Egyik nap, amikor nem egészen véletlenül, összefutottak a falu főutcáján, Tenar megszólította Borostyánt:
— Szeretnék megkérdezni tőled valamit, Borostyán asszonyság. Valamit a mesterséged felől.
A javasasszony rámeresztette a szemét. Mindig is igen éles volt a tekintete.
— Mármint a tudományom felől, úgy érted?
Tenar méltóságteljesen bólintott.
— Akkor hát gyere velem — rándította meg a vállát Borostyán, és megindult vele a Malom utcán szerény házikója felé.
A kunyó nem volt tyúkólra emlékeztető, rendetlen barlang, mint Moháé, de azért csak egy vajákos otthonának látszott. A gerendák tele voltak aggatva mindenféle száradó füvekkel, a tűzhely hamuja alól egyetlen, vöröslő parázsszem kandikált ki, mintha látna, bozontos, kövér, fekete, de fehér bajszú macska szunyókált az egyik polcon, és mindenütt apró dobozkák, csuprok, köcsögök, tálkák és bedugaszolt palackok hevertek szerteszét, élénk, csípős, édeskés vagy fölismerhetetlenül különös szagokat árasztva.
— Nos, mit tehetek érted, Goha asszonyság? — kérdezte Borostyán száraz kimértséggel, amint beléptek a házba.
— Mondd meg, persze ha akarod, hogy az én kis cselédem, Therru rendelkezik-e valamicske adottsággal a te tudományod terén… rejlik-e benne valamennyi erő?
— Hogy benne? Hát persze! — vágta rá a javasasszony habozás nélkül.
Tenart egy kicsit zavarba is ejtette a nyersen egyenes és szinte fennhéjázó válasz.
— Akkor jó — mormolta. — Bükkös szerint is így lehet.
— Ezt még egy vak denevér is láthatja a sötét barlangjában — dünnyögte Borostyán. — Ennyi az egész?
— Nem. Tanácsot is szeretnék kérni tőled. Miután föltettem a kérdést, megmondhatod a válaszod árát. Rendben van így?
— Rendben van.
— Beadjam Therrut inasnak egy javasasszonyhoz, amint egy kicsit jobban fölcseperedett?
Borostyán egy jó percig hallgatott. Biztosan a válasza árát mérlegeli, gondolta Tenar. Ehelyett egyenesen megfelelt a kérdésre.
— Én semmiképpen sem fogadnám el.
— Miért?
— Félnék tőle — válaszolta Borostyán, és váratlan indulattal nézett az özvegy szemébe.
— Félnél tőle? De mégis mitől?
— Tőle magától. Mert micsoda ő?
— Egy gyerek. Egy szegény megkínzott gyerek.
— Csakhogy ez nem minden.
Tenar agyát hirtelen sötét harag borította el.
— Úgy érted, hogy egy boszorkányinasnak szűznek kell lennie?
Borostyán rábámult.
— Nem erre gondoltam — mondta pillanatnyi hallgatás után.
— Akkor mégis mire gondoltál?
— Úgy értem, nem tudom, micsoda valójában. Úgy értem, amikor rám néz azzal a látó félszemével meg a másik vakkal, nem tudom, mit lát. Amikor látom, hogy úgy bánsz vele, mint bármely más, normális gyerekkel bánnál, mindig arra gondolok: „Hát, mifélék ezek?” Miben rejtőzhet az erőd, hiszen nem vagy bolond, és mégis puszta kézzel nyúlsz a tűzbe, és a szélvihar erejével próbálod megfonni a gyapjút. Azt beszélik, asszonyság, hogy te gyerekkorodban a Vénekkel éltél, a Sötét Erőkkel, a mélybeliekkel, hogy egyszerre voltál a királynőjük és szolgálójuk. Talán éppen ezért nem félsz ettől a teremtménytől sem. Hogy benne miféle erő rejtőzhet, azt nem tudom, meg nem mondhatom. De annyit azért tudok, ehhez kevés az én erőm… vagy Bükkösé, bármely vajákosé vagy varázslóé, akit ismerek. És most, asszonyság, fogadd meg a tanácsomat ingyen, fizetség nélküclass="underline" Vigyázz! Óvakodj attól a naptól, amikor rátalál igazi erejére! Ennyi az egész.
— Köszönöm neked, Borostyán asszonyság — mondta Tenar az Atuani Sírok papnőjének szertartásos modorában, és kilépett a meleg szobából az őszutó metsző, hideg szelébe.
Még mindig dúlt benne a harag. „Hát senki sem segíthet rajtam?!” — gondolta magában. Tisztában volt vele, hogy a feladat meghaladja az erejét, ezt senkinek sem kellett bizonygatnia, viszont egyikük részéről sem számíthat segítségre. Oromon meghalt, a vén Moha csak hablatyolt, Borostyán ráijesztett, és Kóbor, aki talán egyedüli támasza lehetett volna… kereket oldott. Eloldalgott, akár egy megvert kutya, soha egyetlen szónyi üzenetre sem méltatta, nem szentelt egyetlen gondolatot sem neki, sem Therrunak, hanem csak a saját, agyondédelgetett szégyenével bajlódott. Az volt az ő gyermeke, kisded csecsemője. Azonkívül semmivel sem törődött. Sohasem foglalkozott Tenar bajaival, nem is gondolt rájuk, csak az erőre, az ő erejére, a saját erejére és arra, hogyan használhatná föl azt, hogyan tehetne szert általa még nagyobb hatalomra. Hogyan forraszthatja eggyé az eltörött gyűrűt, teheti ismét egésszé az elveszett rúnát, ültethet királyt az üres trónusra. És amikor az ereje odalett, még akkor is kizárólag az járt az eszében: hogy elhagyta, elveszítette, és ő egyedül maradt a szégyenével, az ürességével.
„Nem vagy igazságos vele” — figyelmeztette Goha Tenart.
„Méghogy igazságos! — háborgott Tenar. — Talán ő olyan igazságos volt velem?”
„Igen! — állította Goha. — Az volt. Vagy legalábbis megpróbált az lenni.”
„Hát akkor jól van! Játszadozzon csak becsületesen a kecskéivel, akiket odafönt legeltet, engem nem érdekel” — gondolta keserűn Tenar, amint hazafelé igyekezett a szélben és az első, még ritka szemű őszi esőben.
— Még havazhat is máma — jegyezte meg Patvar, a bérese, amikor összefutottak a mezők mellett Kaheda felé vezető ösvényen.
— Még hogy havazna! Ilyen korán? Remélem nincs igazad.
— De hogy fagyni fog, az egyszer biztos.
És valóban fagyott, amint lement a nap. Az esővíztócsák és a kis öntözőcsatornák bebőrösödtek, felszínüket elhomályosította a vékony jégtakaró. A Kaheda menti nádas megmerevedett, miután a tövét bilincsbe verte a fagy. Még a szél is magától elcsitult, mintha az is megdermedt volna.
A tűz mellett, amelynek illata édesebb volt Borostyán parazsánál, mivel egy, az elmúlt tavaszon kivágott, öreg almafa darabjaival táplálta, Tenar és Therru cseverészve fonta a gyapjút, miután leszedték a vacsoraasztalt.
— Meséld el a macskaszellemek történetét! — kérte őt Therru, miközben beindította a rokkát, hogy finom fonállá varázsoljon egy tekintélyes kupacnyi, sötétbarna kecskegyapjút.
— Az egy nyári történet.
Therru fölszegte az állát.
— Télen a nagy hősi énekeknek van itt az ideje. Télen az Éa teremtését kell megtanulnunk, hogy szépen énekelhessük a Hosszú Tánc idején, amikor beköszönt a nyár. Ilyenkor a Téli Dalnak van itt az ideje, vagy az Ifjú király cselekedeteinek. És majd napfordulókor, amikor a nap visszafordul észak felé, hogy elhozza nekünk a tavaszt, szépen elénekelheted.
— De én nem tudok énekelni — suttogta rekedten a kislány.
Tenar éppen gombolyaggá csavarta a guzsalyon fölgyülemlett fonalat, a keze biztosan, ütemesen mozgott.
— Az ember nemcsak a hangjával énekelhet — magyarázta közben. — A tudatával is. A világ legszebb hangja sem ér egy fabatkát sem, ha a tudat nem ismeri az éneket. — Az első adag fonál végét közben leoldotta a guzsaly száráról. — Neked nagy erőd van, Therru, és a kiműveletlen erő nagyon veszedelmes lehet.