Ogg Ángyi összeráncolta homlokát.
— Dománk legidősebb csemetéje okádott — mondta. — Belekóstolt az apja sörébe.
— Hacsak nem szerfelett erős hányás vett rajta erőt — szögezte le Néne —, kétlem, hogy ez lett volna az, amire utaltam — bonyolult okkult jelet írt a levegőbe, amit Ángyi teljesen figyelmen kívül hagyott.
— Valaki megpróbált az asztalon táncolni — mesélte. — Beleesett Rittánk tökmártásába. Jót röhögtünk.
Néne megemelintette szemöldökét, s egy jelentőségteljes ujjat helyezett az orra mellé.
— Más természetű dolgokra céloztam — sugallta sötéten.
Ogg Ángyi rábámult.
— Valami baj van a szemeddel, Eszme? — kockáztatta meg.
Mállotviksz Néne fölsóhajtott.
— Rendkívül aggasztó, mágikus jellegű fejlemények vannak folyamatban — közölte hangosan.
A szoba elcsöndesedett. Mindenki a boszorkányokra meredt, kivéve Doma legidősebb csemetéjét, aki megragadta az alkalmat, hogy folytassa alkoholizálás-kísérleteit. Aztán, éppoly gyorsan, ahogy előzőleg elmenekült, több tucat beszélgetés sietve újra sebességbe kapcsolt.
— Talán nem lenne rossz ötlet, ha elmehetnénk és beszélhetnénk egymással valami kevésbé nyilvános helyen — említette meg Néne, ahogy a megnyugtató ricsaj újra átcsapott fölöttük.
Végül a mosókonyhában kötöttek ki, ahol Néne megpróbált beszámolni a tudatról, amivel összeakadt.
— Ott van odakint valahol a hegyekben és az erdőkben a fennsíkon — magyarázta. — És nagyon nagy.
— Azt éreztem, hogy keres valakit — jegyezte meg Magrat. — Egy óriási kutyára emlékeztetett. Tudod, amelyik elveszett. Tanácstalan.
Néne eltöprengett ezen. Most, hogy jobban meggondolja…
— Igen — értett egyet. — Valami olyasmi. Egy nagy kutya.
— Aggódó — tette hozzá Magrat.
— Keresve valamit — egészítette ki Néne.
— Földühödőben — fűzte hozzá Magrat.
— Igen — bólogatott Néne, mereven Ángyira bámulva.
— Lehet, hogy egy troll — találgatott Ogg Ángyi. — Benn hagytam majdnem egy egész pintet, tudjátok — tette hozzá szemrehányólag.
— Tudom, milyennek érződik egy troll tudata, Gytha — felelte Néne. Nem csattant föl. Valójában pont a csöndes módtól, ahogy ezt mondta, kezdett el Ángyi tétovázni.
— Aszongyák, van néhány igazán nagy troll a Tengely irányába' — mondta lassan Ángyi. — Meg jégóriások, meg nagy, szőrös hogyishívjákok, amik a hóhatár fölött élnek. De nem valami ilyesmire gondoltál, igaz.
— Nem.
— Ó!
Magrat megborzongott. Azt mondta magának, hogy egy boszorkánynak abszolút uralommal kell rendelkeznie saját teste fölött, és a libabőr vékony hálóinge alatt csak saját képzeletének terméke. Csak az volt a gond, hogy kitűnő a képzelőereje.
Ogg Ángyi fölsóhajtott.
— Hát akkor jobb lesz, ha vetünk rá egy pillantást — jelentette ki, s leemelte a fedőt a rézüstről.
Ogg Ángyi sosem használta a mosókonyhát, mert minden szennyesét a menyei mosták, szürke arcú, leigázott asszonyok törzse, akiknek nevére sose vette a fáradságot, hogy emlékezzék. Ezért hát a helyiség kiszáradt, elaggott gumók, kiégett katlanok, és darázslekvár-erjesztő üvegek tárolóhelyévé vált. Az üst alatt tíz éve nem gyújtottak tüzet. A téglái málladoztak, s ritka páfrányok nőttek a tűztér körül. A fedő alatti víz tintafekete volt, és, a pletyka szerint, feneketlen; a Ogg unokákat bátorították annak elhivésére, hogy a mélyén szörnyek lakoznak az idők hajnaláról, mivel Ángyi hitt abban, hogy egy kis borzongató és értelmetlen rettegés a gyermekkor varázsának elengedhetetlen alkotórésze.
Nyáron a sör behűtésére használta.
— Meg kell feleljen. Azt hiszem, talán össze kéne fogjunk egymással — javasolta. — És te, Magrat, bizonyosodj meg róla, hogy zárva van az ajtó.
— Mivel akarsz megpróbálkozni? — érdeklődött Néne. Mivel Ángyi területén voltak, a választás is teljesen rajta múlt.
— Mindig azt mondtam, hogy az ember nem ronthat el semmit egy jó kis Invokációval — jegyezte meg Ángyi. — Évek óta nem csináltam.
Mállotviksz Néne összeráncolta homlokát. Magrat így szólt:
— Ó, de nem is tudhatsz. Itt nem. Kell hozzá egy katlan meg egy varázskard. Meg egy nyolcszög. Meg fűszerek meg mindenféle hozzávaló.
Néne és Ángyi összenéztek.
— Nem az ő hibája — szögezte le Néne. — Azoké a grimmeséké, amiket vett — odafordult Magrathoz.
— Nincs szükség egyikre se nem — magyarázta. — Csak kobakológiára — körbenézett az ősöreg mosókonyhában.
— Azt kell használd, amid van — jelentette ki.
Fölvette az elszíntelenedett rézrudat, s elgondolkozva méregette kezében.
— Megigézzük és megidézzük tekegyelmed ezáltal — Néne szinte szünetet se tartott — az éles és rettentő rézrúd által.
A víz a forralóüstben lágyan hullámzott.
— Lásd, hogyan szórjuk — sóhajtotta Magrat — ezt az eléggé öreg mosószódát és némi szerfölött kemény szappanpelyhet tekegyelmed tiszteletére. Nahát, Ángyi, nem hinném…
— Csönd! Most te jössz, Gytha.
— És én segítségül hívom s megkötés alá helyezem tekegyelmed a Művészet kopaszodó sikálókeféjével és a Védelem rumplijával — mondta Ángyi meglengetve a hullámos mosódeszkát. A facsarótartozék leesett róla.
— Szép dolog a becsületesség — suttogta Magrat boldogtalanul —, de valahogy ez így nem az igazi.
— Hallgass rám, jányom — fordult oda Néne. — A démonok nem törődnek a dolgok külső megjelenésével. Azt számít, amit te gondolsz. Folytassuk!
Magrat megpróbálta elképzelni, hogy a kifakult és vénséges lúgszappan a legritkább izé, balzsalikom vagy mi a csoda, a távoli Klaccsból. Komoly erőfeszítésbe került. Csakis az istenek tudják, miféle démon válaszol egy ilyen megidézésre.
Néne szintén kissé kényelmetlenül érezte magát. Amúgy se volt oda különösebben a démonokért, s ez az egész ügy az invokációkkal meg háztartási eszközökkel varázslóskodástól bűzlött. Cinkosául szegődött a dolgoknak, elhitette velük, hogy fontosak. A démonoknak pattannia kéne, amikor hívják őket.
De az etikett előírta, hogy a vendégül látó boszorkányé a választás, és Ángyi kedvelte a démonokat, akik hímneműek voltak, vagy legalábbis annak látszottak.
Ezen a ponton Néne fölváltva körbehízelegte és fenyegette az alvilágot két lábnyi kifehéredett fadarabbal. Merészsége imponált magának.
A víz bugyogott kicsit, teljesen moccanatlanná vált, aztán egy hirtelen mozdulattal s halk pukkanó nesszel földuzzadt egy fejjé. Magrat leejtette a szappanát.
Jóképű fej volt, talán egy kissé kegyetlen a szem körül és kampós az orrnál, de mindennek ellenére jóképű egy amolyan könyörtelen módon. Ebben nem volt semmi meglepő; mivel a démon csupán kivetítette képmását ebbe a valóságba, ennyi erővel már jó munkát is végezhetett. Lassan megfordult, ragyogó fekete szobor a szeszélyes holdfényben.
— Nos? — szólalt meg.
— Ki vagy? — kérdezte Néne kereken.
A fej forgott, hogy szembenézzen vele.
— A nevem kiejthetetlen a nyelveden, asszony — válaszolta.
— Azt majd én eldöntöm — figyelmeztette Néne, s hozzátette. — Ne szólíts asszonynak.