Az állatoknak van tudata. Az embereknek is, bár az emberi elmék bizonytalanul ködös valamik. Még a rovaroknak is van pszichéje, csöppnyi, hegyes fénydarabkák a nem-tudat sötétségében.
Néne szakértőnek tartotta magát az elméket illetően. Egész biztos volt abban, hogy olyan dolgoknak, mint például országok, nincs tudata.
Az istenek szerelmére, még csak nem is elevenek. Egy ország az, nos, az…
Várjunk csak. Várjunk csak… Egy gondolat lopózott puhán Néne elméjébe, s félénken megpróbálta fölkelteni érdeklődését.
Van egy mód, ami által ezeknek a borongó erdőknek lehet tudata. Néne kihúzta magát, kezében egy már-már antiknak számító veknidarabbal, s tűnődve bámult a tűzhelyre. Lelki szemei keresztülnéztek rajta, ki a fák közti, hótöltötte folyosókra. Igen. Ez korábban soha nem merült föl benne. Na persze, olyan tudat lenne, ami a többi, benne lévő apróka tudatból tevődik össze; növények tudatából, madarak tudatából, medvék tudatából, még maguknak a fáknak óriási, lassú tudatából is…
Leült hintaszékébe, ami teljesen magától hintázni kezdett.
Gyakran gondolt az erdőre elterpeszkedő lényként, de csak, ahogy egy varázsló fogalmazta, metaforikusan; álmosan és poszméhektől zümmögve nyaranta, bömbölve és tombolva az őszi viharokban, összegömbölyödve és aludva telente. Eszébe jutott, hogy azonkívül, hogy más dolgok gyűjteménye, az erdő maga is egy különálló dolog. Eleven, csak nem úgy eleven, ahogy, mondjuk, egy makrancos hölgymenyét eleven.
És sokkal lassúbb.
Ennek fontosnak kell lennie. Milyen gyorsan ver egy erdő szíve? Egyszer egy évben, talán. Igen, ez nagyjából rendben lévőnek hangzik. Ott künn az erdő várja a ragyogóbb napsütést és hosszabb napokat, amelyek egymillió gallon nedvet fognak pumpálni több száz lábnyira föl az égbe egyetlen hatalmas diasztolés dobbanással, ami túl nagy és túl hangos ahhoz, hogy meghallja az ember.
És körülbelül ezen a ponton harapott Néne az ajkába.
Épp most gondolta a „diasztolés” szót, ami határozottan nem tartozott a szókincsébe.
Valaki van a fejében vele együtt.
Valami.
Ő gondolta mindezen gondolatokat vagy csak rajta keresztül gondolták őket?
Lebámult a padlóra, megpróbálva megtartani magának saját elképzeléseit. De az elméjén olyan könnyedén átláttak, mintha üvegből lenne.
Mállotviksz Néne talpra állt, s elhúzta a függönyt.
És ott voltak kinn azon, ami — melegebb hónapokban — a pázsit volt. És mindegyikük rámeredt.
Néhány perc elteltével kinyílt Néne kunyhójának főbejárata. Ez már önmagában eseményszámba ment; mint a legtöbb kostetői, Néne is a hátsó ajtón át élte életét. Csupán három olyan alkalom van az ember életében, amikor ildomos a főbejáraton át közlekedni, s az embert mindháromszor cipelik.
Az ajtó meglehetős nehezen nyílt, fájdalmas rándulások és nyöszörgések sorozatával. Néhány festékpikkely leesett az ajtó előtti hótorlaszra, ami befelé rogyadozott. Végül, amikor már félig nyitva volt, az ajtó beékelődött.
Néne kínosan oldalazva kászálódott ki a résen, ki a mindazaddig háborítatlan hóba.
Előzőleg föltette csúcsos kalapját meg a hosszú, fekete köpönyeget, amit akkor viselt, amikor azt akarta, hogy bárki, aki látja, abszolúte biztos legyen benne, hogy ő boszorkány.
Volt ott félig eltemetve a hóban egy vénecske konyhaszék. Nyáron pompás hely volt arra, hogy az ember ott üljön, elvégezze az egy helyben végezhető, épp szükségessé vált háztartási munkákat, miközben szemmel tartja az ösvényt. Néne előcibálta, lesöpörte az ülésről a havat, és határozottan leült, szétvetett térddel és dacosan összefont karral. Előrefeszítette állát.
A nap már jócskán fönn járt, de a fény ezen a Disznólesés Napján még mindig rózsaszín volt és rézsútos. Megragyogtatta az összegyűlt lények fölött lógó nagy párafelhőt. A teremtmények nem moccantak, bár hébe-hóba egyikük topogott patájával, vagy megvakarta magát.
Néne fölpillantott egy rebbenő mozdulatra. Nem vette korábban észre, de kertje körül minden fa úgy teli volt madarakkal, hogy úgy nézett ki, mintha megérkezett volna egy korai, különös, csupa barna és fekete Tavasz.
A parcellát, ahol nyáron a Gyógyfüvek nőnek, a farkasok foglalták el, ülve vagy elterülve nyelvük lógatva. Mögöttük a medvék kontingense kuporgott, azok mellett az őzek szakasza. A metaforikus földszintet nyulak, menyétek, vermelinek, borzok, rókák és vegyes lények gyülevész hada szállta meg, amelyre, függetlenül a ténytől, hogy egész életük az űző és űzött véres légkörében élik le, foggal, körömmel és karommal ölve vagy azok által megöletve, általában erdei népségként szoktak utalni.
Együtt pihentek a havon, szokásos étkezési kapcsolataik tökéletesen elfeledve, s megpróbáltak farkasszemet nézni a boszorkánnyal.
Két dolog volt azonnal nyilvánvaló Néne számára. Az egyik, hogy úgy néz ki, ezek itt döbbenetes pontossággal reprezentálják az erdei élet keresztmetszetét.
A másikat nem állta meg, hogy ne mondja ki hangosan.
— Nem tudom, mi ez a varázslat — közölte. — De ingyen elárulom… amikor elmúlik a hatása, közületek néhányan, ti kis nyamvadékok, jobban teszik majd, ha inalnak.
Egyikük se moccant. Nem hallatszott semminő nesz, eltekintve egy zavarba jött képpel magán könnyítő vénecske borztól.
— Ide hallgassatok — szólt Néne. — Mit tehetek én? Hiába jöttök hozzám. Ő az új úr. Ez az ő királysága. Nem avatkozhatom be. Nem helyes beavatkozni, mégpedig azért, mert nem árthatom magam uralkodók ügyeibe. Magától kell elrendeződnie, jól vagy rosszul. Alapvető szabálya a mágiának, az biza. Nem mászkálhatsz szanaszét bűvigékkel uralkodva az embereken, mert egyre több varázsigét kellene használj, ahogy az idő telik — hátradőlt, hálásan, hogy a régóta fennálló hagyomány nem engedi meg, hogy a Fortélyosak és a Bölcsek uralkodjanak. Emlékezett, milyennek érzett a korona viselése, ha csak néhány másodpercre is.
Nem, az olyan dolgok, mint a koronák, zavaróan hatnak okos emberekre, az a legjobb, ha az egész kormányzás megmarad olyan egyéneknek, akiknek szemöldöke középen összefut, amikor gondolkodni próbálnak. Eléggé fura módon, sokkal jobban csinálják.
Hozzátette:
— Az embereknek maguknak kell ezt egyenesbe hozniuk. Közismert tény.
Úgy érezte, hogy az egyik nagyobbacska szarvasbika különösképp kétkedő pillantást vet rá.
— Igen, nos, hát megölte az előző királyt — ismerte el. — Ez a természet útja, nem? Tik mindent tudtok erről. A hogyishíjják túlélése. Azt se tudjátok, mi fán terem egy királyfi, hacsak nem hinnétek azt, hogy a császármadár fiókája.
Ujjaival dobolt a térdén.
— Különben is, az előző király nem volt igazán a barátotok, igaz? Azzal a folytonos vadászassál meg mindennel.
Háromszáz pár szem meredt rá szúrósan.
— Hiába bámultok engem mind — próbálkozott. — Nem avatkozhatok a királyok dolgába, csak mert ti nem kedvelitek őket. Ugyan hol végződne? Nem arról van szó, mintha valaha is ártott volna nekem.
Megpróbálta elkerülni egy föltűnően kancsal hermelin metsző tekintetét.
— Jó, akkor ez önző szempont — mondta. — Pontosan ez a boszorkánylét lényege. Szép jó napot mindnyájatoknak.