Az ajtó mozdulni kezdett, nyikorgott, aztán fölgyorsult, s csattanva vágódott az ajtónyílásba. A zár helyére kattant.
Most aztán, ördög és pokol, működnie kell neki, mondta magának Verenc. Magától a büdös életben nem lesz képes fölemelni a kallantyút. De egy boszorkány biztos el fog jönni megkeresni a macskáját — nem igaz?
A kastélyon túli dombokon a Bolond a hasán feküdt, s belebámult egy kis tó mélyébe. Két pisztráng visszabámult rá.
Valahol a Korongon, ezt mondta neki a józan ész, kell legyen valaki, aki nála is nyomorultabb. Eltöprengett, ki lehet az.
Nem kérte, hogy Bolond lehessen, de nem számított volna, ha megteszi, mert nem jutott eszébe senki a családjából, aki bármire is odahallgatott volna, amit ő mondott, azok után, hogy az apja lelépett.
A Nagypapi, az aztán nem. Legkorábbi emlékképe a Nagypapiról az volt, hogy ott áll fölötte, és monoton gépiességgel megismételteti vele a vicceket, és minden egyes csattanót belever a fejébe az övével, ami vastag bőrből készült, s a tény, hogy csengettyűket varrtak rá, nem sokat javított a dolgokon.
Hét hivatalos, vadonatúj viccet tulajdonítottak Nagypapinak. Egymás után négyszer elnyerte az ankh-morporki Grand Prix de Idiots Sulthulye tiszteletbeli csörgősipkáját, amit még soha senki nem tett előtte, és ez föltehetőleg azt jelentette, hogy ő volt a legmulatságosabb ember, aki valaha is élt. Keményen megdolgozott érte, azt meg kell adni.
A Bolond borzongva emlékezett vissza, hogy hatéves korában hogyan közelítette meg félénken az öreget vacsora után a viccel, amit ő maga talált ki. Egy kacsáról szólt.
Élete legnagyobb verését érdemelte ki vele, ami már akkor is némi kihívást kellett jelentsen az öreg tréfacsinálónak.
— Meg fogod tanulni, fiú — minden egyes mondatot csilingelő csattanások központoztak, emlékezett vissza —, hogy nincs komolyabb a tréfánál. Mostantól fogva soha — az öreg megállt, hogy kezet váltson —, soha, soha nem fogsz kiejteni egy viccet, amit nem hagyott jóvá a Céh. Ki vagy te, hogy eldöntsd, mi mulatságos? Frigyelj, koma, hadd kacagjanak a pallérozatlanok a szakképzetlen évődésen, az csak a tudatlanok nevetése. Soha. Soha. Soha többé ne kapjalak rajta, hogy mókázol!
Ezek után visszatért a háromszáznyolcvanhárom Céh-jóvá-hagyta tréfa megtanulásához, ami épp elég rossz volt, meg a glosszáriuméhoz, ami sokkal hosszabb volt és jóval pocsékabb.
És aztán Ankh-ba küldték, és ott, a csupasz, zord szobákban, rájött, hogy vannak más könyvek is, nem csak az óriási, nehéz, rézveretes Monstrum Vicclajstrom. Egy egész kerek világ volt odakint, teli szokatlan helyekkel, meg érdekes dolgokat művelő emberekkel, mint például…
Éneklés. Éneklést hall.
Óvatosan fölemelte fejét, s idegesen összerándult a sipkáján lévő csengettyűk csilingelésétől. Sietve megragadta a gyűlölt vackokat.
A dalolás folytatódott. A Bolond félve kikukucskált a résen a gyöngyvesszők között, amelyek teljesen elrejtették.
Az éneklés nem volt különösebben kitűnő. Az egyetlen szó, amit a daloló hallhatólag ismert, a „la” volt, de azt ugyancsak keményen megdolgoztatta. A dallam azt az általános benyomást keltette, hogy az énekesnő azt hiszi, hogy az emberek bizonyos körülmények között feltétlen „lalalá”-ra kell fakadjanak, és eltökélte, hogy megteszi, amit a világ elvár tőle.
A Bolond megkockáztatta fejének kissé följebb emelését, s életében először megpillantotta Magratot.
A lány eléggé feszélyezetten abbahagyta a táncolást keresztül a keskeny mezőn, és azzal próbálkozott, hogy százszorszépeket fonjon a hajába, nem sok sikerrel.
A Bolond visszafojtotta lélegzetét. A kemény padlóköveken töltött hosszú éjszakákon ilyen nőkről álmodott. Bár, ha jobban meggondolja, nem igazán hasonlítottak ehhez a lányhoz: a mellkas környékén jobban el voltak látva gömbölyűségekkel, orruk se volt olyan hegyes és veres, s a hajuk hajlamosabb volt szállni a levegőben. De a Bolond libidója elég értelmes volt ahhoz, hogy megállapítsa a különbséget a lehetetlen és az elképzelhetően elérhető között, s sietve kettévágott egyes szűrőáramköröket.
Magrat virágokat szedett, s beszélt hozzájuk. A Bolond erejét megfeszítve fülelt.
— Itt egy Gyapjas Ádázfű — mondta. — És Melaszcitver, a fülgyulladásra…
Még Ogg Ángyi is, aki pedig roppant optimista világnézetet mondhatott magáénak, szorongatott helyzetbe került volna, ha valami hízelgőt kellett volna mondjon Magrat hangjáról. De a Bolond fülét úgy ütötte meg, akár a virágzás.
— …és Ötlevelű Hamis Mandragóra, hathatós a húgyhólyag ömlései ellen. Á, és ez itt az Öregember Békatutaja. Az való a székrekedésre.
A Bolond szégyenlősen fölállt a csengettyűk harangjátéka közepette. Magrat számára ez olyan volt, mintha a rét, ami ez idáig nem tartalmazott semmi veszedelmesebbet halványkék pillangók felhőinél, meg néhány magánvállalkozó dongónál, hirtelen egy nagy, vörös-sárga démont növesztett volna.
Tátogott a szája. Három fenyegető szarva volt.
Tudata hátsó felében egy sürgető hang azt mondta: most el kéne rohannod, akár egy félénk gazella, ez a szokásos eljárás ilyen helyzetekben.
A józan ész közbeavatkozott. Magrat még legderűlátóbb pillanataiban se hasonlította volna magát gazellához, legyen az félénk, vagy másmilyen. Ráadásul, tette hozzá, az az alapvető bökkenő az elfutással á la félénk gazella, hogy minden valószínűség szerint könnyedén maga mögött hagyná a fickót.
— Ööö — nyögte a jelenés.
A ráció, amiből, annak ellenére, hogy Mállotviksz Néne általános meggyőződése szerint Magratnak nem volt ki a négy kereke, mégis bőséges mennyiséggel rendelkezett, kimutatta, hogy viszonylag kevés démon szokott nyomorultul csilingelni, és ennyire levegő után kapkodva megjelenni.
— Szia! — üdvözölte Magrat.
A Bolond elméje szintén keményen kattogott. Kezdett pánikba esni.
Magrat őrizkedett a hagyományos csúcsos kalaptól, amit az idősebb boszorkányok viseltek, de tartotta magát a boszorkányság egyik legalapvetőbb szabályához. Nincs sok értelme boszorkánynak lenni, hacsak nem nézel ki annak. Esetében ez rengeteg ezüstékszert jelentett nyolcszögekkel, denevérekkel, pókokkal, sárkányokkal s a mindennapi miszticizmus egyéb jelképeivel; Magrat a körmét is feketére festette volna, kivéve, hogy nem hitte, hogy képes lenne szembenézni Néne megsemmisítő gúnyolódásával.
A Bolondban földerengett, hogy egy boszorkányt lepett meg.
— Hinnye — szólt, s megfordult, hogy elinaljon.
— Ne… — kezdte Magrat, de a Bolond már az erdei ösvényen trappolt, ami visszavezetett a kastélyhoz.
Magrat ott állt s a kezében kókadozó bokrétát nézte. Ujjaival a hajába túrt, s onnan elhervadt szirmok záporoztak.
Úgy érezte, hogy egy fontos pillanat csúszott ki a kezéből olyan gyorsan, akár egy bezsírozott malac a keskeny sikátorból.
Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy átkozódjék. Jó sok átkot ismert. Pityergi Komámasszony igazán tehetséges volt e téren, még az erdei lények is a lehető legsebesebb futásban szoktak volt elhaladni kunyhója mellett.
Egy olyat se talált, ami igazán kifejezte volna érzéseit.
— Ó, a fenébe! — mondta.
Megint holdtölte volt, s roppant szokatlan módon, mindhárom boszorka korán érkezett a menhirhez, ami annyira zavarba jött ettől, hogy elment, és elbújt a rekettyésben.
— Csöves két napja nem jött haza — panaszolta Ogg Ángyi, amint megérkezett. — Ez nem jellemző rá. Sehol se találom.