— Hmm, igazán szépen mutatsz benne! — mormolta ügyes varrónő volta fölötti büszkeséggel, amikor a kislány először fölpróbálta.
De Therru szégyenlősen elfordította az arcát.
— Igenis szép vagy! — mondta Tenar egészen más hangsúllyal. — Figyelj rám, Therru! Gyere ide! Igen, sebhelyeid vannak, csúnya hegek, mivel komisz, gonosz dolgot műveltek veled. Az emberek persze látják ezeket a hegeket… de látnak téged magadat is, és te nem vagy azonos azokkal a sebekkel. Te nem vagy utálatos. Nem vagy gonosz! Te Therru vagy, egy szép kislány. Te Therru vagy, aki tud dolgozni, járni, szaladgálni és szépen táncolni is egy csinos, piros ruhában.
A gyerek csak hallgatta, és arcának sima, ép oldala éppen olyan kifejezéstelen maradt, mint a hegekbe dermedt.
Lenézett Tenar kezére, és lassan megérintette apró ujjacskáival.
— Tényleg nagyon szép ruha — mondta ismerős, halk, rekedtes suttogásával.
Amikor Tenar egyedül maradt, és a maradék szövetdarabkák összeszedésével foglalatoskodott, keserű könnyek szöktek a szemébe. Úgy érezte, mintha megszidták volna. Helyesen cselekedett, hogy megvarrta azt a ruhát, és a kislánynak is csak igazat mondott. De itt a jótett és az igazság nem volt elég. A jó cselekedet és az igazság mögött ott tátongtak a homály szakadékai és bugyrai. A szeretet… az övé Therru iránt és a kislányé őiránta ugyan áthidalta ezt a szakadékot, de nem tölthette vagy zárhatta be. Arra semmi sem lehetett képes. És ezt a gyerek még nála is jobban tudta.
Elérkezett a napéjegyenlőség napja, a ragyogó őszi sugarak keresztülsütöttek a párán. Az első bronzszínű árnyalat a tölgyleveleken jelent meg. Mialatt a kitárt ajtajú és ablakú fejőistállóban a tejszínes serpenyőket tisztította, Tenarnak eszébe jutott, hogy ezen a napon koronázzák meg Enyhelyben a királyt. A hölgyek és urak kék, zöld és karmazsin ruhákban pompáznak majd, de Lebannen biztosan fehérbe öltözik, gondolta. Fölmegy majd a Kard Tornyának lépcsőin, ahol annak idején ő is föllépdelt Kóbor társaságában. És akkor fejére illesztik Morred koronáját. Utána megfordul és elfoglalja a trónt, amely oly hosszú éveken át üresen állt, majd végigtekint a királyságán sötét szemével, amely már megismerte, mi a fájdalom és mi a rettegés. „Kormányozz jól, uralkodj sokáig — suttogta maga elé Tenar —, szegény fiú.” Végül arra gondolt: „Kóbornak kellene fejére tennie a koronát. Mégiscsak el kellett volna mennie hozzá!”
Ehelyett Kóbor egy jó módú gazda birkáit vagy talán kecskéit legeltette odafönt a hegyi réteken. Tiszta, száraz, aranyló ősz volt, tehát nem hajtják be a nyájakat, amíg odafönt a magaslatokon le nem esik az első hó.
Amikor bement a faluba, Tenar elhatározta, hogy meglátogatja Borostyánt a Malom utca végében lévő kunyhójában. Miután Mohával olyan jól összemelegedett Re Albiban, elhatározta, hogy Borostyánnal is jobban megismerkedik, ha a javasasszony esetleg fölhagy vajákos gyanakvásával és féltékenykedésével. Hiányzott neki Moha, még így is, hogy Pacsirta itt volt mellette. Sokat tanult tőle, egészen megkedvelte, és Moha, Therruval együtt, olyasmit adott nekik, amire nagy szükségük volt. Reménykedett benne, hogy itt is pótlására lelhet mindannak. Hanem Borostyán, aki kétségtelenül tisztább és kiszámíthatóbb volt Mohánál, sehogy sem adta föl Tenarral szembeni ellenszenvét. Olyan fönntartásokkal fogadta az asszony barátsága iránti tapogatózását, amire, Tenar ezt elismerte, talán meg is lehetett az oka. „Te a te utadat járd, én meg követem az enyémet” — mondta neki a vajákos asszony, a szavakon kívül minden kifejezőeszközével. Tenar ennek megfelelően is cselekedett, bár ezután is megbecsülését tanúsította a javasasszony iránt, valahányszor összetalálkozott vele. Arra gondolt, milyen régóta és milyen sokszor vette őt semmibe, és ezért igazán tartozik neki valamivel. Ezzel a javasasszony is nyilvánvalóan egyetértett, mert hajthatatlan nehezteléssel fogadta mindazt, ami neki szerinte kijárt.
Az ősz közepe táján Bükkös, a varázsló jött föl a völgybe, egy gazdag paraszt hívására, aki a köszvényét akarta meggyógyíttatni vele. Szokásához híven néhány napig eltanyázott a Középső Völgy falucskáiban, és egyik nap a Tölgyes Tanyára is eljött, hogy vessen egy pillantást Therrura és elbeszélgessen Tenarral. Mindent meg akart tudni, amit az asszony elmondhat neki Oromon utolsó napjairól. Ő ugyanis Oromon egyik tanítványának tanítványa volt, s ennélfogva Gont varázslójának meggyőződéses tisztelője. Tenar rájött, hogy nem olyan nehéz Oromonról beszélnie, mint Re Albi többi lakójáról, és amit csak tudott, mindent el is mondott neki. Amikor kifogyott a szóból, Bükkös némi óvatossággal a hangjában megkérdezte tőle:
— És a fővarázsló… végül is eljött ide?
— Igen — válaszolta neki Tenar.
A sima bőrű, lágy tekintetű Bükkös, akinek a szeme alatt sötétlő karikák meghazudtolták arcának nyájasságát, meggörnyesztette hízásra hajlamos alakját, mélyen a szemébe nézett és nem kérdezett többet.
— Oromon halála után jött ide. Utána ment tovább — folytatta az özvegy. — Ő már nem fővarázsló — tette még hozzá, szinte azonnal. — Ezt nem tudtad?
Bükkös némán bólintott.
— És hallottál valamit arról, hogy új főmágust választottak volna?
A varázsló megrázta a fejét.
— A napokban járt ugyan a kikötőnkben egy hajó az Angládokról, de a tengerészei nem tudtak semmi másról a koronázáson kívül. Folyton csak arról fecsegtek. Úgy tűnik, a körül minden jel és esemény szerencsésen alakult. Ha a varázslók jóindulata valóban nyom valamit a latban, ez a mi ifjú királyunk igazán gazdag ember… És nagyon tevékeny is a jelek szerint. Amikor eljöttem Valmouthból, éppen megérkezett Gont Kikötőjéből a parancs, hogy a nemesek, kereskedők, a polgármester és tanácsnokai üljenek össze, és vizsgálják meg, mennyire értelmes és megbízható emberek a falusi tiszttartók, mivel mostantól fogva a király hivatalnokai, neki tartoznak felelősséggel, és az ő törvényeit kell érvényesíteniök. Háát, azt képzelheted, mennyire örült mindennek Heno uraság. — Utóbbi a kalózok főnöke volt, aki rég zsebre vágta Gont déli vidékeinek intézőit és felügyelőit, — így aztán akadtak emberek, akik szembe mertek fordulni vele, mivel a király hatalma állt a hátuk mögött. Ott helyben szélnek eresztették a régi hatalmasokat, kineveztek tizenöt új intézőt, mind tisztességes férfiakat, akiknek a polgármester biztosítja a fizetését. Heno persze elviharzott, és bosszúval fenyegetőzött. Új nap virradt ránk. No persze, nem mehet minden egyszerre, de azért közeledik a megoldás. De szeretném, ha Oromon mester még élne és mindezt a saját szemével láthatná!
— Ő már előre látta — mondta Tenar. — Halálos ágyán elmosolyodott és kijelentette: „Minden megváltozott…”
Bükkös a maga józan megfontoltságával, egyetértő fejbólintással fogadta a hallottakat.
— Minden megváltozott — ismételte meg az asszony szavait.
Kisvártatva még megjegyezte:
— Látom, a leányka nagyon szépen fejlődik.
— Elég szépen… de azért néha úgy érzem, mégsem egészen úgy, ahogy kellene.