Odaát, a domb túlsó oldalán, a gyümölcsös mögött, Frisspatak és Szilaj biztosan az igazak álmát alussza házikójában. Ha kiáltozna, Szilaj talán meghallaná. Ha kinyitná a hálószoba ablakát és kikiáltana rajta… vagy fölkeltené Therrut, kimásznának az ablakon, és keresztülfutnának a gyümölcsösön… de azok az alakok odakint pontosan arrafelé leselkednének rájuk.
Ez már több volt, mint amit elviselhetett. A dermesztő rémület, amely mindeddig megbénította, most elpattant. Dühtől tajtékozva kirohant a konyhába, a húsvágó deszkáról fölkapta a hosszú éles bontókést, vérben forgó szemmel félrerántotta a reteszt, és kiállt az ajtóba.
— No, gyertek hát! — kiáltotta a sötétbe.
Eközben odakint valaki felüvöltött, szörcsögő nyögést hallatott, és egy másik ember fölordított:
— Vigyázzatok! — Egy másik meg:
— Erre! Erre!
Ezután elnémult minden.
A nyitott ajtóból kiszüremkedő fénysugár megtört a tócsák fekete tükrén, megcsillant a tölgyfák sötét ágain és a lehullott, ezüstös leveleken. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, megpillantott valamit, amint felé kúszik a kerti úton. Olyan volt, mint egy rongycsomó, és csak mászott felé, és közben magas, akadozó hangon vinnyogott. A fénykévén túl fekete alak rohant botladozva, és hosszú pengék villantak.
— Tenar!
— Megállj! — kiáltotta az asszony, és magasba emelte a kését.
— Tenar! Én vagyok az! Karvaly… hallod? Karvaly vagyok!
— Ne mozdulj! — sikoltotta Tenar.
Az egyenes, fekete alak nyugodtan állt az ösvényen heverő fekete rongycsomó mellett. Az ajtóból áradó fényben homályosan fölrémlett egy arc, egy test körvonala, kezében a magasba tartott, éles hegyű szénahányó vasvillával. Akár egy varázspálca, villant az asszony agyába.
— Valóban te vagy? — kérdezte az özvegy.
A férfi már ott térdelt a földre omlott valami mellett.
— Azt hiszem, megöltem — mormolta. Hátranézett a válla fölött, és talpra állt. A másik alak nem mutatott semmi életet, és hangot sem hallatott. A többieknek sem volt nyoma sehol.
— Hová lettek?
— Elfutottak. Gyere, Tenar, segíts!
Az asszony, egyik kezében a késsel, megragadta az ösvényen elterült férfi karját. Kóbor a hóna alá nyúlt, úgy vonszolták föl a lépcsőn és be a házba. Kinyújtóztatták a konyha padlóján. A mellkasából és hastájékából úgy folyt a vér, mint valami lyukas vödörből. Felső ajka visszafittyedt a fogairól, és a szeméből csak a fehérje látszott.
— Zárd be az ajtót! — mondta Kóbor, és Tenar úgy is cselekedett.
— Szorítókötés kell rá — mondta az asszony, elővett egy lepedőt, csíkokra hasogatta, hogy a tépést többször is körbetekerhesse a sebesült hasán és mellén, ahová a vasvilla négy ága közül három teljes erővel behatolt, három, szaggatott peremű vérszökőkutat fakasztva. A vér végigfutott a testen, és lecsöpögött a földre, miközben Kóbor a törzset emelte, hogy Tenar hozzáférjen a sebekhez a tépessél.
— És te hogyan kerültél ide? Talán ezekkel jöttél?
— Igen. De ők nem tudtak róla. Ennél többet nemigen tehetsz érte, Tenar. — Kóbor ezzel leengedte a testet a padlóra, hátratámaszkodott, nehezen lélegzett, és véres kézfejével törölgette verejtékező homlokát. — Azt hiszem, végeztem vele — mormolta ismét.
— Alighanem igen — sóhajtotta Tenar, amint nézte, hogyan terjeszkednek lassan az élénkvörös foltok a férfi sovány mellkasát és gyomortájékát körülölelő, erős vászonpólyán. Fölállt, és rögtön meg is tántorodott a szédüléstől.
— Gyere a tűz mellé — suttogta. — Biztosan teljesen kimerültél.
Fogalma sem volt róla, hogyan ismerhette föl a férfit odakint a sötétben. Talán a hangjáról. Kóbor ormótlan, szőrével kifelé fordított birkabőrökből durván összevarrott juhászsubát és mélyen a szemébe húzott, ellenzős, kötött pásztorsapkát viselt. Megviselt arcát ráncok barázdálták, haja acélszürkén fénylett. Fafüst, téli fagy és birkák szaga terjengett körülötte. Keze reszketett, egész teste hevesen remegett.
— Gyere a tűzhely mellé — szólította ismét az asszony. — Tégy rá egy kis fát!
Kóbor engedelmeskedett. Tenar megtöltötte a vizesedényt, és vasnyelénél fogva előbbre húzta, a fölcsapó lángok fölé.
Szoknyáját is vérfoltok szennyezték, amelyeket hideg vízbe mártott rongydarabbal próbált eltüntetni. Utána Kóbor kezébe nyomta a vászondarabot, hogy ő is törölje le vele a kezére tapadt vért.
— Mit értesz azon — kérdezte közben Tenar —, hogy velük jöttél, de ők nem tudtak róla?
— Éppen lefelé igyekeztem a hegyekből. A Kaheda forrásaitól errefelé vezető úton. — Erőtlenül beszélt, mintha alig kapna levegőt, és reszketésétől a hangja is meg-megremegett. — Meghallottam, hogy valakik jönnek a nyomomban, erre félrehúzódtam az útról. Bementem az erdőbe. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Nem is tudom, mit éreztem. De valami nem volt rendben körülöttük. Megijedtem tőlük.
Tenar türelmetlenül bólogatott, maga is leült a tűzhely túlsó oldalára, előredőlve hallgatta a másik szavait, kezét szorosan összekulcsolta az ölében. Benedvesített szoknyája hidegen simult a lábához.
— Amikor elhaladtak mellettem, hallottam, amint egyikük kimondja a Tölgyes Tanya nevét. Erre már a nyomukba szegődtem. Valamelyikük állandóan jártatta a száját. A gyerekről beszélt.
— És miket mondott?
Kóbor hallgatott. Csak némi szünet után válaszolta:
— Azt, hogy mindenképpen visszaszerzi… hogy megbüntesse… azt fejtegette. Meg hogy rajtad is bosszút álljon. Amiért elraboltad tőle, azt mondta. — Kóbor elhallgatott.
— Szóval, hogy engem is meg akar büntetni.
— Mindnyájan összevissza locsogtak. Ilyesmiről, arról, igen.
— Ez itt nem Ügyes — intett a fejével Tenar a padlón fekvő alak felé. — Talán ez lenne a…
— Azt mondta, a kislány az övé. — Kóbor szintén a férfira nézett, de rögtön vissza is fordult a tűzhöz. — Haldoklik. Segítséget kellene hívnunk.
— Ugyan, nem hal meg — nyugtatta őt Tenar. — Reggel meg majd elküldök Borostyánért. Hanem a többiek még mindig odakint leselkednek. Hányan is vannak?
— Ketten.
— Nos, ha ez itt meghal, hát meghal, ha megmarad, akkor megmarad. De egyikünk sem megy ki most. — És az asszony fölpattant ültéből a félelem rátörő rohamától. — Kóbor! Behoztad azt a vasvillát?
A férfi odamutatott az ajtó mellé, ahol a falnak támasztott szerszám fogai villogtak a tűz rőt fényében.
Tenar erre visszatelepedett a tűzhely melletti padkára, de most ő reszketett hevesen, tetőtől talpig, ahogyan Kóbor kicsivel előbb. A férfi átnyúlt hozzá, és megérintette a karját.
— Jól van, nyugodj meg — dünnyögte.
— És mi van, ha még mindig odakint leselkednek?
— Mondom, elfutottak.
— De vissza is jöhettek.
— Ketten kettő ellen? És nekünk még egy vasvillánk is van!
Tenar alig hallható suttogássá halkított hangon mormolta rémülten:
— De az ágnyeső kés és a két kasza is ott van kint, a magtár előtt!
A férfi megrázta a fejét.
— Elfutottak. Látták az ajtóban… őt… és téged is.