— Goha asszonyság — mormolta a varázsló —, ha bármelyik mágus, vajákos vagy megkockáztatom, akármelyik varázsló vette volna magához és az elmúlt hónapok alatt kipróbálta volna rajta egész gyógyító tudományát, akkor sem lehetne jobban. Még ennyire sem gyógyulhatott volna meg általuk. Asszonyom mindent megtett érte, ami egyáltalán megtehető. Egyenesen csodát művelt vele.
Tenart meghatotta a férfi őszinte dicsérete, és mégis valahogy elszomorodott tőle. Meg is mondta neki, miért:
— Ez mind nem elég. Én sem tudom őt igazán meggyógyítani. Hiszen… mit csinálhat majd, ha felnő? Mi lesz belőle? — az összezsugorodott fonalat ügyesen fölcsévélte az orsóra. — Félek — suttogta közben.
— Őt félted — dörmögte Bükkös, félig kérdező hangsúllyal.
— Félek, mert az ő rettegése magához vonzza a többit, a rettegése igazi okát. Félek, mert…
De sehogy sem találta a megfelelő szavakat.
— Márpedig ha rettegésben él, csakis bajt okozhat — tette hozzá végül. — Ettől félek én igazán.
A varázsló elgondolkodott.
— Azt hiszem — mondta végezetül bizonytalanul —, hogy amennyiben rendelkezik a hozzá való képességgel, amit föltételezek, akkor egy kicsit beletanulhatna a tudományba is. És ha vajákos lenne belőle, akkor… nos, akkor a külseje nem mondana annyira ellent a lényegének — megköszörülte a torkát. — Végül is nem egy javasasszony igazán tiszteletre méltó munkát végez.
Tenar végigfuttatta a frissen megfont szál egy darabját az ujjai között, így ellenőrizte a simaságát és erejét.
— Oromon meghagyta nekem, hogy tanítsam. „Tanítsd meg mindenre!” — mondogatta. Aztán még: „De ne a kútfőiek!” De fogalmam sincs róla, mit akart ezzel mondani.
Bükkösnek azonban ez nem jelentett gondot.
— Úgy értette — jelentette ki magabiztosan —, hogy a kútfői tudományok… a magas mesterségek… nem lennének megfelelők egy lány számára — magyarázta. — Pláne olyan számára, akit ekkora csapás ért. De ha Oromon szerint meg kellene tanulnia mindent a fő törvényen kívül, akkor biztosan ő is úgy gondolta, hogy jól elboldogulna a vajákosmesterséggel.
Ismét eltöprengett, csak most már könnyebb szívvel, mivel a saját oldalán érezte Oromon erejét.
— Egy-két év múlva, ha erősebb lesz és még nő egy kicsit, megkérheted majd Borostyánt, hogy kezdjen el apránként foglalkozni vele. De még az ő tudományából se túl sokat, amíg a gyerek meg nem kapja az igazi nevét.
Tenart azonnal erős ellenérzés fogta el a javaslattal szemben. Ugyan nem mondott semmit, de Bükkös eléggé érzékeny alkat volt.
— Borostyán elég rossz természetű, de amit tud, azt legalább becsületesen csinálja — magyarázta. — És ez egyáltalán nem mondható el minden vajákosról. „Gyönge, akár a női varázslat” és „komisz, akár a női varázslat” — hisz te is hallottad már. Viszont én ismertem szép számmal valódi gyógyító erővel rendelkező vajákos asszonyokat is. A gyógyítás megfelel a női természetnek. Az ő esetében is így van. A gyerek számára is vonzó lehet talán ez a lehetőség… mivel őt magát ilyen szörnyű szenvedés sújtotta.
Tenar úgy érezte, hogy a férfi kedvessége teljesen ártatlan.
Tenar megköszönte a tanácsát, és megígérte, elgondolkodik majd a hallottakon. És valóban úgy is cselekedett.
A Középső Völgy falvainak népe még a hónap vége előtt összesereglett a Sodeva melletti Kerek Csűr előtt, hogy saját soraiból megválassza intézőit és békebíróit, azután kivesse magára a megfelelő adót azok fizetésének fedezésére. Mindez a király polgármesterekhez és falunagyokhoz eljuttatott parancsa szerint történt, amelynek örömmel engedelmeskedtek, mert a környéket soha nem látott számban lepték el a gyanús kéregetők és csirkefogók, a jámbor falusiak és parasztok pedig mindennél jobban áhítoztak a rend és a biztonság után. Mindenféle rémisztő pletykák is szárnyra keltek, miszerint Heno, a kalózok lordja fölállította a zsiványok tanácsát, és éppen most toborozza a vidék züllött csavargóit, hogy bandákba verődve járják a falvakat és beverjék a király hivatalnokainak fejét. „No, csak próbálják meg!” — mondták erre a legtöbben, és hazamenet azzal nyugtatgatták egymást, hogy most már végre nyugodtan alhatnak, és ami rossz útra tért, azt a király majd rendbe teszi, de persze az adók esztelenül magasak, és mindnyájan koldusbotra jutnak egész életükre, ha megpróbálják megfizetni őket.
Tenar örömmel hallgatta mindezt Pacsirtától, ámbár nem sok jövőt jósolt neki. Közben nagyon keményen dolgozott. És mivel megtérhetett biztonságos otthonába, szinte öntudatlanul arra a meggyőződésre jutott, hogy Ügyes vagy más, hozzá hasonló gazemberek többé nem uralkodhatnak az ő vagy Therru életén. Nem tarthatta a kislányt folyton maga mellett, fölelevenítve ezzel a rettegését, emlékeztetve őt arra, amit el kellene felejtenie, hiszen nem élhet örök félelemben. A gyereknek szabadon kell élnie, és ezt tudnia is kell, hogy tisztességesen felnőhessen.
Therru fokozatosan le is vetkőzte örökös szorongását, ijedt magatartását, s mostanában már félelem nélkül járt-kelt a birtokon és a közvetlen környékén, sőt még a faluba is bejárt kíséret nélkül. Tenar még akkor sem terhelte őt különféle intelmekkel, amikor erővel kellett ettől visszafognia magát. Therru valóban biztonságban volt a tanyán és a faluban, és ebben nem is volt szabad kételkednie. Tenar sem táplált kételyt túl gyakran efelől. Így, hogy a tanyán itt volt vele Szilaj és Frisspatak, a lenti házban meg Patvar és Kedves, Pacsirta családja pedig szinte az egész falut benépesítette, ugyan miféle veszedelem fenyegethette volna őt a gyerekkel, ebben az aranyló, középső völgybeli őszidőben?
Egy kutyát is kerített valóban, amikor olyanhoz juthatott, amilyenre vágyott: egy nagydarab, okosan busa fejű, szürke gonti juhászhoz.
Néha, éppúgy, mint odafönt, Re Albiban, eszébe jutott: „Tanítanom kellene a gyereket! Oromon szigorúan meghagyta.” De valahogy semmit sem sikerült megtanítania neki a tanyasi munkákon és a régi történeteken kívül, amikor a hosszabbodó estéken egyre gyakrabban elüldögéltek a konyhai tűzhely mellett, mielőtt nyugovóra tértek. Talán mégiscsak Bükkösnek van igaza, és Therrut valóban el kellene küldenie egy vajákoshoz, hogy kitanulja annak mesterségét. Ez még mindig jobb lenne, mintha egy takácshoz adná be inasnak, ahogyan régebben tervezte. A gyerek különben még mindig nem volt elég nagy, és korához képest eléggé tudatlan is maradt, hiszen valójában semmire sem tanították azelőtt, hogy megérkeztek a Tölgyes Tanyára. Olyan maradt, mint valami kis állatkölyök, alig konyított az emberi beszédhez vagy bármilyen tisztességes munkához. Pedig gyorsan tanult, és kétszer olyan engedelmes volt, mint Pacsirta szeleburdi lányai vagy vihorászó, lusta fiai. Már értett valamicskét a takarításhoz, asztalterítéshez és a fonáshoz, tudott egy kicsit főzni, varrni, ellátta a baromfiakat, terelgette a teheneket, és mindent kitűnően megcsinált, amit a fejőistállóban kellett. „Igazán derék parasztlányka” — dicsérte néha a vén Patvar, némi jóindulatú túlzással. Hanem Tenar nemegyszer észrevette, amint ördögűző jelet rajzol babonásan a levegőbe, valahányszor a kislány megjelenik a közelében. A legtöbb emberhez hasonlóan Patvar is úgy vélekedett, hogy az ember azonos azzal, ami életében megesik vele. A gazdagok és erősek föltétlenül erényesek is, akivel valami gyalázatos dolog történt, az maga is biztosan gonosz, és megérdemli az ezért kijáró büntetést.
Mindemelett Therru igazán nem sok hasznát vehette volna még annak sem, ha valóban belőle válik egész Gont legügyesebb parasztmenyecskéje. Még az igazi jómód sem takarhatná el teljesen a vele történtek szembeötlő jelét. Lám, Bükkös is ezért tekintette őt jó vajákos alanynak. Elfogadta és hasznára akarta fordítani szomorú megjelöltségét. Talán ilyesmire gondolt Oromon is, amikor azt mondta: „De nem a kútfői mesterséget…” Vagy: „Félnek majd tőle…” Valóban ez lett volna minden?