— A macskák tudnak magukra vigyázni — válaszolta Mállotviksz Néne. — Az országok nem. Jelentenivaló híreim vannak. Gyújtsd meg a tüzet, Magrat.
— Mmm?
— Azt mondtam, gyújtsd meg a tüzet, Magrat.
— Mmm? Ó? Igen.
A két öregasszony nézte, ahogy tétován átlibeg a fenyéren, szórakozottan rángatva kiszáradt zanótnyalábokat. Úgy tűnt, hogy valami foglalkoztatja Magratot.
— Nem szokásos önmagának látszik — jelentette ki Ogg Ángyi.
— Igen. Lehet, hogy javulás — felelte kurtán Néne, s leült egy sziklára. — Igazán meggyújthatta volna, mire megérkeztünk. Az a dolga.
— Igyekszik — jegyezte meg Ogg Ángyi, tűnődve tanulmányozva Magrat hátát.
— Én is igyekeztem, amikor jány voltam, de ez nem állította meg Szűrő Komámasszony nyelvének élesebbik végét. A legfiatalabb boszorkány kiszolgálja az idejét, tudod, hogy van ez. És nekünk nehezebb is volt. Nézz rá. Még csak nem is viseli a csúcsos kalapot. Honnan fogják tudni a népek?
— Nyugtalanít valami téged is, Eszme? — kérdezte Ángyi.
Néne mogorván bólintott.
— Látogatóm volt tegnap — közölte.
— Nekem is.
Aggodalma ellenére Néne ettől kissé bosszús lett.
— Kicsoda? — kérdezte.
— Lancre polgármestere meg egy csomó polgár. Nem valami boldogok a királlyal. Olyan királyt akarnak, akiben meg lehet bízni.
— Én nem bíznék meg olyan királyban, akiben bíznak a polgárok — jegyezte meg Néne.
— Igen, de ez nem jó senkinek, ez a folytonos adóztatás, meg a nép legyilkolása. Az az új őrmesterük szintén roppant lelkes, amikor kunyhók fölgyújtásáról van szó. Na persze, a jó öreg Verenc is azt szokta volt tenni, de… nos, tudod…
— Tudom, tudom. Sokkal személyesebb volt — bólogatott Néne. — Az ember érezte, hogy komolyan gondolja. Az emberek szeretik azt érezni, hogy megbecsülik őket.
— Ez a Felmet gyűlöli a királyságot — folytatta Ángyi. — Mindenki ezt mondja. Azt mondják, amikor odamennek, hogy beszéljenek vele, csak bámul rájuk, meg vihog, meg kezét dörzsöli, meg rángatózik kicsit.
Néne megvakarta az állát.
— Na persze, az öreg király meg kiabálni szokott velük, és kirugdosta őket a kastélyból. Mindig azt mondta, hogy nincs ideje szatócsokra meg hasonlókra — tette hozzá, s személyes elismerés csendült hangjában.
— De mindig nagyon kegyesen tette — mondta Ogg Ángyi. — És ő…
— A királyság aggódik — közölte Néne.
— Igen, már mondtam.
— Nem az emberekre gondoltam, hanem a királyságra.
Néne elmagyarázta. Ángyi néhányszor félbeszakította kurta kérdésekkel. Nem merült föl benne, hogy kételkedjék abban, amit hall. Mállotviksz Néne sose talált ki dolgokat.
A végén így szólt:
— Nahát!
— Pontosan ezt érzem én is.
— Megáll az eszem.
— Úgy van.
— És utána mit csináltak az állatok?
— Elmentek. Az odahozta őket, az hagyta őket elmenni.
— Senki se evett meg senkit?
— A szemem láttára nem.
— Fura.
— Hát hogyne.
Ogg Ángyi fölnézett a lenyugvó napra.
— Szerintem nem sok királyság csinál ilyesmit — szögezte le. — Láttad a teátrumot. A királyok meg hasonlók egész idő alatt gyilkolásszák egymást. A királyságaik meg csak próbálják kihozni a legjobbat belőle. Hogy lehet az, hogy ez meg hirtelen zokon vette?
— Már régóta itt van — mutatta ki Néne.
— A mindenhol is — vágta rá Ángyi, s hozzátette, az egész életük tanulmányaiknak szentelők stílusában —, a mindenhol ott van, ahol van, azóta, hogy először odatették. Ezt nevezik geográfiának.
— Az csak a föld — nyilvánított véleményt Néne. — Az nem ugyanaz, mint a királyság. A királyság mindenféléből tevődik össze. Elképzelésekből. Hűségből. Emlékekből. Ez valahogy együttlétezik. És aztán mindezek a dolgok valamiféle életet hoznak létre. Nem fizikai értelemben életet, inkább eleven eszmét. Abból áll, ami él, és amit azok gondolnak. Meg amit az előző emberek gondoltak.
Magrat újra föltűnt a színen, s elkezdett tüzet rakni olyan kifejezéssel, mint aki transzban van.
— Látom, hogy ezen sokat gondolkoztál — jegyezte meg Ángyi nagyon lassan és óvatosan fogalmazva. — És ez a királyság jobb királyt akar, úgy van?
— Nem! Azaz igen. Figyelj! — hajolt előre. — Neki nincsenek olyan szeretem-nemszeretem dolgai, mint az embereknek, érted?
Ogg Ángyi hátradőlt.
— Hát persze, hogy is lehetne, nem?
— Nem törődik azzal, hogy az emberek jók vagy rosszak. Nem hinném, hogy egyáltalán képes lenne ezt megállapítani, mint ahogy te se tudod megmondani, hogy egy hangya jó hangya-e. De elvárja a királytól, hogy törődjön vele.
— Igen, de — mondta siralmasan Ángyi. Kezdett egy kicsit megijedni a csillogástól Néne szemében. — Rengeteg ember ölte meg egymást, hogy Lancre királya lehessen. Elkövettek már mindenféle gyilkosságot.
— Nem számít! Nem számít! — magyarázta Néne karját lengetve. Elkezdett ujjain számolni. — Azért, mert, egy, a királyok jönnek-kelnek folyton egymást ölögetve, mert ez a sorsuk része, és nem is számít gyilkosságnak, és kettő, a királyságért ölnek. Ez a fontos benne. De ez az új fickó csak hatalmat akar. A királyságot magát gyűlöli.
— Egy kicsit olyan, mint egy kutya — jelentette ki Magrat. Néne fölnézett rá, s száját nyitotta, hogy valami megfelelő visszavágásban részesítse, aztán ellágyult az arckifejezése.
— Nagyon olyan — mondta. — Egy kutyát nem érdekli, hogy a gazdája jó vagy rossz egész addig, míg őt szereti.
— Hát akkor — mondta Ángyi. — Senki és semmi nem szereti Felmetet. Mit fogunk vele csinálni?
— Semmit. Tudod, hogy nem avatkozhatunk be.
— Megmentetted azt a gyereket — mutatta ki Ángyi.
— Az nem beavatkozás!
— Legyen, ahogy akarod — felelte Ángyi. — De talán egy nap vissza fog jönni. Szintén a végzet. És azt mondtad, el kellene rejtsük a koronát. Jegyezd meg, amit mondok, az egész újra vissza fog térni. Siess azzal a teával, Magrat!
— Mit fogsz csinálni a polgárokkal? — firtatta Néne.
— Megmondtam nekik, hogy maguknak kell megoldaniuk. Ha egyszer elkezdünk varázslatokat használni, mondtam, sose lesz vége. Te is tudod.
— Úgy van — szögezte le Néne, ám árnyalatnyi vágyódással hangjában.
— Ámbár el kell mondjam neked — folytatta Ángyi —, hogy ez nem nagyon tetszett nekik. Morogtak, amikor elmentek.
Magrat kitört.
— Ismeritek a Bolondot, aki fönn lakik a kastélyban?
— Alacsony fickó folyton könnyező szemmel? — tudakolta Ángyi megkönnyebbülve, hogy a beszélgetés szokásosabb dolgokra fordult.
— Nem olyan alacsony — válaszolta Magrat — Nem tudjátok véletlenül, hogy hívják?
— Csak simán Bolondnak nevezik — vont vállat Néne. — Nem férfinak való munka az. Futkorászni körbe, rajta csengettyűkkel.
— Az anyja egy Csoroszlya-lány onnan a Kormosüvegen túlról — közölte Ogg Ángyi, akinek Lancre genealógiájára vonatkozó tudása legendás volt. — Szépségszámba ment amikor fiatalabb volt. Sok szívet összetört, úgy biza. Volt valami botrány is körötte, úgy hallottam. De Nénének igaza van. Végül is, egy Bolond az Bolond.