Valamint a sminkeléssel is megpróbálkozott, amit nem lehetett fenntartás nélküli sikernek bélyegezni. Nem volt benne sok gyakorlata. Már azon is elkezdett tűnődni, nem vitte-e túlzásba a szemhéjfestéket.
Nyaka, karja és ujjai annyi ezüstöt cipeltek maguk közt, ami elég lett volna egy tizenkétszemélyes étkészlethez, s mindezek fölé magára rántott egy vörös selyemmel szegett fekete köpönyeget.
Egy bizonyos megvilágításban s egy gondosan megválasztott szögből Magrat nem volt bájtalan. Hogy mindezen készülődések tettek-e valamit szebbüléséért, az vitatható, de mindenesetre azt eredményezték, hogy remegő szívét az önbizalom vékonyka máza takarta.
Kihúzta magát, s ide-oda fordult. Az amulettek, mágikus ékszerek és okkult karperecek halmai teste különféle részein egyszerre csilingeltek; bármiféle ellenség nem csak vak kellett volna legyen, hogy ne vegye észre, itt egy boszorka közeleg, de süket is.
Odafordult dolgozóasztalához, s megvizsgálta, amit meglehetősen feszélyezetten és soha nem Néne füle hallatára, a Mesterség Eszközeinek nevezett. Ott volt a fehérnyelű kés, amit mágikus hozzávalók előkészítésénél használt. Ott volt a feketenyelű kés, amit maguknak a varázslatos munkálkodásoknak során kell igénybe venni; Magrat olyan sok rúnát vésett a nyelébe, hogy állandóan a kettéhasadás veszélye fenyegette. Tagadhatatlanul hatékonyak voltak, ám…
Magrat sajnálkozva megrázta fejét, odament a konyhaszekrényhez, és kivette a kenyérvágó kést. Valami azt súgta neki, hogy ilyen alkalmakkor valószínűleg egy jó éles kenyérvágó kés a lehető legjobb barát egy lány számára.
— Idenézek, odanézek, szertenézek, s mit lát fürkész szemem? — mondta Ogg Ángyi — Valamit, ami H-val kezdődik.
A király kísértete fáradtan körbebámult a tömlöcben.
— Harapófogó — sugalmazta.
— Nem.
— Hüvelykszorító.
— Jópofa név. Mi az?
— Afféle csavaros kínzóeszköz. Figyeljen — mondta a király.
— Nem az — felelte Ángyi.
— Fojtós-húzós körte? — kérdezte a férfi kétségbeesve.
— Az F, és különben se tudom, mi az — válaszolta Ogg Ángyi. A király lekötelezően megmutatta a tálcán, s elmagyarázta használatát.
— Határozottan nem — szólt Ángyi.
— A Büntetés Hőtől Izzó Vascsizmája? — tudakolta a király.
— Egy kissé túl jól ismered ezeket az elnevezéseket — jegyezte meg élesen Ángyi. — Biztos vagy benne, hogy életedben nem használtad ezeket?
— Abszolúte, Ángyi — felelte a kísértet.
— A hazudós kisfiúk pokolra jutnak — figyelmeztette Ángyi.
— Lady Felmet saját maga installálta a legtöbbet, ez az igazság — bizonykodott kétségbeesve a király, aki úgy érezte, hogy helyzete épp elég veszéllyel teli anélkül is, hogy a pokol miatt kelljen aggódjon.
Ángyi szippantott.
— Akkor jó — mondta, kissé megengesztelődve. — A „hétágú korbács”-ra gondoltam.
— De hát az nem is… — kezdte a király, de még időben leállította magát. Felnőttkorában se embertől, se állattól, se a kettő keverékétől nem félt, de Ángyi hangja visszahozta a gyerek- és tanulószoba régi emlékeit, a hosszú szoknyás szigorú hölgyek kiadta merev parancsok alatt élt életét, meg az óvodai ételekét — többnyire szürkék és barnák —, amik akkor megemészthetetlennek tűntek, de most távoli ambróziának látszottak.
— Öt nullra vezetek — jelentette Ángyi boldogan.
— Hamarosan vissza fognak jönni — mondta a király. — Biztos abban, hogy minden rendben lesz?
— Ha nem lennék, mégis pontosan mennyiben tudnál segíteni? — firtatta Ángyi.
A reteszek elhúzásának nesze hallatszott.
Nagy tömeg gyűlt össze a kastélyon kívül, mire Néne söprűje bizonytalankodva a talaj irányába ingadozott. Az emberek elhallgattak, amikor a boszorkány odacsörtetett, s elhúzódtak útjából. Az öregasszony egy kosár almát szorongatott hóna alatt.
— A tömlöcben van egy boszorkány! — súgta oda valaki Nénének. — Meg borzasztó kínzások, azt mondják!
— Most aztán túl messzire ment — jelentette ki egy paraszt. — Az a rengeteg gyújtogatás, meg adóztatás, és most ez! Én magukat, boszorkányokat, hibáztatom. Ennek véget kell vetni. Tudom a jogaim!
— S mik lennének azok? — érdeklődött Néne.
— Igázás hétszámba ötödnapokon, húrdolga, incselkedés, maradékok, darmincs, zsálya és peregetés — vágta rá a paraszt. — És makkoltatás, minden második évben, meg jog, hogy tartsak kétharmad kecskét a közös legelőn. Amíg föl nem gyújtották. Pedig rohadt jó kecske volt.
— Egy férfi sokra mehet, ha úgy ismeri a jogait, mint te — közölte Néne. — De most leginkább haza kéne mennie.
Megfordult, és a kapura nézett. Két, szerfelett aggodalmas képet vágó őr volt szolgálatban. Odasétált hozzájuk, s az egyiket tekintetével majd' fölnyársalta.
— Ártalmatlan, öreg almaárus vagyok — mutatkozott be olyan hangon, ami sokkal alkalmasabb lett volna az ellenségeskedések megkezdésére egy közepes horderejű háborúban. — Könyörgöm, hadd menjek be, kedveském — az utolsó szavakban kések lappangtak.
— Senki sem léphet a kastélyba — mondta az egyik őr. — A herceg parancsára.
Néne vállat vont. Legjobb tudomása szerint az almaárus-megnyitás a boszorkánymesterség teljes történetében egyetlen egyszer jött be, de akkor is ez volt a hagyomány.
— Ismerlek, Rágcsád Poldy — mondta. — Emlékszem, hogy én terítettem ki a nagyapád, s én segítettelek téged a világra — odapislantott a tömegre, ami kicsivel arrébb újra összegyűlt, aztán visszafordult az őrhöz, akinek arca a rettegés maszkjába fagyott. Kissé közelebb hajolt hozzá, s megszólalt. — Tőlem kaptad az első alapos elnáspángolást ebben a siralomvölgyben, s az összes istenekre, ha most szembeszegülsz velem, tőlem fogod kapni az utolsót is.
Halk, fémes nesz hallatszott, amikor a lándzsa kihullott a férfi megrémült ujjai közül. Néne odanyúlt, s bátorítóan megveregette a reszkető őr vállát.
— De ne aggódj emiatt — tett hozzá. — Vegyél egy almát.
Tett egy lépést előre, s egy második lándzsa zárta el útját. Érdeklődve fölnézett.
A másik őr nem kostetői volt, hanem városban nevelkedett zsoldos, akit az utóbbi néhány évben megcsappant legénységi állomány földuzzasztására hoztak ide föl. Az arcát sebhelyek hegezték bonyolult mintában. Több heg átrendezte magát valamibe, ami talán gúnyos vigyor óhajtott lenni.
— Szóval ez a boszorkányok mágiája, mi? — mondta az őr. — Átkozott vacak. Lehet, hogy megfélemlíti ezeket a falusi idiótákat, asszonyság, de engem nem ijeszt meg.
— Úgy képzelem, hogy nem olyan könnyű megijeszteni egy ilyen nagydarab, erős legényt, mint te — jegyezte meg Néne, fölnyúlva kalapjához.
— És meg se próbájjék engemet begyullasztani — az őr egyenesen maga elé meredt, enyhén himbálózva lábujjhegyen. — Idős hölgyek, mint maga, kisujjuk köré csavarják a népeket! Ilyet biza nem szabadna eltűrni, ahogy azt mondani szokják.