— Azt hiszem, jobb lesz, ha hátrébb állsz, Verenc — mondta. — Nem vagyok benne biztos, hogy ez működni fog.
Kapkodó lélegzetvétel hallatszott.
— Honnan tudod a nevem?
Magrat fölmérte az ajtót. A tölgy öreg volt, évszázados, de azért érzékelni tudott egy kis nedvességet a felszín alatt, amit az évek olyasmivé pácoltak, ami csaknem olyan szilárd volt, mint a szikla. Rendes körülmények közt az, ami a fejében járt, egy napnyi tervezést és egy zsák egzotikus hozzávalót igényelt volna. Legalábbis mindig is ezt hitte. Most azonban készen állt a kétkedésre. Ha az ember elő tud idézni démonokat egy mosóteknőből, akkor akármire is képes.
Ráébredt, hogy a Bolond beszélt hozzá.
— Ó, úgy gondolom, hallottam valahol — legyintett tétován.
— Nem hinném, mert sose használom — felelte a Bolond. — Úgy értem, nem valami népszerű név a herceg köreiben. Tudod, a mamám akarta. Föltételezem, az anyák szeretik a királyokról elnevezni gyerekeik. A nagypapám azt mondta, hogy nincs jogom ilyen névhez, és azt mondta, hogy nem szabadna járkálnom…
Magrat bólintott. A szakértő szemével nézett körbe a nyirkos alagútban.
Nem volt ígéretes hely. A vén tölgydeszkák a hosszú évek során végig itt lenn voltak a sötétben, távol az évszakok órájától…
Másrészt… Néne azt mondta, hogy valamiképp minden fa egy fa, vagy valami ilyesmit. Magrat úgy gondolta, érti, bár nem tudta egész pontosan, hogy ez mit jelent. És odafönn tavasz van. Az élet kísértete, ami még mindig létezett a fában, biztos tudja ezt. Vagy ha elfelejtette, emlékeztetni kell.
Tenyerét laposan az ajtóra fektette, behunyta szemét, megpróbálta gondolatban megtalálni a kiutat a kövön keresztül, ki a kastélyból, bele a hegyek vékony, fekete talajába, bele a levegőbe, a napfénybe…
A Bolond csak azzal volt tisztában, hogy Magrat teljesen moccanatlanul áll. Aztán a haja elállt a fejétől, gyöngéden, és avarszag érzett.
És aztán, figyelmeztetés nélkül, a pöröly, ami képes átüzni a mályvacukor-puhaságú mérgesgombát hat hüvelyk tömör útburkolaton, vagy az angolnát sokezer mérföld ellenséges óceánon egy meghatározott tavacskába azon a bizonyos felvidéki réten, lecsapott rajta keresztül, bele az ajtóba.
A boszorkány óvatosan ellépett, a tudata kábult, küszködve a kétségbeesett késztetéssel, hogy lábujjait a kőbe temesse, s levelet hajtson. A Bolond elkapta, és a megrázkódtatás majdnem kiütötte őt is.
Magrat nekirogyott a halkan csilingelő testnek, s diadalt érzett. Megtette! És mesterséges segédeszközök nélkül! Bárcsak a többiek is láthatták volna…
— Ne menj közel hozzá — motyogta. — Azt hiszem, egy kissé… sokat adtam neki — a Bolond még mindig magához szorította a lány kenyérpirító-rács testét, s túlságosan erőt vettek rajta az érzések ahhoz, hogy egyetlen szót is ki tudjon ejteni, de azért Magrat kapott választ.
— Szerintem is azt tetted — nyilatkozta Mállotviksz Néne, előlépve az árnyékból. — Nekem magamnak ez sose jutott volna eszembe.
Magrat rápislogott.
— Itt voltál egész idő alatt?
— Csak néhány perce érkeztem — Néne az ajtóra sandított. — Kitűnő technika — ismerte el —, de ez vén fa. Tűzben is égett már, úgy vélném. Sok vasszög meg izé van benne. Nem tudom elképzelni, hogy működjön. Ha rajtam múlt volna, megpróbálkozom a kövekkel, de…
Egy elhaló „pukk” félbeszakította.
Aztán jött még egy, aztán együtt egy egész sorozat belőlük, mint valami habcsókzápor.
Mögötte, nagyon szelíden, az ajtó levelet hajtott.
Néne néhány másodpercig bámulta, aztán belenézett Magrat megrettent tekintetébe.
— Fussunk! — kiáltotta.
Megragadták a Bolondot, s eliramodtak egy alkalmatos gyámpillér menedékébe.
Az ajtó figyelmeztetően nyikorgott. Több deszkája növényi agóniában tekergett, és sziklaszilánkok záporoztak, amikor a szögek kihúzódtak a fából, mint tüskék a sebből, és visszapattantak a kőfalról. A Bolond lebukott, amikor a zár egy része elsüvített a feje fölött, és szétzúzódott a szemközti falon.
A deszkák alsó része tapogatózó fehér gyökereket hajtott, amit végigcsusszantak a nyirkos kövön, és elkezdtek lefelé fúródni. Péterszegek domborultak, szétreccsentek, és ágakat löktek ki, amik az ajtónyílás köveibe ütődtek, és félredöntötték őket. És egész idő alatt halk morgás hallatszott, a fa sejtjeinek hangja, amint megpróbálják magukban tartani a rajtuk átlüktető nyers életerőt.
— Ha én lettem volna — mondta Mállotviksz Néne, miközben a plafon egy része beomlott távolabb a folyosón. — Nem így csináltam volna. Nem mintha tiltakoznék, tudod — folytatta, amikor Magrat szólásra nyitotta száját. — Elfogadható munka. Azt hiszem, egy kissé túlzásba vitted, ez minden.
— Elnézést — szólalt meg a Bolond.
— Nem értek a sziklákhoz — mutatta ki Magrat.
— Nos, a szikla az felnőtt korban fokozatosan megkedvelt élvezeti cikk…
— Elnézést.
A két boszorkány rámeredt, és a férfi hátrálni kezdett.
— Nem úgy volt, hogy valakit meg kéne menteni? — kérdezte.
— Ó — felelte Néne. — Hogyne. Gyere, Magrat. Jobb, ha megnézzük, mit követett el.
— Volt sikoltozás is — jegyezte meg a Bolond, aki nem tehetett róla, úgy érezte, hogy a boszorkányok nem veszik eléggé komolyan a dolgot.
— Meghiszem azt! — felelte Néne, félrelökve a férfit, s átlépve egy tekergőző karógyökér fölött. — Ha engem zárnának tömlöcbe, az biztos, hogy lenne sikoltozás.
A börtönön belül porfelhő kavargott, és az egyetlen fáklya fénykoszorújának köszönhetően Magrat homályosan ki tudott venni két alakot a legtávolabbi sarokban kushadva. A bútorok többségét fölbontották s szanaszét szórták a padlón; nem úgy nézett ki, mintha bármelyiket is arra tervezték volna, hogy a kényelem netovábbja legyen. Ogg Ángyi eléggé nyugodtan üldögélt abban, ami afféle kalodának látszott.
— Nem siettétek el — észrevételezte. — Szabadítsatok ki ebből, jó? Kezdek elzsibbadni.
És ott volt a tőr.
Lágyan pörgött a szoba közepén, villogott, amikor a forgó pengén megcsillant a fény.
— A saját tőrömmel! — mondta a király kísértete olyan hangon, amit csak a boszorkányok hallottak. — Egész idő alatt és én nem is tudtam! A saját tőrömmel! A saját átkozott tőrömmel nyírtak ki az átkozottak!
Újabb lépést tett az uralkodópár felé a tőrrel hadonászva. A herceg ajakát halk gurgulázás hagyta el, boldogan, hogy elmenekülhetett.
— Egész jól csinálja, hát nem? — jelentette ki Ángyi, miközben Magrat kisegítette börtönéből.
— Az nem az öreg király? Nem képesek látni?
— Nem hinném.
Verenc király kissé imbolygott a teher alatt, túl öreg volt az ilyen poltergeist tevékenységhez, ehhez kamasznak kell lenni…
— Csak hadd kapjam rendesen markomba ezt az izét — mondta. — Ó, a francba…
A kés kipottyant a kísértet erőtlen szorításából, s a földön csörömpölt. Mállotviksz Néne élelmesen előrelépett, s rátette lábát.
— A halottaknak nem szabad megölnie az élőket — szögezte le. — Veszedelmes hogyishívják, perecedens lenne. Hogy mást ne mondjak, mi mind számbeli kisebbségbe kerülnénk.
A hercegné merült föl elsőnek a rettegésből. Korábban kések csaptak le a levegőből, meg ajtók robbantak szét, és most ezek a nőszemélyek a saját tömlöcében dacolnak vele! Abban nem lehetett bizonyos, hogy hogyan kéne természetfölötti dolgokra reagálni, de nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy az utóbbival hogy bánjon el.