Csendes májusi nap volt. A gesztenyefákról virágszirmok özöne hullott a járókelők fejére, és a Vlagyimirdomb tövéből ismerős ének fülbemászó dallamát hozta a szél. Georgij boldogan szippantott nagyokat szülővárosának fűszeres levegőjéből, és azonnal úgy érezte, mintha gyermekségének vagy ifjúkorának napjai tértek volna vissza. Csak a lelke mélyén bújt meg egész idő alatt az izgalom. A legnehezebb és a legörömtelibb esemény vár rá. Mariannával találkozik de hogy mondja meg neki?
Georgij lassan lépdelt felfelé a Krescsatyikhoz, nem kívánt igénybe venni sem közlekedési eszközt, sem a mozgójárdát. Gyönyörködni akart Kijev szépségében, és felkészülni a találkozásra.
Körülbelül egy óra hosszat sétált, és észre sem vette, hogy már odaért az Energetikai Intézet kapujához, ahol Marianna dolgozott. A lépcsőház fordulójában egy csoport munkatárs bukkant fel. Nyilván véget ért a munkaidő. És ekkor… megpillantott egy magas, szép alakú lányt, aki sötét hajkoronát viselt. A lány megállt egy oszlop mellett, és megigazította halántékánál a fürtjeit.
Marianna! Egyetlenem…
Georgij szíve vadul vert. A lány láttán még tisztábban érezte, hogy milyen kimondhatatlanul szereti, milyen nehéz, sőt egyszerűen lehetetlen lesz elfelejteni, kiszakítani szívéből, és nekiindulni a kozmosz irdatlan fekete végtelenjének, és még a reményét is eltemetheti, hogy még egyszer ebben az életben találkozhat vele.
A lány tekintete Georgijra vetődött. Meglepetést, örömet, szerelmet, majd szemrehányást fejezett ki nagy, fekete szeme. Elakadt a szava, képtelen volt megszólalni.
Georgij elsápadt. Kitárta a karját, és várt, Marianna odaszaladt hozzá, ügyet sem vetve elmosolyodó barátnőire, és átölelte.
Lefelé eveztek a Dnyeperen. Egy kis szigeten állapodtak meg. Úgy döntöttek, hogy itt töltik az egyhónapos szabadságot. Marianna olyan vidám volt, mint valami gyerek. Georgij még meg sem pendítette közeli elválásuk gondolatát. Nem akarta elrontani a pihenés örömteli és felhőtlen napjait.
Georgij sátrat vert a vízparton, egy szomorúfűz mélyen lecsüngő ágai alatt. Az ágakra fel lehetett aggatni a ruhaneműt, a felszerelést. Ifjúkori emlékei keltek szinte újra életre, amint a fatönkök alatt horgászott, Marianna pedig valami öreg üstben, amit a jó ég tudja, honnan szerzett, ízletes, füstszagtól átitatódott hallevest főzött a homokos földnyelven.
Néha bekapcsolták a rádiót vagy a televíziót, és meghallgatták, mi újság a bolygóközi repülések terén, mi hír az afrikai és az amerikai óriás építkezésekről, a biológia és a magtechnika szédületes eredményeiről. Esténként a zenei adásokat fogták, közben beeveztek a csónakkal a sűrű, füzes bozót közé, és megálltak a fehér vízililiomok mellett, és elragadtatva hallgatták, hogyan árad a muzsika az álmos víz felett, és hogyan hal el valahol messze a bal parti erdők mélyén.
Marianna boldog volt. De Georgij szemében néha valami aggodalmat fedezett fel, és levert hangon kérdezte:
— Nem akarsz beszélni. Látom rajtad… Érzem… Újból kirepülsz? Igen? Miért nem felelsz?
— Ne beszéljünk erről, Marianna. Nem vezet semmi jóra. Én űrhajós vagyok. Nem is tudnék más lenni.
— Az én kedvemért sem — mosolygott szomorúan a lány.
— Még a te kedvedért sem. De mi mindig együtt leszünk. Bárhol is legyek. Bármi is történjék…
— Még ha a… halál?… — kérdezte visszafojtott lélegzettel Marianna.
— Igen. Még akkor is. Már sokat gondolkoztam ezen. Nagyon sokat. És rájöttem, mi az oka annak, hogy testvéreink — ha az emberiség érdekei feltétlenül szükségessé teszik — miért választják olyan eltökélten a halált. Tudatában vannak halhatatlanságuknak…
— Halhatatlanságuknak?
— Igen. Az emberiség halhatatlanságának. Hiszen mi mindannyian csak parányi sejtjei vagyunk az emberiség felmérhetetlen élő szervezetének. Valójában nagyon egyszerű és mégis fenséges igazságról van szó. Neked ez talán még sohasem jutott az eszedbe?
Georgij új javai a homokban rajzolgatott, és nekifeledkezve magyarázott:
— Az emberiség fejlődését a földi élőlények fejlődésével jól össze lehet hasonlítani. Először voltak az egysejtűek, aztán a többsejtűek, majd megjelentek az első bonyolultabb szervezetek, a halak, a kétéltűek, a hüllők, az emlősök és az ember, így van ennél az igazságnál is. Eleinte az ember, a mi legkorábbi ősünk, magányos és boldogtalan volt. Mindentől félt, mindent ellenségének tekintett. Aztán tömörült a hozzá hasonlókkal. Ez már a törzs volt, az első soksejtű szervezet. Az egyén az érdekeit már alárendelte az egész közösség érdekeinek. Aztán jöttek a népek, a fajok és végül az egész Föld.
Elértünk oda, ahol most tartunk. És most a mi bolygónk egyetlen egységes, hatalmas és gyönyörű szervezet. És minden ember él és dolgozik, alkot, és szembenéz a veszélyekkel, ennek az élő szervezetnek, az emberiségnek az érdekében. Igen, az egyes ember, az egyedi sejt meg is hal, meghal, akárcsak a sejtek a mi testünkben, de hiszen mi mégis megmaradunk, az egyes sejtek szüntelen pusztulása ellenére is, és ugyanígy marad meg az emberiség is, noha az egyes emberek halála ellen mit sem tehetünk. És nemcsak megmarad, hanem fejlődik, egyre gazdagabb lesz és nemesebb, így fognak eltelni évezredek. A Föld egyesül majd a többi bolygóval, minden élő világgal. Az egész Tejútrendszer egy egységes szervezetté válik, aztán a többi csillagrendszer is…, és végül az egész világmindenség. Érted, Marianna? Az Alfától az Omegáig! Az élet első megnyilvánulásától a végtelenségig! És a mi utunk az értelem útja! Nem, nem, hogy lehetne itt halálról beszélni!
Marianna szinte itta Georgij lelkesült szavait, rámosolygott, a vállára borult, és bűntudatosan suttogta:
— Igazad van, értem, amit mondasz. Ez mind nagyon szép… De én nagyon szeretném, Georgij, ha egy icipicit a saját életem… ne haragudj… Nagyon vágyom arra, hogy boldog legyek. Én, én legyek boldog… Szeretnék a szemedbe nézni, a szavaidat hallgatni, szűk kis ösvényen beléd karolva sétálgatni…
Nagyot sóhajtott és hozzáfűzte:
— Szerintem még meghalni is csak azokért lehet…, azokért, akiket ismerünk, akik közel állnak hozzánk…
— De ők személyesítik meg az emberiséget? — vitatkozott élénken Georgij.
— Igen — felelte gyámoltalanul a lány.
És Georgijnak egyszer sem volt ereje megmondani Mariannának, hogy mi vár rájuk, így telt el a hónap. A szerelmesek elhagyták a vendégszerető szigetet, berámolták felszerelésüket a csónakba, kieveztek a keskeny öbölből a Dnyeperhez, a sebes villamos tutajok útvonalára.
Az utolsó sajtókonferenci Georgij végigszáguldott Kozmográd utcáin, átvágott a központi téren, és a Kongresszusi Palota mellett állította meg autóját. A széles lépcsőkön felsietett az oszlopcsarnokba. És ekkor hirtelen megtorpant.
Az oszlop mögül egy fehér, nyári ruhába öltözött, magas lány lépet elő.
— Marianna!
— Igen, én vagyok! — felelte elhaló hangon a lány, és görcsösen gyűrögette kezében átlátszó sálját. — Csak tegnap tudtam meg, hogy kirepülsz. Örökre! Igaz ez?
— Igaz — felelte szilárdan Georgij.
— És te ezt elhallgattad előlem. Egyetlen szót sem szóltál. Közönyösen és hidegen készültél erre a búcsúra!
Georgij elsápadt, kék szeme elsötétült, de a hangja tárgyilagos és nyugodt volt:
— Csakugyan nem érted? Nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam megmondani…