— Pontosan úgy, ahogy akarod — mondta Néne, eltaszítva a lándzsát.
— Hé, aszontam… — kezdte az őr, s megmarkolta Néne vállát. A boszorkány keze olyan gyorsan mozdult, hogy szinte nem is látszott moccanni, de a zsoldos hirtelen a karjához kapott, és nyögött.
Néne visszadöfte a kalaptűt, és megiramodott.
— Azzal fogjuk kezdeni — jelentette be a hercegné rosszindulatúan sandítva —, hogy Megmutatjuk az Eszközöket.
— Már láttam őket — válaszolta Ángyi. — Legalábbis azokat mind, amik H-val, S-sel, I-vel, T-vel és V-vel kezdődnek.
— Akkor lássuk, hogy meddig tudja ezt a könnyed társalgó tónust megőrizni. Gyújtsd meg a parazsas serpenyőt, Felmet — csattant föl a hercegné.
— Gyújtsd meg a parazsas serpenyőt, Bolond — mondta a herceg.
A Bolond lassan mozdult. Ilyesmire nem számított. Emberek kínzása nem szerepelt mentális napirendjén. Idős hölgyek hidegvérű bántalmazásához nem fűlt a foga, és boszorkányok tényleges bántalmazása bármilyen hőfokú vérrel meg aztán végképp nem volt fogára való. Szavak, azt javasolta. Ez az egész valószínűleg az ócsárlás és obstrukció címszava alá tartozik.
— Nem szeretek ilyesmit csinálni — mormolta a bajsza alatt.
— Nagyon helyes — vágta rá Ogg Ángyi, akinek kitűnő hallása volt. — Emlékezni fogok rá, hogy nem szeretted csinálni.
— Miről van szó? — tudakolta élesen a herceg.
— Semmiről — felelte Ángyi. — Sokáig fog tartani? Még nem reggeliztem.
A Bolond meggyújtott egy gyufát. A lehető legkisebb légmozgás támadt mellette, s a láng kialudt. A férfi káromkodott, s újabbal próbálkozott. Ezúttal reszkető keze egész a serpenyőig eljutott, mielőtt ez a gyufa is lobbant, és elsötétedett.
— Siess, fickó! — parancsolta a hercegné, előkészítve egy tálcányi kínzószerszámot.
— Nem úgy néz ki, mint ami meg akar gyulladni… — motyogta a Bolond, amikor egy újabb gyufa vált villózó lángcsíkká, majd kialudt.
A herceg elmarta a dobozt a Bolond remegő ujjai közül, s egy maroknyi gyűrűvel pofon vágta.
— Hát egyetlen parancsomnak se lehet engedelmeskedni? — sikította. — Szándékosan pipogya! Gyönge! Add ide a dobozt!
A Bolond elhátrált. Valaki, akit nem tudott meglátni, olyasmiket suttogott a fülébe, amiket nem tudott kivenni.
— Menj ki — sziszegte a herceg —, és gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak meg minket!
A Bolond megbotlott a legalsó lépcsőben, megfordult, egy utolsó esedező pillantást vetett Ángyira, és kiszáguldott az ajtón. Egy kicsit szökdécselt is, a szokás hatalmának engedve.
— A tűz nem elengedhetetlenül szükséges — jelentette ki a hercegné. — Csupán besegít. És most, asszonyság, be fogod-e vallani?
— Mit? — firtatta Ángyi.
— Az köztudomású. Árulást. Rosszindulatú boszorkányságot. A király ellenségeinek bújtatását. A korona ellopását…
A csörömpölésre odanéztek. Egy vérszennyezte tőr esett le a padról, mintha valaki megpróbálta volna fölkapni, csak nem lett volna hozzá elég ereje. Ángyi hallotta, ahogy a király kísértete káromkodik a bajsza alatt.
— …és hazug pletykák terjesztését — fejezte be a hercegné.
— …só az étkemben… — motyogta a herceg idegesen, a kezét takaró kötésre meredve. Egyfolytában azt érezte, hogy van egy negyedik személy is a börtönben.
— Ha valóban vallomást tesz — közölte a hercegné —, akkor csupán máglyán fog égni. És, kérem, semmi humoros megjegyzés!
— Miféle hazug pletykák?
A herceg behunyta szemét, de a látomás ott maradt.
— A néhai Verenc király halálos kimenetelű balesetéről — suttogta rekedten. A levegő újra kavarogni kezdett.
Ángyi féloldalra hajtott fejjel ült, mintha egy olyan hangot hallgatna, amit csak ő hall. Kivéve, hogy a herceg biztos volt benne, hogy ő is hall valamit, nem pontosan egy hangot, valami olyat, mint a szél távoli susogása.
— Ó, hát nem is tudom, mi ebben a hazugság — szólt a boszorkány. — Tudom, hogy ledöfted, és te adtad a tőrt neki. A lépcső tetején történt — elhallgatott, félrehajtotta fejét, bólintott, és hozzáfűzte —, pont egy dárdát tartó páncélruha mellett, és te azt mondtad „Ha meg kell legyen, szeretném, hogy hamar meglegyen”, vagy valami ilyesmit, és aztán kiragadtad a király saját tőrét, ugyanazt, ami most ott hever a földön, az övéből, és…
— Hazudsz! Nem volt tanú. Mi nem… nem történt semmi, aminek tanúja lehetne! Hallottam valakit a sötétben, de nem volt ott senki! Nem is lehetett volna ott senki, aki bármit is láthatott volna! — sikoltotta a herceg. Felesége fenyegetően nézett rá.
— Fogd be a szád, Leonál! — utasította. — Azt hiszem, itt, e négy fal között, meglehetünk az ilyesmi nélkül.
— Ki mondta el neki? Te mondtad el neki?
— És csillapodj le. Senki se mondta el neki. Ő boszorkány, az istenek szerelmére, azok rájönnek az ilyen dolgokra. Második látomás, vagy micsoda.
— Látás — javította ki Ángyi.
— Amit már nem sokáig fog birtokolni, jóasszony, hacsak nem árulja el, hogy ki tud erről még, meg nem segédkezik nekünk néhány más ügyben is — szögezte le komoran a hercegné. — És meg fogja tenni, higgyen nekem. Az ilyen dolgokban szakavatott vagyok.
Ángyi körbenézett a tömlöcben, ami kezdett zsúfolttá válni. Verenc király majd' kicsattant a haragvó vitalitástól, olyannyira, hogy csaknem látható lett, és dühösen próbált megmarkolni egy kést. Ám voltak ott mások is bizonytalanul ingadozva a háttérben, összetört alakok, nem kifejezetten kísértetek, de emlékek, amiket a puszta kín és rettegés plántált maguknak a falaknak az anyagába.
— A saját tőröm! A rohadékok! A saját tőrömmel gyilkoltak meg — dühöngött csöndesen Verenc király kísértete, magasba emelve átlátszó karját, a túlvilág nagyjához-egészéhez könyörögve, hogy legyen tanúja e végső megaláztatásnak. — Ó, adj erőt…
— Igen — értett egyet Ángyi. — Érdemes megpróbálni.
— És most bele fogunk kezdeni — mondta a hercegné.
— Micsoda? — hörrent az őr.
— AZT MONDTAM — ismételte meg Magrat —, hogy eladni jöttem ezeket a szépséges almákat. Nem figyelsz?
— Nincs valami vásár, vagy igen? — Az őr rendkívül ideges volt, amióta kollégáját el kellett vinni az ispotályba. Nem azért jelentkezett erre az állásra, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznia.
Derengeni kezdett neki.
— Maga nem boszorkány, ugye? — tudakolta, félszegen babrálva a dárdáját.
— Persze, hogy nem. Úgy nézek én ki?
Az őr szemügyre vette a nő okkult karpereceit, beszegett köpönyegét, reszkető kezét, és az arcát. Az arc különösen nyugtalanító volt. Magrat sok púdert használt, hogy arca sápadt legyen és érdekes. Ez, a nagyvonalúan alkalmazott szempillafestékkel kombinálva, azt a benyomást keltette az őrben, hogy két légyre néz, amik beleragadtak a cukortartóba. Azon kapta magát, hogy ujjai a rontás elleni gesztusba rándulnak, hogy elhárítsák a gonosz szempillafestéket.
— Rendbe' — szólt bizonytalankodva. Elméje a problémát őrölte. A nő boszorka. Csak nemrégiben hallott egy csomó pletykát, hogy a boszorkányok ártalmasak az egészségre. Megparancsolták neki, hogy ne engedje a boszorkákat belépni, de senki sem mondott neki semmit az almaárusokról. Az almaárusok nem jelentenek gondot. A boszorkányok okoznak gondot. A nő azt mondta, hogy ő almaárus, és neki esze ágában sincs, hogy kételkedjék egy boszorkány szavában.