyekről, amelyek a megszegésükkel járnak, nem átallották nagy hatalmú embereknek nevezni magukat, csodálatos gazdagságot, egészséget, sőt egyenesen halhatatlanságot ígérgettek jámbor híveiknek.
Goha falujának javasasszonya, Borostyán sötéten morgolódott a varázserő ilyen megromlásáról, akárcsak Bükkös, Valmouth varázslója. Nagy tudású, de szerény ember volt, és szó nélkül eljött, hogy „kollégája” segítségére legyen mindannak megtételében, ami egyáltalán lehetséges volt a kislány égett sebeinek ápolására és fájdalmának csökkentésére. „Azt hiszem — magyarázta közben Gohának —, az idő, amikor ilyesmi megtörténhet, maga a romlás ideje, egy korszak vége. Hány száz éve is már, hogy utoljára király ült Enyhely trónján? Így semmiképpen sem mehet tovább. Vagy ismét a központ felé tekintünk, vagy elveszünk mindannyian a sziget sziget ellen, ember ember ellen, szülő gyermeke ellen vívott csatáiban. — Kissé tétova, mégis tiszta és értelmes tekintetet vetett az özvegyre. — Vandór Akbé gyűrűjét épségben őrzik Enyhely nagy tornyában. Azt is tudom, ki juttatta el oda — mormolta. — Az volt a jele, egész biztosan az volt a jele az új korszak eljövetelének! De nem használtuk ki igazán a lehetőséget. Még mindig nincs királyunk. Nincs központunk. Meg kell hát találnunk saját szívünket, erőnk fő forrását. Talán a főmágus végre tesz majd valamit. — Majd csöndesen hozzátette: — Végül is ő is Gontról származik.”
De semmiféle hír nem érkezett a fővarázsló bármilyen cselekedeteiről, sem az enyhelyi trón bármely várományosáról. És egyre komiszabb események történtek.
Ezért nézett Goha félelemmel és sötét haraggal az út két oldalán előtte kettesével elhelyezkedő négy férfira, akik között a gyerekkel együtt mindenképpen el kell majd mennie.
Amint határozott léptekkel továbbindultak, Therru egészen közel húzódott hozzá, mélyen lehajtotta a fejét, de a kezét mégsem fogta meg.
Az egyik férfi, egy hordómellkasú fickó, a száját csaknem eltakaró durva, fekete szőrcsomóval az orra alatt, halvány vigyorral megszólalt.
— Hé, ti ott! — De Goha, nála jóval hangosabban, azonnal közbevágott:
— Félre az utamból! — És úgy emelte föl égerfa botját, mintha varázspálca lenne. — Oromonnal van dolgom! — Határozottan átvágott a négy férfi között, Therru szorosan mellette. Az alakok, vakmerőségét boszorkányságnak vélvén, nem mozdultak. Talán Oromon puszta nevében rejlett még mindig valami erő. Esetleg magában Gohában, netán a kisgyermekben. Mivel, miután a furcsa kettős elhaladt közöttük, az egyik férfi megszólalt: — Ti láttátok ezt? — utána kiköpött, és a gonosz elhárításának jelét rajzolta a levegőbe.
— Egy vajákos és a szörnyszülöttje — morogta a másik. — Hadd menjenek dolgukra.
Harmadikuk, egy bőrsapkát és szoros bőrzekét viselő alak egy pillanatig utánuk meredt, mialatt a többiek továbbindultak. Az arca elgyötört volt és ijedt, mégis úgy látszott, mindjárt utánuk ered, amikor a szőrös szájú rákiáltott:
— Gyere már, Ügyes! — és a fickó engedelmeskedett a hívásnak.
Az út kanyarulatán túl, ahol már nem láthatták őket, Goha fölkapta a gyereket, és sietve cipelte tovább, míg le nem kellett tennie, hogy kiszuszogja magát. A kislány egy szót sem kérdezett, és semmivel sem hátráltatta. Mihelyst az asszony elég erőt érzett a továbbindulásra, a gyerek a tőle telhető igyekezettel loholt mellette, most már szorosan fogva a kezét.