— Rendben van. A nevem WxrtHltl-jwlpklz — felelte önelégülten a démon.
— Hol voltál, amikor a magánhangzókat osztogatták? Az ajtó mögött? — tudakolta Ogg Ángyi.
— Nos, Mr… — Néne csupán egy pillanat tört részéig tétovázott — …WxrtHltl-jwlpklz, úgy vélem, kíváncsi, miért hívtuk ide ma éjjel.
— Elvileg nem ezt kell mondanod — jegyezte meg a démon. — Elvileg azt kell mondanod…
— Kuss. Figyelmeztetlek, nálunk van a Művészet kardja és a Védelem nyolcszöge.
— Tőlem azt csináltok, amit akartok. Szerintem rumplinak és rézrúdnak néznek ki — gúnyolódott a démon.
Néne oldalra pillantott. A mosókonyha sarkába gyújtóst halmoztak, előtte egy nagy, nehéz fűrészbak állt. Mereven fixírozta a démont, és, anélkül, hogy odanézett volna, a rúddal keményen a vastag rönkre csapott.
A halotti csöndet, ami ezt követte, csak a fűrészbak két, tökéletesen széthasított felének előre-hátra imbolygása s lassú lepottyanása a tűzifarakásra törte meg.
A démon arckifejezése szenvtelen maradt.
— Három kérdést kérdezhetsz — közölte.
— Van valami fura szabadlábon a királyságban? — firtatta Néne.
A démon szemlátomást gondolkodóba esett.
— És semmi hazudozás — óvta nagy komolyan Magrat. — Különben jön a súrolókefe.
— Úgy érted, furább, mint szokásos!
— Ki vele! — mondta Ángyi. — Lefagy a lábam itt kinn.
— Nem. Nincs semmi fura.
— De mi éreztük… — kezdte Magrat.
— Várjunk csak, várjunk csak — vágott közbe Néne. Ajka hangtalanul mozgott. A démonok olyanok, mint a dzsinnek vagy a filozófiaprofesszorok — ha nem teljesen pontosan fogalmazol, boldog örömmel adnak neked abszolút precíz és tökéletesen félrevezető válaszokat.
— Van valami a királyságban, ami nem volt itt korábban? — reszkírozta meg.
— Nincs.
A hagyomány előírta, hogy csak hármat lehet kérdezni. Néne megpróbált megfogalmazni egy olyan kérdést, amit nem lehet szándékosan félreérteni. Aztán úgy döntött, hogy az helytelen hozzáállás lenne a játszma lejátszásához.
— Mi a fene folyik? — kérdezte óvatosan. — És semmi vacakolás, hogy megpróbálj kikecmeregni belőle, mert különben megfőzlek.
A démon láthatólag habozott. Nyilvánvalóan ez egy újfajta megközelítés volt.
— Magrat, csak rugdosd ide a gyújtóst, légy szíves — szólt Néne.
— Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen — közölte a démon, s hangját halvány kétségbeesés árnyalta.
— Igen, de nos, nekünk nincs időnk arra, hogy egész álló éjszaka szőrszálat hasogassunk veled. Az ilyen szócsaták lehet, hogy élvezetesek a varázslók számára, de nekünk van jobb dolgunk.
— Például főzhetnénk egy finom démonlevest — javasolta Ángyi.
— Ide hallgassatok — mondta a démon, és most határozottan rettegő nyüszítés volt a hangjában. — Nekünk nem szabad önként információt kiadni csak úgy. Vannak szabályok, tudjátok.
— Van egy kevés régről maradt olaj egy pléhdobozban a polcon, Magrat — említette Ángyi.
— Ha egyszerűen elmondom nektek… — kezdte a démon.
— Igen? — bátorította Néne.
— Nem fogjátok elárulni, ugye? — könyörgött a démon.
— Egy szót sem — ígérte Néne.
— Lakat lesz a számon — mondta Magrat.
— Nincs semmi új a királyságban — mesélte a démon —, de az ország fölébredt.
— Hogy érted ezt? — kérdezte Néne.
— Az ország boldogtalan. Olyan királyt akar, amelyik törődik vele.
— De hogyan… — kezdte Magrat, ám Néne csöndre intette.
— Nem az emberekre gondolsz, igaz? — firtatta. Az olajosan fénylő fej fejét rázta. — Persze, hogy nem, én se gondoltam.
— Mi… — kezdte Ángyi. Néne mutatóujját a szájára tette.
Megfordult s odalépdelt a mosókonyha ablakához, kifakult lepkeszárnyak s tavaly nyári dongók poros, pókhálós temetőjéhez. A sápadt derengés a fagyott ablaktáblán túl azt sugallta, hogy, a józan ész ellenére, hamarosan megvirrad egy új nap.
— Meg tudod mondani nekünk, miért? — tudakolta anélkül, hogy megfordult volna. Egy egész ország tudatát érezte…
Meglehetősen imponált neki a dolog.
— Én csak egy démon vagyok. Mit tudok én? Csak azt, ami van, nem annak a miértjét és hogyanját.
— Értem.
— Most elmehetek?
— Ümm?
— Legyen szíves!
Néne megrándulva kiegyenesedett újra.
— Ó. Persze. Szaladj csak — mondta szórakozottan. — Köszönöm.
A fej nem mozdult. Ott lézengett, mint a szállodai szolga, aki épp most cipelt föl tizenöt bőröndöt tíz emeletnyi lépcsőn, megmutatta mindenkinek, merre van a fürdőszoba, fölrázta a párnákat, s úgy érzi, már megigazgatta az összes függönyt, amit szándékában áll valaha is megigazgatni.
— Nincs az ellen kifogásotok, hogy kiutasítsatok innen, ugye? — szólt végül a démon, amikor senki se látszott elérteni a célzást.
— Mi? — vakkantotta Néne, aki megint mélyen elmerült gondolataiban.
— Csak mert jobban érezném magam, ha rendesen el lennék űzve. A „Szaladj csak”-ból hiányzik az a bizonyos valami — felelte a fej.
— Ó. Nos, ha ez neked örömet okoz. Magrat!
— Igen? — lepődött meg Magrat.
Néne odadobta neki a rézrudat.
— Lásd el a háziasszony szerepét, légy szíves — kérte.
Magrat elkapta a rudat annál fogva, amiről remélte, hogy Néne azt a rúd fogójának képzelte, s mosolygott.
— Hogyne. Persze. Oké. Ümm. El véled, gaz árny, el a legfeketébbik bugyrába…
A fej elégedetten mosolygott, mikor a szavak átgördültek rajta. Ez már jobban hasonlít az igazira.
Visszaolvadt az üst vizébe, akár a gyertyaviasz a lángban. Utolsó megvető megjegyzése, ami csaknem elveszett az örvénylésben, így hangzott: „Szaladj csaaakkk…”
Néne egyedül ment haza, amikor a hajnal hideg, rózsaszín fénye végigszánkázott a havon, s beengedte magát a kunyhójába.
A kecskék nyugtalankodtak óljukban. A seregélyek pusmogtak és műfogsoruk csattogtatták a tető alatt. Az egerek cincogtak a konyhakredenc mögött.
A boszorkány készített egy kanna teát, tudatában, hogy a konyhában minden nesz kissé hangosabbnak tűnik, mint amilyennek lennie kéne. Amikor belepottyantotta a kanalat a mosogatóba, úgy hangzott, mintha kalapáccsal csaptak volna egy harangra.
Mindig kényelmetlenül érezte magát azután, hogy szervezett varázslásba keveredett, vagy, ahogy ő fogalmazta volna, mísze lett saját magától. Azon kapta magát, hogy körbemászkál teendőket keresve, s aztán elfeledkezve róluk, amikor félig készen voltak. Föl-alá járkált a hideg konyhakövön.
Ilyen alkalmakkor szokott az elme rátalálni a legfurább tennivalókra azért, hogy elodázza elsődleges rendeltetését, azaz a gondolkodást. Ha bárki figyelte volna, meglepte volna a puszta eltökéltség, amivel Néne nekifogott az olyan feladatokhoz, mint a teáskanna aljának megtisztítása, vénséges diók kikotorászása a kredencen álló tálból, és megkövesedett kenyérmorzsák eltávolítása a kövek repedéseiből egy teáskanál hátsó felével.