— Mint az olyanoké, akik semmit sem akarnak megtanulni — bólogatott a kislány. — Mint a vadaké. — Tenar nem értette, mire gondol. Kérdőn nézett hát a szemébe. — Mint azoké, akik ott maradtak nyugaton — magyarázta Therru.
— Ó… mint a sárkányok… Kemay Asszonyának énekében. Hmm. Igen, pontosan. Nos, mivel is kezdjük akkor? Hogyan merültek föl a szigetek a tengerből, vagy hogyan verte vissza Morred király a fekete hajókat?
— A szigetekkel — suttogta Therru. Tenar titokban azt remélte, hogy az Ifjú király tettei mellett dönt majd, mivel számára Lebannen arca egyben Morred arca is volt. Máskülönben a gyerek választása volt a helyesebb.
— Nagyon jól van — mormolta hát helyeslőn, és fölnézett Oromon nagy könyveire, amint ott sorakoztak a tűzhely párkányán. Azzal bátorította magát, hogy azokban mindent megtalálhat, ha netán valamit elfelejtett volna. Mély lélegzetet vett, és belekezdett az énekbe.
Lefekvés idejére Therru már tudta, hogyan emelte ki Segoy az első szigeteket a tenger mélységeiből. Éneklés helyett Tenar letelepedett az ágya szélére, és miután alaposan betakargatta, együtt szavalták csöndesen a Teremtés történetének első szakaszát.
Később az asszony visszavitte a konyhába a kis olajlámpást, és belehallgatott az abszolút csöndbe. A fagy megdermesztette, börtönébe zárta az egész világot. Egyetlen csillag sem pislákolt az égen. A sötétség súlyos teherként nehezedett a konyha árva ablakára. A kőpadlón alattomosan szétterült a hideg.
Visszatelepedett a tűz mellé, mivel még egyáltalán nem volt álmos. Az ének mélységes értelmű szavai fölkavarták a lelkét, és még a Borostyánnal lefolytatott beszélgetés fölötti ingerültség érzése is fűtötte. Elővette a piszkavasat, hogy a hátracsúszott fahasábból előcsalogasson még valami lángocskát. Ahogy megütötte a fadarabot, a koppanás visszhangja betöltötte az egész házat.
Fölegyenesedett, és hegyezni kezdte a fülét.
Megint hallott valami puha, tompa puffanást vagy dobbanást… odakintről, az udvarról… talán a fejőistálló ablaka felől?
Még mindig a piszkavassal a kezében végigsurrant a sötét folyosón, a fűtetlen szobába nyíló ajtó felé. Azután következett a fejőistálló. Maga a ház egy alacsony domboldalnak támaszkodott, így az a két helyiség pinceként nyúlt bele a földbe, csakhogy a padlóval egy magasságban. A veremszobának csak szellőzőkürtője volt, a fejőistálló elülső falában viszont a konyháéhoz hasonló széles, alacsony ajtó és ablak nyílt. A verem ajtaja előtt állva hallotta, hogy azt az ablakot feszegetik vagy ütögetik, fojtott férfisuttogás kíséretében.
Kova különösen megfontolt gazda volt. A ház bejáratán kívül minden külső ajtót erős pánt védett: széles, az ajtófélfába vésett nyílásokba illeszkedő, erős öntöttvas rúd. Mindegyiket lelkiismeretesen gondozta, rendszeresen olajozta, bár egyiket sem használták soha.
Tenar most a helyére illesztette a veremszoba vaspántját. Hangtalanul csusszant be a nyílásba, és halk kattanással illeszkedett a zár oldalából kiálló nyelvre.
Közben hallotta, amint a fejőistálló külső ajtaja kinyílik. A kintiek valamelyike mégiscsak úgy dönthetett, hogy tesz vele egy próbát, mielőtt az ablakot betörnék, és nyomban kiderült, hogy nincs is bezárva. Ismét meghallotta a pusmogó hangokat. Utána csönd lett, olyan mélységes, hogy fülében hallhatta szívverésének dübörgését, olyan erővel, hogy már attól rettegett, elnyom minden más zajt. Érezte, amint a lába megfékezhetetlenül remeg, miközben a padló hidege fölkúszik a szoknyája alá, akár egy jeges kéz érintése.
— Nyitva van — suttogta egy férfi hangja a közvetlen közelében, amitől a szíve még vadabbul meglódult. Keze a pánt után kapott. Azt gondolta, az előbb nem bezárta, hanem kinyitotta, és most szabad az út… Már majdnem a helyére illesztette megint, amikor meghallotta a fejőistálló és a verem szoba között kinyíló ajtó sarkának nyikordulását. Még azt is tisztán kivehette, hogy a fölső zsanérpánt csikorog. Mellesleg a beszélő hangját is fölismerte, csakhogy a tudatának egészen más rétegével.
— Ez itt valami kamraféle — mondta Ügyes, azután, mikor a két helyiség közötti ajtó, amely előtt állt, nekiütődött a vaspántnak: — Ez viszont zárva van. — Újból megzörrent az ajtó. A lapja és a fogantyúja között keskeny fénycsík hatolt be, mint valami késpenge. Egyenesen a mellére esett, mire hátratántorodott, mintha a testébe hasított volna.
Megint megzörrent a pánt, de ezúttal halkabban. Szilárd volt, erősen állt a helyén a megbízható, öreg vasdarab.
Az idegenek egymás között pusmogtak az ajtó túloldalán. Tenar rájött, hogy a ház megkerülését tervezik, azután elölről próbálkoznak tovább. Egyszer csak maga is ott állt a bejárati ajtónál, annak a pántját illesztette a helyére, bár sejtelme sem volt róla, hogyan került oda. Talán az egész valami lidérces álom. Igen, már álmodott ilyesmit… akkor is próbáltak behatolni a házba, és keskeny késpengéket dugdostak be az ajtó résein. Igen, az ajtók! Tényleg, van-e még másik ajtó, amelyen bejöhetnek? Az ablaktáblák… a hálószoba zsalugáterei! A lélegzete annyira elakadt, hogy kételkedett benne, eljuthat-e Therru szobájáig, de a következő pillanatban máris ott találta magát, és az üveglap előtt gyorsan összecsukta a súlyos fatáblákat. A zárnyelvek szilárdan álltak a helyükön, és hangos csattanással illeszkedtek egymásba. A betolakodók most már tisztában voltak a helyzettel. Mindjárt be is törnek. Biztosan odarohannak a szomszéd szoba, az ő szobája ablakához. Hamarabb odaérnek, mint ahogy ő becsukhatná annak a tábláit is. És valóban ott is voltak.
Látta az arcukat, a kinti sötétségben bubbogó körvonalaikat, miközben megpróbálta kiszabadítani a bal oldali ablaktáblát tartóbilincséből. De a rozsdás vas beragadt. Megmozdítani sem volt elég ereje. Ekkor egy tenyér tapadt az üvegre. Sima felületén fehér foltként világított.
— Ott van bent!
— Engedjen be! Nem bántjuk!
— Csak beszélni akarunk magával!
— Ez itt csak a kislányát szeretné látni.
Végre sikerült kiszabadítania a táblát, és azonnal rá is csapta az ablakra. De ha betörik az üveget, odakintről könnyűszerrel benyomhatják. Nem volt rajta más zár, csak egy kallantyú, amely kiszakadhat a deszkából, ha nagyon erőltetik.
— Engedjen be a házba, és nem lesz semmi bántódása — erősködött az egyik hang.
Tenar hallotta, amint a lépteik alatt a fagyott földön herseg a száraz avar. Vajon ébren van-e Therru? A becsapódó ablaktáblák csattanása fölébreszthette, bár ő maga semmi más zajt nem keltett. Ott állt a Therru szobája és a sajátja közötti ajtónyílásban. Koromsötét volt, és néma csend. Nem mert a gyerekhez nyúlni, nehogy fölébressze. De mindenképpen ott kell maradnia mellette, abban a szobában! Harcolnia kell érte! Előbb még kezében volt a piszkavas. Vajon hová tehette? Biztosan ledobta, amikor az ablaktáblák becsukásával bajlódott. Sehol sem találta. Hiábavalóan tapogatózott utána a helyiség mélységes sötétjében, és úgy érezte, a szobának nincsenek is falai.
A konyhába nyíló bejárati ajtó megzördült, vészjóslóan recsegett a keretében.
Ha megtalálná a piszkavasat, odaállhatna mögé, és fölvehetne velük a harcot.
— Ide gyertek! — kiáltott föl ekkor a támadók valamelyike, és Tenar azonnal rájött, mit talált odakint. Fölbámult a konyha széles, könnyen elérhető, táblák nélküli ablakára.
Az asszony, érzése szerint bénult lassúsággal, szinte vánszorogva, odament a szoba ajtajához. Ott volt most Therru hálóhelye. Valamikor a gyerekeik szobája volt. Igen, a gyerekszoba. Éppen ezért nem volt zár az ajtaja belső oldalán. Hogy a gyerekek véletlenül be ne zárhassák magukat, és ne rémüljenek meg, ha a retesz, mondjuk bekattan.