— Nem jönnek vissza.
— Akár föl is gyújthatják a házat.
— Ezt a házat? — nézett körül a férfi a vastag kőfalakon.
— Akkor a szénapajtát.
— De nem jönnek vissza! — ismételte meg Kóbor csökönyösen.
— Nem.
Szorosan markolták a csészéjüket. A kezüket melengették forró falukon.
— A gyerek átaludta az egészet.
— Nagyon jól tette.
— De ezt majd reggel meglátja… itt… reggel, ha fölkel.
Egymásra meredtek.
— Ha tényleg megöltem… ha valóban meghal — csattant föl Kóbor ingerülten. — Éppenséggel ki is vonszolhatom és eltemethetem…
— Temesd el!
De a férfi csak mérgesen megrázta a fejét.
— Ugyan, mit számít? Miért, mondd, miért ne tehetnénk meg? — akaratoskodott Tenar.
— Nem tudom.
— Amint kivilágosodik.
— Akkor majd kiviszem a házból. Taligán. Az öregember majd segíthet.
— Ő már semmit sem képes fölemelni. Majd én segítek.
— Magam is elbírok majd vele. Leviszem a faluba. Akad ott valamilyen gyógyító ember.
— Borostyán, a javasasszony.
Tenar egyszerre kínzón, végtelenül kimerültnek érezte magát. Még a könnyű csészét is alig tudta megtartani a kezében.
— Maradt még a kannában — mormolta elakadó nyelvvel.
Kóbor töltött magának még egy csészével.
A lángok visszfénye táncolt a szemükben.
A tűz föl-fölcsapott, aztán elhalványult, megint felvöröslött a tűzhely kormos falai között, a sötét éjszaka, a sejtelmes égbolt, az esthomály barlangjai, a levegő végtelen tere és a világ távoli fényei alkotta háttér előtt.
Lángok, sárga, narancsszín, pirosas, vöröslő lángnyelvek csapongtak… a szavak, amelyeknek kimondására az asszony nem volt képes.
— Tenar!
— Mifelénk Tehanu annak a csillagnak a neve.
— Tenar, kedvesem. Gyere. Gyere velem!
Már nem a tűzhely előtt ültek. A sötétben álltak… a sötétség termében. A fekete átjáróban. Már azelőtt is jártak arra… egymást vezetve… egymást követve a végtelen feketeségben, a föld színe alatt.
— Erre vezet az út — suttogta az asszony hangja.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Tél
Tenar ébredezett, de nem volt semmi kedve végleg fölébredni. Az ablak felől, a zsalugáter résein át homályos, szürke fény szüremkedett be. De miért vannak csukva az ablaktáblák? Kapkodva kiszökkent az ágyból, és a folyosón át kiment a konyhába. Senki sem ült a tűzhely mellett, és a padlón sem feküdt senki. Nem volt semmi jele senkinek és semminek. Kivéve a tálalópolcon álló teáskannát és három csészét.
Therru napfelkelte körül jött elő. Szokásuk szerint megreggeliztek.
— Mi történt? — kérdezte meg a kislány az asztal leszedése közben. A konyha sarkában lévő mosogatódézsában fölcsippentette egy nedves rongydarab csücskét. Az edényben lévő vizet barnásvörös csíkok és foltok tarkázták.
— Ó, csak a havibajom jött meg kicsit korábban — csodálkozott el Tenar, milyen könnyedén hazudik a gyereknek.
Therru egy pillanatig mozdulatlan maradt, orrlikai kitágultak, fejét fölszegte, mint egy szagnyomot fogott ragadozó. Azután visszadobta a vászondarabot a vízbe, és kiment, hogy megetesse a csirkéket.
Tenar rosszulléttel küszködött. Még a csontjai is sajogtak. Odakint még mindig hideg volt az idő, ezért ameddig csak tehette, nem mozdult ki a házból. Therrút is szerette volna maga mellett tartani, de amikor az éles, friss szél előcsalogatta a napot, a kislány mindenáron sütkérezni akart egy kicsit.
— Maradj ott Szilajjal a gyümölcsösben! — figyelmeztette Tenar.
De Therru nem válaszolt semmit, csak kisurrant az ajtón.
Arcának megégett, eltorzult oldala a megbénult izmok és a vastag hegek miatt merev volt, de amint a sebhelyek kissé kisimultak, és Tenar már nem fordult el tőle, csak a torzulást látva benne, hanem azt is arcnak tekintette már, rájött, hogy annak is megvan a maga kifejezőképessége. Amikor Therru megijedt valamitől, a megpörkölődött és megfeketedett oldal valahogy „bezárult”, ahogy Tenarnak tűnt, összehúzódott, és még jobban megkeményedett. Amikor viszont fölizgult vagy megkívánt valamit, még az üres szemgödre is mintha nézett volna, a sebhelyei pedig kipirultak, és ha hozzáért, szinte sütöttek. Most, amikor kiment a házból, valahogy olyan ijesztőnek látszott, mintha az arca nem is emberi, hanem állati lenne, mint egy pikkelyes bőrű, vad, egyetlen csillogó szemű, néma, menekülő teremtmény.
Tenar tisztában volt vele, hogy most, miután először hazudott neki, a kislány is első ízben megtagadja majd neki az engedelmességet. Igen, először, de nem utoljára!
Keserű sóhajtással zöttyent le a tűzhely mellé, és egy ideig nem csinált semmit.
Valaki megkopogtatta az ajtót. Frisspatak és Kóbor… de nem… ezután Karvalynak kell szólítania őt… szóval Karvaly állt a küszöbön. A vén Frisspatak fontoskodón, teli szájjal locsogott, Kóbor sötéten, némán, ormótlanul állt mellette elkoszolódott báránybőr bundájában.
— Gyertek be! — szólította őket az asszony. — Igyatok egy kis teát. Mi újság odakint?
— Megpróbáltak eliszkolni Valmouth felé, de az emberek Kahedananból, az intézőkkel együtt elébük vágtak, és Meggyes házának tornáca előtt kapták el őket — számolt be az eseményekről Frisspatak az öklével hadonászva.
— Ez is elmenekült? — tört rá Tenarra a rémület.
— Csak a másik kettő — nyugtatta meg Kóbor. — Ez nem.
— Tudod, a kerekhegyi régi mészárszékben találták meg a tetemét, apró darabokra vagdalva, mintha a Kahedanan melletti vágóhídon csinálták volna, szóval odajöttek az intézők is tízen vagy tizenketten, és mind csak őket keresték. Múlt éjjel meg az összes falut végigkutatták a környéken, és ma reggel, még talán virradat előtt meg is találták őket Meggyes nyári konyhájában. Félholtra fagytak.
— Akkor ez mégiscsak meghalt? — kérdezte Tenar aggódó hangon.
Kóbor közben lehámozta magáról súlyos bundáját, letelepedett az ajtó mellett álló nádfonatú székre, és bőr lábszárvédője fűzőjét bontogatta.
— Nem, ez még él — közölte nyugodt hangján. — Ott van Borostyánnál. Én vittem le hozzá reggel a kétkerekű kordén. Az emberek már napfölkelte előtt kint voltak az utcákon, és mind azt a hármat keresték. Különben megöltek egy asszonyt, odafönt a hegyekben.
— Miféle asszonyt? — kérdezte Tenar elhalón.
Tekintetével belekapaszkodott Kóboréba. A férfi némán bólintott.
Frisspatak magáénak akarta az egész történetet. Hangoskodva vette vissza a beszélgetés fonalát:
— Beszéltem pár emberrel odaföntről, és aszonták, mind a négyen odafönt tanyáztak, táboroztak, kuncsorogtak és kódorogtak Kahedanan környékén, a nő meg lejárt a faluba kéregetni, összevissza verve, az egész teste csupa seb, kék-zöld folt és égés. Ők kűtték le, azok az alakok, tudjátok, biztos, hogy koldulni, aztán visszament hozzájuk, és aszonta az embereknek, ha üres kézzel tér vissza, még jobban elláttyák a baját, mire megkérdezték tőle, akkor minek megy vissza? De ha nem menne, akkor utána jönnének, aszonya, tuggyátok, meg hogy mindig velük együtt csavargott. De akkor túl messzire mentek, és végül agyonverték, aztán fogták és levitték a tetemét az ósdi vágóhídra, ahol még maradt valami bűzös hulladék, és azt hitték, attól majd nem veszik tán észre, micsinátak vele. Aztán legyüttek onnan, egyenesen ide, tegnap este. És te meg miért nem kiabátá és hívtá bennünket tegnap éjjel, Goha? Karvaly aszongya, egészen itt jártak a háznál, itt szaglásztak körülötte, amikor nekik esett. Biztos meghallottam vóna, vagy esetleg Szilaj, mert az ő füle talán még élesebb, mint az enyém. Neki még tán nem is szót senki?