— De legalább szerezhetnél egy kutyát!
— Erre már gondoltam. Valakinek a faluban akadhat éppen egy kiskutyája. Majd megkérdezzük Pacsirtát, ha odaérünk.
— Nem kiskutyára gondoltam, anya. Egy igazi házőrzőre!
— De azért fiatalra, akivel Therru eljátszadozhat — alkudozott Tenar.
— Egy kedves kölyökkutyára, ugye, aki majd nyaldossa a zsiványok kezét — villantotta anyjára nevető, szürkéskék szemét Alma, amint egészségtől kicsattanó arccal lépkedett mellette az úton.
Déltájban érkeztek a falu szélére. Pacsirta csókok, ölelések, kérdések és finomságok egész özönével fogadta őket. Nyugodt természetű férje mellett seregnyi falubeli is beugrott a köszöntésükre. Tenar valósággal fürdött a hazatérés boldog érzésében.
Pacsirta és hét gyermeke közül a két legkisebb, egy fiúcska és egy kislány elkísérte őket a tanyáig. A gyerekek persze ismerték Therrut, attól a pillanattól, hogy Pacsirta először hazavitte őt, de a kéthavi távollét eleinte kissé tartózkodóvá tette őket. Therru mindannyiukkal, még magával Pacsirtával szemben is zárkózott maradt, akárcsak a kezdeti, nehéz napokban.
— Kimerült és összezavarodott ettől az egész kacskaringós utazástól. De majd kiheveri. Különben derekasan állta a sarat — bizonygatta Tenar Pacsirtának, de Alma nem hagyta olyan könnyen ennyiben a dolgot. — Azok közül az egyik egyszer csak megjelent, és anyával együtt megrémisztette Therrut — magyarázta. Azután apránként, amint egyedül maradtak, lánya és legjobb barátja a délután folyamán csak kiszedte Tenarból az egész történetet, miközben benyitottak a hideg, áporodott, poros házba, kitakarították, kiszellőztették az ágyneműt, csóválták a fejüket a megrothadt hagymafejek fölött, bekészítettek némi ennivalót a konyhába, és vacsorára föltettek egy jókora fazék levest. Különben minden szót harapófogóval kellett kihúzni belőle. Tenar nyilvánvalóan nem akarta elmondani nekik, mit művelt vele a varázsló. Valahogy megigézett, mormolta homályosan, sőt az is lehet, hogy ő uszította rájuk azt az Ügyest. Hanem amikor a királyra terelődött a szó, beszédének folyama egyszerre megáradt.
— És akkor hirtelen ott volt… a király! Akár egy fényes kard… Ügyes meg a farkát behúzva, reszkető inakkal iszkolt el előle… Én meg azt hittem, hogy Szikra az! De tényleg, csakugyan azt gondoltam egy pillanatra. Annyira… izé… magamon kívül voltam…
— Hát igen — dünnyögte Alma —, hiszen érthető… Talpas is azt hitte először, hogy az ő anyja vagy. Amikor ott ácsorogtunk a mólón, és lestük, amint bevitorlázol teljes dicsőségben. Tudod, Pacsirta néne, még meg is csókolta őt. Csak úgy fogta magát, és megcsókolta a királyt! Már azon sem csodálkoztam volna, ha utána annak a varázslónak is ad egyet. De azt azért nem…
— Én ugyan nem gondoltam volna, micsoda ötlet! De miféle varázslónak? — kérdezte Pacsirta, közben mélyen belehajolva egy ládába. — Hol van a liszteskópicod, Goha?
— Ott, éppen az orrod előtt. Egy kútfői varázsló, az új főmágus keresésére jött ide.
— Idee?
— Már miért ne? — fortyant föl Alma. — Hiszen a legutóbbi is gonti volt, vagy nem? De nem sokat gatyáztak a keresésével. Máris vitorláztak vissza Enyhelyre, amint megszabadultak anyától.
— Ejnye, hogy beszélsz!
— Azt mondta, valami nőszemélyt keresnek — jegyezte meg Tenar. — Egy gonti asszonyt. De én úgy láttam, a varázslónak nem nagyon tetszett az ötlet.
— Hogy egy varázsló valami nőt keressen? Háát, ez igencsak újdonságnak hangzik — dünnyögte Pacsirta. — Attól tartottam, ez már rég megkukacosodott, de a világon semmi baja. Sütök belőle egy-két lepénykenyeret, rendben van? Hol találok olajat?
— Le kell fejtenem egy keveset a veremben lévő bödönből. Ó, Szilaj! Hát te is előkerültél! Hogy vagy? És hogy van Frisspatak? Mondd már, hogy boldogul-tatok? Eladtátok a kosokat?
Kilencen ültek neki a vacsorának. A lágy, sárgás esti fényben fürdő kőpadlós konyhában, a hosszú, tanyasi asztal mellett Therru már tétován föl-fölemelte a fejét, és még pár szót is szólt az idősebb gyerekekhez. De még mindig jó adag zárkózottság maradt benne, és amint sötétedett odakint, úgy helyezkedett, hogy látó szeme az ablak felé nézzen.
Amíg Pacsirta és a gyerekei a szürkületben haza nem mentek, Alma álomba nem dúdolta Therrut és ő Szilaj segítségével el nem mosogatott, Tenar egy szót sem kérdezett Kóbor felől. Valahogy nem akarta, hogy Alma és Pacsirta is hallja. Akkor annyit kellett volna magyarázkodnia! Az sem jutott eszébe, hogy Re Albiban töltött napjairól meséljen. Valójában nem is igen akart Re Albiról beszélni többet. Még a tudata is elhomályosult valahogy, amikor fölmerült az emlékezetében.
— Nem jött ide valaki a múlt hónapban tőlem… hogy segédkezzen a tanya körüli munkában? — kérdezte végül.
— Ó! Egészen megfeledkeztem róla! — sikkantott föl Szilaj. — Karvalyra gondolsz? Arra a sebhelyes arcúra?
— Igen — mormolta Tenar. — Őrá! Karvalyra.
— Ó, hát ő odafönt lesz valahol a hévízforrásoknál, a hegyen, Lissu fölött, a birkákkal, Vaskos birkáival, ha jól tudom. Egyszer csak itt volt, és elmondta, hogy te küldted, de egy fikarcnyi munka sem akadt számára, tudod, mert Frisspatak meg én elbírtunk a juhokkal meg a fejéssel, meg az öreg Patvar meg Kedves is segített, ha szükségem volt rá, és nekem semmi sem jutott a buta eszembe, de akkor Frisspatak azt mondta: „Menj csak, kérdezd meg Vaskos emberét, Vaskos gazda számadóját, nem kell-e nekik egy pásztor a hegyi legelőn”, aszongya, és akkor az a Karvaly csakugyan fölment és megkérdezte, és fölfogadták, és még aznap oda is költözött. „Menj és kérdezd meg Vaskos juhászát”, mondta neki Frisspatak, és úgy is tett, és menten ott is tartották. Szóval majd legyün, ha beköszönt az ősz, egész biztosan. Odafönt van, Lissu fölött, a hegyi réten, a Hosszúdombon. Asszem, inkább a kecskéket akarták rábízni. Szép szavú fickó. Hogy birkák vagy kecskék, már nem is tudom. Ugye nem baj, Goha, hogy nem tartottuk itt, de tényleg egy szikrányi munka sem akadt neki, mer én meg Frisspatak meg az öreg Patvar meg Kedves még a lent is behordtuk már. És aszonta, hogy odaát, ahonnan jött, ott is kecskepásztor vót, a hegyen túl, valami Armouth nevű falu mellett, aszonta, meg azt is, hogy juhokat még sose őrzött, meglehet, odafönt is mindig csak kecskéket bíztak rá.
— Meglehet — dünnyögte Tenar. Egyszerre nagyon megkönnyebbült, de el is szontyolodott. Szerette volna biztonságban és jó egészségben tudni őt, de igazán az esett volna legjobban neki, ha mégis itt találja.
No de legyen elég ennyi, mondta magának, hogy egyszerűen itthon vagy, és talán jobb is, ha most nincs itt, hogy az egészből semmi sincs most vele, az a sok keserűség, kósza álom, varázslat és rettegés, amit, hála az égnek, maga mögött hagyhatott Re Albiban.
Egyszerűen itt van, és ez az ő háza, ez a kőpadló, a falak, a kis, homályos ablakok, amelyek előtt sötéten tornyosulnak a tölgyfák a holdfényben, ezek a békés, rendben tartott szobák, ez az ő otthona. Aznap éjjel sokáig ébren maradt. Lánya a szomszéd szobában, a gyerekszobában aludt Therruval, mialatt ő a saját ágyában, a halott férje ágyában feküdt egyedül.
Végül csak álomba szenderült. Reggel, amikor fölébredt, nem emlékezett rá, hogy bármit álmodott volna.
A tanyán eltöltött néhány nap után már szinte semmi eszébe sem jutott a Meredélyen eltöltött nyár eseményeiből. Elenyészett az egész az idő és a tér távolában. Annak ellenére, hogy Szilaj szerint „egy szikrányi munka sem akadt a gazdaságban”, ő bőségesen talált magának tennivalót. Mindazt, aminek elvégzésére nem került sor a nyáron, amit meg kell csinálniok betakarítás idején a mezőn és a legelőn. Pirkadattól napszálltáig dolgozott, és ha netán akadt egy-egy órácskája, amikor leülhet, akkor is font vagy Therru ruháit varrogatta. A piros ruhácska végre elkészült, és igazán csinosra sikeredett, mellé egy fehér kötényke ünnepnapokra és egy narancsbarna hétköznapokra.