— A harmadik szó már varázsige!
— Az öreg boszorka, tudod, a vén Moha, igen rossz állapotban van. Azt mondta, amikor megtudta, hogy lejövök a Középső Völgybe, szóval azt üzeni: „Mondd meg Goha asszonyságnak, hogy látni szeretném, mielőtt meghalok, ha módját ejtheti, hogy feljöjjön hozzám.”
„Varjú, dögevő keselyű” — gondolta magában Tenar, és gyűlölettel nézett a rossz hír hozójára.
— Beteg talán?
— Halálosan — mondta erre Townsend olyasféle fintorral, amelyben még némi bizonytalan jóindulat nyoma is fölfedezhető volt. — Még a télen esett le a lábáról, és gyorsan romlik az állapota, ezért üzente, hogy nagyon szeretne látni, mielőtt elviszi a kaszás.
— Köszönöm, hogy átadtad az üzenetét — mondta Tenar kimérten, és megfordult, hogy visszamenjen a házba. Townsend Szikrával indult tovább a birkaakol felé.
Az ebédrevaló előkészítése közben Tenar odaszólt Kóbornak és Therrunak:
— El kell mennem innen!
— Megértem — emelte rá a szemét Kóbor. — Mehetünk mind a hárman, ha te is úgy látod jónak.
— Megtennéd? — Aznap első ízben derült föl valamelyest az arca, mintha viharfelhő foszlott volna szét fölötte. — Ó! Hiszen ez nagyszerű! Nem akartalak erre kérni… azt gondoltam, talán… Nos, Therru, volna, kedved visszaköltözni abba a kis házba, Oromon házába… egy kis időre?
A gyerek kis ideig elgondolkodott a kérdésen.
— Akkor megnézhetném a barackfámat — suttogta végül.
— Igen és Heathert… meg Torkost és Mohát… a szegény öreg Mohát! Ó, szerettem, mennyire szerettem volna már eddig is visszatérni oda, csak nem láttam helyénvalónak. Itt a gazdaság, amit rendben kellett tartanunk… meg minden…
Közben érezte: valami más oka is van, hogy eddig nem ment vissza, hogy még a gondolatát is elhessegette a visszatérésnek, hogy eddig még csak nem is ébredt tudatára a visszavágyódásnak. De bármi lett légyen is ez az ok, most úgy oszlott el, mint valami árnyék vagy elfelejtett szó.
— Vajon viselt-e rá gondot valaki? Elküldött-e bárki valami gyógyítóért? Odafönt a Meredélyen ugyan ő az egyetlen vajákos, de lent, Gont Kikötőjében biztosan akadhat valaki, aki segíthetne rajta. Ó, szegény Moha! Igen, oda akarok menni… Ma már késő van hozzá, de holnap, holnap kora reggel indulhatunk. És akkor a gazda gondoskodhat majd a reggelijéről!
— Majd csak beletanul — dörmögte Kóbor.
— Ő ugyan soha! Végül majd talál magának valami ostoba nőszemélyt, aki megcsinálja helyette. Ó! — nézett körül a konyhán Tenar, egyszerre derűs és ingerült tekintettel. — Nem szívesen hagyom itt azt a húsz évemet, amíg ezt az asztalt sikáltam. Remélem, ezt azért elismeri majd!
Szikra meghívta a birkapecért vacsorára, de Townsend éjszakára már nem kívánt ott maradni, bár a kötelező vendégszeretet jegyében fölkínálták neki a szállást is. Valamelyikük ágyát kellett volna elfogadnia, és Tenar mélységesen viszolygott a gondolattól. Megkönnyebbülten nézett utána, amint elballagott a tavaszi alkonyat kékes szürkületében falubeli vendéglátói háza felé.
— Holnap kora reggel elindulunk Re Albiba, fiam — fordult oda Szikrához. — Kóbor, Therru meg én.
A férfi kissé riadtan nézett vissza rá.
— Csak úgy fogjátok magatokat, és elmentek?
— Te is úgy mentél el és jöttél vissza — mondta az anyja szemrehányón. — De most figyelj ide, fiam! Ez itt apád pénzesládikája. Van benne hét elefántcsontdarab meg néhány váltó az öreg Hídmestertől, amelyeket persze sohasem fizet majd meg, hiszen nincsen neki mivel. Azt a négy andradesi tallért Kova egy valmouthbeli hajóácstól kapta néhány birkabőrért, jó pár évvel ezelőtt, amikor még gyerek voltál. Ezt a három enyhelyit Evezős fizette a Felsőpataki Tanyáért. Én beszéltem rá apádat annak idején a megvásárlására, azután segítettem neki rendbe tenni és eladni. Szóval ezt a hármat magammal viszem, mivel én kerestem őket. A többi meg a tanya a tiéd. Te vagy a gazda.
A magas, vékony fiatalember csak állt a helyiség közepén, és meredten bámulta a pénzesládikót.
— Vidd csak el mindet. Nekem nem kellenek! — mormolta halkan.
— Nekem sincs rájuk igazán szükségem. De azért köszönöm, fiam. Azt a négyet azért csak tartsd meg. Ha egyszer megnősülsz, mondd azt, hogy az én nászajándékom a feleségednek.
Ezzel Tenar visszatette a dobozt a ruhásszekrény felső polcára, a nagy tál mögé, ahol Kova mindig is tartotta.
— Therru, te pedig szedd össze a holmidat máris, mivel nagyon korán indulunk útnak holnap.
— És mikor jöttök vissza? — kérdezte Szikra, mire hangjának hallatán Tenarnak eszébe jutott a nyughatatlan, törékeny legényke, amilyen volt kiskorában. De csak annyit válaszolt:
— Azt nem tudom, gyermekem. Ha szükséged lesz rám majd eljövök.
Az asszony hozzálátott úti ruházatuk és egyéb holmijuk összekészítéséhez.
— Szikra — szólalt meg egyszer csak csöndesen —, még megtehetnél nekem valamit.
A fiú bizonytalan, mogorva tekintettel ült a kemencesutban.
— Mit? — kérdezte tétován.
— Menj le Valmouthba, amint tudsz, és látogasd meg a nővéredet. Modd meg neki, hogy visszamentem a Meredélyre. Mondd meg neki, ha szüksége lenne rám, csak egy szót üzenjen.
Szikra bólintott. Kóbort figyelte, aki már összecsomagolta csekélyke ingóságait, a sok utazáshoz szokott ember gyakorlott ügyességével, és most éppen a tányérokat rakta vissza a polcra, hogy a konyhát rendben hagyják ott maguk után. Ezzel végezvén maga is leült szemben Szikrával, a tűzhely másik oldalán, és új zsinórt fűzött iszákja gyűrűibe, hogy szorosabbra húzhassa a száját.
— Ismerek egy csomót, ami pont jó lenne oda — szólalt meg a fiú. — Egy tengerészcsomót.
Kóbor szótlanul odanyújtotta neki a zsákot, és figyelte, amint Szikra, szintén némán, megmutatja, hogyan kell megkötni a hurkot.
— Jól csúszik, látod? — mondta, mire Kóbor csöndesen bólintott.
Pirkadat előtt, még dermesztő sötétségben hagyták el a tanyaházat. A napsugarak későn érik csak el a Gont-hegység nyugati odalát, s így csak a járás tartott meg bennük valamennyi meleget, míg a déli csúcsot végre megkerülő égi kályha fűteni nem kezdte a hátukat. Therru kétszer olyan sebesen lépdelt már, mint az előző nyáron, de még így is két napig eltartott az útjuk. Jól bent jártak már a délutánban, amikor Tenar megkérdezte:
— Megpróbálunk odaérni a Tölgyes Forráshoz még ma estére? Ott van egy fogadóféle. Kaptunk ott egy bögre tejet a múltkor, emlékszel rá, Therru?
Kóbor eközben elkalandozó tekintettel nézett föl a hegy meredek oldalára.
— Ismerek arrafelé egy helyet…
— Nagyon jó — nézett rá Tenar.
Kicsivel az előtt a hajtűkanyar előtt, ahonnan először megpillanthatták volna Gont Kikötőjét, Kóbor letért az útról, és befordult a meredek oldalt borító, sűrű rengetegbe. A nyugat felé ereszkedő nap lapos, vörös-arany sugarakat lövellt a fák törzsei és a sűrű lombok közé. Vagy fél mérföldnyit kapaszkodtak a Tenar számára fölismerhetetlen ösvényen, amikor kiértek egy kisebb párkányra vagy kiszögellésre, egy, a hegyoldalban nyíló tisztásra, amelyet hátulról a meredek szirtek, körös-körül pedig a hatalmas fák védtek a széltől. Onnan észak felől jól látszottak a hegység zord csúcsai, az évszázados fenyők lombjának tetejében nyíló résen pedig fölcsillant a nyugati tenger tükre. Tökéletes csönd vette körül őket, csak a szellő zizegtette meg olykor a dús tűlombokat. Egy szirti pacsirta hosszú, édes dalba kezdett, valami kósza napsugárba kapaszkodva, mielőtt visszaröppent volna a láb nem tiporta fűben rejtőzködő fészkére.